Gazdasági Mérnök, 1891. január-december (15. évfolyam, 1-52. szám)

1891-10-18 / 42. szám

EGYSZERSMIND A TISZAVÖLGYI TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. A harmadrendű vasutak építése. Németország vasút ügye már sokkal fejlettebb mint hazánké. Tudvalevő, hogy ott alig van köz­ség, mely két-három mértföldnél távolabb esnek valamely vasúti állomástól. De a németek ezzel sincsenek megelégedve, hanem most azon van­nak, hogy még az ilyen községeket is bevonják harmadrendű vasutak építése által a vasúti háló­zatba. Érdekes, hogy erre vonatkozólag minő né­zetek uralkodnak. Egyik legtekintélyesebb német lap, a Post, a harmadrendű vasutak építéséről a következőkép elmélkedik : A legalsóbbrendű vasúti rendszer kifejlődése attól függ, hogy nyilvános eszközökből olyan ked­vezmények adassanak az efféle vállalkozásnak, melyek lehetővé tegyék, hogy még olyan helyen is, a­hol a vasút ki nem fizetheti magát, a ma­gán­tőke e vasutak építése felé forduljon. Vagy pedig azt kell tenni, hogy ki kell az ilyen vas­utakat építtetni a nagy városok, a megyék vagy tartományok által, még­pedig úgy, hogy az üze­met is ők vigyék. E tekintetben első­sorban a tartományoktól lehet megvárni azt, hogy segélyt adjanak, miután a műutak építésének segélyezése is a tartományok dolga s a községi és járási utakat is a tartomány segíti elő. Igaz, hogy az 1875 juli 8-iki törvény e végből dotatiót rendelt a tartományoknak állami eszkö­zökből és ennek az az oka, hogy előbb a köz­ségi utakat is az állam építtette. S a tartomá­nyok most körülbelül akkora dotatiót kapnak, ré­szint pótadók, részint járadékok alakjában, mekkora összeget az említett állami feladat igénybe vett. A harmadrendű vasutak építésének kérdésénél máskép áll a dolog. Ez nem képezett állami fel­adatot s ezért annak megfelelő dotatiót az állam­tól nem is kapnak a tartományok. Ha tehát tör­vény által tétetnék is a tartományok feladatává a harmadrendű vasutakat építtetni, mégsem volna törvényes alap e czélra járadékot követelni az államtól. A tartománynak tehát saját erejéből, azaz a tartományi lakosok adójából kellene a vasúti költségeket fedezni. S önként érthető, hogy ezen az alapon a tartományok nagyon külön­böző módon lennének megterhelve. A­ sűrűbb né­pességű s vagyonosabb nyugati és középtarto­mányokban az építés segélyezés nélkül is meg­történhetik a legtöbb esetben, mert így is van vállalkozó, csak megfelelő jogi alapot kell terem­teni. Ellenben a keleti, sokkal gyérebb népességű, kevésbé vagyonos vidékeken, a­hol az állami há­­­lózat is távolabb esik a községektől, a legtöbb esetben nem is lehet arra számítani, hogy ma­gántőkével kiépüljenek a vasutak. S építsék bár a vasutakat itt egyszerűn és olcsón, a teljes ka­matot a befektetési tőke nem fogja behozni. Ha tehát azt akarjuk, hogy a harmadrendű vasutak ott mégis kiépüljenek, akkor a segély nem lesz mellőzhető, ha csak a községeket nem akarjuk arra kényszeríteni, hogy ők építsék a vasutakat. A másodrendű vasutak építésénél a dolog annyi­ban könnyebben ment, hogy az állam a nem jövedelmező szakaszok mellett jól jövedelmezőket is épített. Ez a kiegyenlítés a harmadrendű vas­utaknál végkép hiányzik. A jövedelmező vonala­kat elveszik a magánosok és éppen azokban a tartományokban, a­melyekben a vasútépítésre a legnagyobb szükség volna, s melyek a szolgálati képesség tekintetében az­ állag alatt maradnak, a községekre hárul a nem jövedelmező vasút építése. Ha tehát itt valaminő kivezető utat nem találunk, akkor el kell készülve lenni arra, hogy a harmadrendű vasutak igen egyenlőtlenül fognak épülni. A szükséges jogi alap megteremtésével magában véve tehát a czél nem lesz elérve­. Ezen fejtegetéshez csak néhány megjegyzést akarunk fűzni. Németországon a tartomány olyan­forma állást foglal