Gondolat, 1937 (3. évfolyam, 1-8. szám)
1937-01-01 / 1. szám
A visszahódított Petőfi A magyar irodalomtörténet mind a mai napig magános üstökösként kezelte Petőfit, akit csak a sors szeszélye sodort egy történelmi korszak valóságába s aki ettől a valóságtól független álomvilágban élt; ez a felfogás többek közt azért is volt kényelmes, mert így a felnőttek elnéző mosolyával intézhette el Petőfi politikai szerepét és költészetét. .Nagy szerephez jutott a temperamentum is („féktelen”, „gátat nem ismerő’’s hasonló jelzőkkel ellátva), mert ez a nem sokat mondó fogalom egyéni neurózissá szűkítette azt, ami voltaképen szociális indulat volt. Aki az igazi Petőfit akarja megmutatni, elfogultságok, közhitté vált jelszavak s a rosszindulatú tudatlanság hálóját kell keresztülszakítania. Illyés Gyula vállalkozott erre a feladatra és hiánytalanul meg is oldotta, de ami az olvasót leginkább meglepi, az éppen az a magabiztos módszer, amely nem is veszi észre az akadályokat; nem cáfol, nem igazít helyre, úgy építi föl anyagát, mintha mozdulatai nem ütköznének ezer ellenséges érdekbe; úgy írja könyvét, mintha nem is tudná, hogy a magyar irodalomtörténet leghősiesebb erőfeszítését végezte el. S ennek oka az, hogy maga is költő s a költők közt — éppen ő mondja könyvében — titkos cinkosság van időn és téren át. Számára Petőfi pályája nem irodalmi téma; a jóbarát aggódó vagy ujjongó érzésével figyeli minden lépését s Petőfi emberi és költői kibontakozása minden rezdülésében saját élménye lesz. S nagyszerű írásművészete , stiláris kifejező ereje és az a kiválóan művészi sajátsága, hogy embert és kort legintimebb s leglégiesebb rezdüléséig élettel hat át s nem utolsó sorban a szétszórt anyag egyszeri, szintetikus meglátása, mely sehol sem erősebb, mint ebben a könyvében — az olvasóval is közli ezt az élményt. Soha nem lankadó intuíciójára százával idézhetnénk példát, de elég arra a részletre utalnunk, mely Petőfi pozsonyi tartózkodását írja le; az éhbérért körmölő költő (az Országgyűlési Tudósításokat másolta), akinek lakása sincs, idegenül, meg megriasztva, de hetyke lázongással bújdosik a sváb polgárok városában s ekkor születik meg az a verse, melynek népdalformája sem véletlen , amely az ébredés, az önbiztatás első mozdulata. Ki vagyok én? nem mondom meg. Ha megmondom: rámismernek. Pedig ha rámismernének, Legalább is felkötnének . . . Ez a vers eddig fakultan hevert Petőfi költeményei között. Illyés, aki a költőt nem „történelmi távlatból” nézi, hanem vele együtt kószál az el ínséges csukott házak között, tökéletesen beleéli magát az alkotás pillanatába s a kis „helyzetdal”on át messzi területekre mutat. Illyés gondosan végigkíséri Petőfi életútját, nem fedez fel új adatokat s az életrajzírók mindig kéznél levő hipotéziseit is gondosan kerüli. Felfogása szerint is felfogása az objektív valóság megfogalmazása — Petőfi, a magyarság kisemmizett tömegeinek költője, „az első, aki magányosan, majd egy félszázaddal megelőzve korát, kitör a nemesi polgári irodalom osztályfegyelméből.’’ Szerepére az egész * Illyés Gyula: Petőfi (Nyugat kiadás).