Gazdasági Mérnök, 1891. január-december (15. évfolyam, 1-52. szám)
1891-10-18 / 42. szám
EGYSZERSMIND A TISZAVÖLGYI TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. A harmadrendű vasutak építése. Németország vasút ügye már sokkal fejlettebb mint hazánké. Tudvalevő, hogy ott alig van község, mely két-három mértföldnél távolabb esnek valamely vasúti állomástól. De a németek ezzel sincsenek megelégedve, hanem most azon vannak, hogy még az ilyen községeket is bevonják harmadrendű vasutak építése által a vasúti hálózatba. Érdekes, hogy erre vonatkozólag minő nézetek uralkodnak. Egyik legtekintélyesebb német lap, a Post, a harmadrendű vasutak építéséről a következőkép elmélkedik : A legalsóbbrendű vasúti rendszer kifejlődése attól függ, hogy nyilvános eszközökből olyan kedvezmények adassanak az efféle vállalkozásnak, melyek lehetővé tegyék, hogy még olyan helyen is, ahol a vasút ki nem fizetheti magát, a magántőke e vasutak építése felé forduljon. Vagy pedig azt kell tenni, hogy ki kell az ilyen vasutakat építtetni a nagy városok, a megyék vagy tartományok által, mégpedig úgy, hogy az üzemet is ők vigyék. E tekintetben elsősorban a tartományoktól lehet megvárni azt, hogy segélyt adjanak, miután a műutak építésének segélyezése is a tartományok dolga s a községi és járási utakat is a tartomány segíti elő. Igaz, hogy az 1875 juli 8-iki törvény e végből dotatiót rendelt a tartományoknak állami eszközökből és ennek az az oka, hogy előbb a községi utakat is az állam építtette. S a tartományok most körülbelül akkora dotatiót kapnak, részint pótadók, részint járadékok alakjában, mekkora összeget az említett állami feladat igénybe vett. A harmadrendű vasutak építésének kérdésénél máskép áll a dolog. Ez nem képezett állami feladatot s ezért annak megfelelő dotatiót az államtól nem is kapnak a tartományok. Ha tehát törvény által tétetnék is a tartományok feladatává a harmadrendű vasutakat építtetni, mégsem volna törvényes alap e czélra járadékot követelni az államtól. A tartománynak tehát saját erejéből, azaz a tartományi lakosok adójából kellene a vasúti költségeket fedezni. S önként érthető, hogy ezen az alapon a tartományok nagyon különböző módon lennének megterhelve. A sűrűbb népességű s vagyonosabb nyugati és középtartományokban az építés segélyezés nélkül is megtörténhetik a legtöbb esetben, mert így is van vállalkozó, csak megfelelő jogi alapot kell teremteni. Ellenben a keleti, sokkal gyérebb népességű, kevésbé vagyonos vidékeken, ahol az állami hálózat is távolabb esik a községektől, a legtöbb esetben nem is lehet arra számítani, hogy magántőkével kiépüljenek a vasutak. S építsék bár a vasutakat itt egyszerűn és olcsón, a teljes kamatot a befektetési tőke nem fogja behozni. Ha tehát azt akarjuk, hogy a harmadrendű vasutak ott mégis kiépüljenek, akkor a segély nem lesz mellőzhető, ha csak a községeket nem akarjuk arra kényszeríteni, hogy ők építsék a vasutakat. A másodrendű vasutak építésénél a dolog annyiban könnyebben ment, hogy az állam a nem jövedelmező szakaszok mellett jól jövedelmezőket is épített. Ez a kiegyenlítés a harmadrendű vasutaknál végkép hiányzik. A jövedelmező vonalakat elveszik a magánosok és éppen azokban a tartományokban, amelyekben a vasútépítésre a legnagyobb szükség volna, s melyek a szolgálati képesség tekintetében az állag alatt maradnak, a községekre hárul a nem jövedelmező vasút építése. Ha tehát itt valaminő kivezető utat nem találunk, akkor el kell készülve lenni arra, hogy a harmadrendű vasutak igen egyenlőtlenül fognak épülni. A szükséges jogi alap megteremtésével magában véve tehát a czél nem lesz elérve. Ezen fejtegetéshez csak néhány megjegyzést akarunk fűzni. Németországon a tartomány olyanforma állást