el az állami tagozatban, mint nálunk a megyék. Azt tehát, a­mit a Fost a tar­tományokról mond, a mi viszonyainkra vonatkoz­tatva, a megyékre kellene érteni. Csak­hogy ná­lunk még a másodrendű vasutak építése is csak nemrég indult meg nagyobb mértékben. A har­madrendű vasutak építéséről csak egyes kiváló vidékeken van szó, a­hol egy-egy tekintélyes, a korral haladni óhajtó gazda vagy gyáros vette a dolgot a kezébe. — A helyi érdekű vasutak az utóbbi években nálunk is nagy mértékben terjeszkednek. — A törvény, mely az ilyen vasutak építésére vonatkozik, elég kedvező arra, hogy vállalkozók akadjanak. S a legtöbb trace, mely ily módon elkészül, olyan, hogy egyik-másik elsőrendű vasútnak is beválik s a legtöbb másodrendű vasút. A harmadrendű vas­utak építésére nálunk még nem került a sor — általánosságban szólva. De a­hol a másodrendű vasutak már kiépültek, ott ezek állomásainak a szomszédos községekkel való kapcsolatba hoza­tala végett lehetséges lesz harmadrendű vasutak építésébe is kezdeni. Ez az ügy a municipiumok s főleg a megyék feladata s abban a megyék re­­organisatiója után élénk actióra is lehetünk el­készülve. —v­­l. Agronomikus intézet. Még nincs egy esztendeje annak, hogy Párisban a l’Institut National Agronomique megnyílt. Ezen gazdasági egyete­m néhány év óta áll fenn, de je­len új szervezetét csak most egy éve kapta. Az egyetem sok viszontagságon átment és több ízben át lett helyezve. 1848-ban Thuret köztársasági miniszter egy tör­vényjavaslatot fogadtatott el, mely a gazdasági szak­oktatást igen széles alapon rendezte s annak leg­magasabb fokán állt a l’Institut agronomique. Ez intézet Versaillesben állítatott fel; de a hasznos szolgálatok daczára, melyeket kétségkívül tett, 1852- ben III. Napoleon által váratlanul egy decretummal meg lett szüntetve. Mert Napoleon nem volt barátja a főiskoláknak s ahhoz járult, hogy a versaillesi parkban a gazdasági egyetem zavarta a császári vadászatokat. A harmadik köztársaságnak jutott az a fel­adat, hogy a gazdasági egyetemet viszaállítsa. Né­melyek azt mezőgazdasági fakultásnak nevezték. Dampierre marquis a nemzetgyűlésnek jelentést ter­jesztett elő erre vonatkozólag, s ennek alapján el­fogadta a törvényhozás 1876-ban a gazdasági egye­sület kívánságához képest a törvényjavaslatot, mely­nek 1. §-a így szól: Egy intézet, mely a tudomá­nyoknak a gazdasággal való összefüggését fogja ta­nítani Institut rura név alatt fog a Conservatoire des arts et mitiersben Párisban fellállíttatni. Mindenki egyet­értett arra nézve, hogy a gazdasági főiskolát Párisban kell felállítani; ha már a mezőgazdasági haladást a tudomány segítségével akarjuk előmoz­dítani, nem lehet kétség a felett, hogy a központban, a­hol a tudományok egymással találkoznak, kell tenni az intézetnek. A L’institut agronomique tehát a Conservatoir des artes et Metiers-ben állíttatott fel. Szerencsétlen­ségre azonban az intézetben csak egy kis pavillont lehetett a gazdasági egyetemnek szánni s az a Saint Martin és a Beaumure- utcza sarkán volt s hozzá még egy vegytani laboratórium csatlakozott, melyben a tannövendékek a vegyelemezésekben gya­korolhatták magukat. A taneszközöket a Conser­­vatoiretól kellett kikölcsönözni úgy a mintákat is, s előadásokat is csak olyankor lehetett tartani, ami­kor a Conservatoire termei más czélra nem voltak elfoglalva. Ezen ideiglenes berendezés nem felelhetett meg a czélnak. A gazdasági egyetemnek évről-évre több­több növendéke lett, akik a termekben el sem fér­tek, úgy, hogy e miatt meg is kellett tagadni a nö­vendékek felvételét. Gondoltak arra is, hogy a gaz­dasági egyetem áthelyeztesék külön a rue Vaucau­­sonban, hanem hát a költségek legalább is három millió frankot vettek volna igénybe. Ekkor történt, hogy a magánépületek igazgatója

Next