foglal el az állami tagozatban, mint nálunk a megyék. Azt tehát, amit a Fost a tartományokról mond, a mi viszonyainkra vonatkoztatva, a megyékre kellene érteni. Csakhogy nálunk még a másodrendű vasutak építése is csak nemrég indult meg nagyobb mértékben. A harmadrendű vasutak építéséről csak egyes kiváló vidékeken van szó, ahol egy-egy tekintélyes, a korral haladni óhajtó gazda vagy gyáros vette a dolgot a kezébe. — A helyi érdekű vasutak az utóbbi években nálunk is nagy mértékben terjeszkednek. — A törvény, mely az ilyen vasutak építésére vonatkozik, elég kedvező arra, hogy vállalkozók akadjanak. S a legtöbb trace, mely ily módon elkészül, olyan, hogy egyik-másik elsőrendű vasútnak is beválik s a legtöbb másodrendű vasút. A harmadrendű vasutak építésére nálunk még nem került a sor — általánosságban szólva. De ahol a másodrendű vasutak már kiépültek, ott ezek állomásainak a szomszédos községekkel való kapcsolatba hozatala végett lehetséges lesz harmadrendű vasutak építésébe is kezdeni. Ez az ügy a municipiumok s főleg a megyék feladata s abban a megyék reorganisatiója után élénk actióra is lehetünk elkészülve. —vl. Agronomikus intézet. Még nincs egy esztendeje annak, hogy Párisban a l’Institut National Agronomique megnyílt. Ezen gazdasági egyetem néhány év óta áll fenn, de jelen új szervezetét csak most egy éve kapta. Az egyetem sok viszontagságon átment és több ízben át lett helyezve. 1848-ban Thuret köztársasági miniszter egy törvényjavaslatot fogadtatott el, mely a gazdasági szakoktatást igen széles alapon rendezte s annak legmagasabb fokán állt a l’Institut agronomique. Ez intézet Versaillesben állítatott fel; de a hasznos szolgálatok daczára, melyeket kétségkívül tett, 1852- ben III. Napoleon által váratlanul egy decretummal meg lett szüntetve. Mert Napoleon nem volt barátja a főiskoláknak s ahhoz járult, hogy a versaillesi parkban a gazdasági egyetem zavarta a császári vadászatokat. A harmadik köztársaságnak jutott az a feladat, hogy a gazdasági egyetemet viszaállítsa. Némelyek azt mezőgazdasági fakultásnak nevezték. Dampierre marquis a nemzetgyűlésnek jelentést terjesztett elő erre vonatkozólag, s ennek alapján elfogadta a törvényhozás 1876-ban a gazdasági egyesület kívánságához képest a törvényjavaslatot, melynek 1. §-a így szól: Egy intézet, mely a tudományoknak a gazdasággal való összefüggését fogja tanítani Institut rura név alatt fog a Conservatoire des arts et mitiersben Párisban fellállíttatni. Mindenki egyetértett arra nézve, hogy a gazdasági főiskolát Párisban kell felállítani; ha már a mezőgazdasági haladást a tudomány segítségével akarjuk előmozdítani, nem lehet kétség a felett, hogy a központban, ahol a tudományok egymással találkoznak, kell tenni az intézetnek. A L’institut agronomique tehát a Conservatoir des artes et Metiers-ben állíttatott fel. Szerencsétlenségre azonban az intézetben csak egy kis pavillont lehetett a gazdasági egyetemnek szánni s az a Saint Martin és a Beaumure- utcza sarkán volt s hozzá még egy vegytani laboratórium csatlakozott, melyben a tannövendékek a vegyelemezésekben gyakorolhatták magukat. A taneszközöket a Conservatoiretól kellett kikölcsönözni úgy a mintákat is, s előadásokat is csak olyankor lehetett tartani, amikor a Conservatoire termei más czélra nem voltak elfoglalva. Ezen ideiglenes berendezés nem felelhetett meg a czélnak. A gazdasági egyetemnek évről-évre többtöbb növendéke lett, akik a termekben el sem fértek, úgy, hogy e miatt meg is kellett tagadni a növendékek felvételét. Gondoltak arra is, hogy a gazdasági egyetem áthelyeztesék külön a rue Vaucausonban, hanem hát a költségek legalább is három millió frankot vettek volna igénybe. Ekkor történt, hogy a magánépületek igazgatója