Gyógyszerészek Lapja, 1938 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1938-01-01 / 1. szám
XXXIII. évfolyam 1. szám. Budapest, 1938 januári Gyógyszerészet Lapja AZ OKLEVELES GYÓGYSZERÉSZEK ORSZÁGOS EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE A MAGYAR GYÓGYSZERÉSZET TÁRSADALMI, KULTURÁLIS ÉS TUDOMÁNYOS FOLYÓIRATA Felelős szerkesztő: BERKOVITS KÁROLY 1938 "a döntés esztendeje írta: Urszinyi Károly, az O. Gy. O. E. elnöke. Az 1937. év elmerült az idők kútjában. A szilveszteri éjszakának gomolygó egyvelegébe egyaránt belevegyült a boldogság fénye és a szomorúság homálya. Az élet az egyik helyen színes, csillogó, hangos mesehajón, a másik helyen pislogó mécses gyér világánál hangtalanul tett egy lépést tovább az elmúlás felé. Földi életünk értelme, munkálkodásunk jelentősége, — amikor összadunk, kivonunk, egyszóval, amikor számot adunk önmagunknak az eredményekről —■ magán viseli, az új esztendő küszöbén, azt a formát, amelyet az elmúlt év alakított számára. Vizsgáljuk meg tehát és vetítsük magunk elé az elmúlt 1937. eseményeit, fordulatait és ne legyünk kímélettel sem magunkkal, sem másokkal szemben, hanem az igazságnak megfelelően rajzoljuk meg éles vonalakkal azt a keretet, amely tevékenységünket, egyesületpolitikai célkitűzéseink irányelveit, munkálkodásunkat 1937-ben jellemezte. Békés lekört teremtettünk. Ezt véltük a legmegfelelőbb, a legméltóbb eszköznek céljaink elérése érdekében. Megegyeztünk az elvekben, később a formákban, dolgoztunk, bizakodtunk és reményeink szárnyra keltek. Minden okunk megvolt arra, hogy higgjünk évtizedes törekvéseink kiteljesedésében. Már olvasgattuk a napokat, mint gazdag ember az aranyait, már úgy éreztük, hogy itt van néhány nap múlva az eredmény ... és mi történt ? Jött az egyik, jött a másik csalódás. És a csalódások lassan rommá döntötték szépen felépített alapos reményeink sziklafalait. De mi csak mentünk tovább . . . előre. A választmány, az elnökség és tagjaink kitartó bizakodással, reménykedéssel adták az újabb és újabb felhatalmazásokat nekünk, hogy tartsunk ki és mi bátorítottuk őket, bizonyítva, minden alkalommal rámutatva arra, hogy helyes úton járunk, amelyről nem lehet letérni és nem is szabad letérni. Az ösvényről nem is léptünk le sohasem az ingoványra, ellenben békét hirdetve türelemre intettünk, azután komoly, megfontolt bölcsességre hivatkoztunk és végül nyugalomra, de már ekkor úgy éreztük, hogy az 1937. év végén, amikor erre lélektanilag meg lesz a lehetőség — mielőtt e számunkra olyan szomorú év kriptájára rávonnánk a zárókövet — fel kell tennünk majd a kérdést önmagunkhoz, a választmányhoz és minden alkalmazott gyógyszerészhez, mehetünk-e továbbra is azon az úton, amelyről 1937-ben nem akartunk lelépni? Mehetünk-e és ha igen, meddig ? ? Keserű fájdalommal kell megállapítanunk, hogy fáradozásunk, a kedvező légkör megteremtése, egyszóval a politika, amit folytattunk, revízió alá kívánkozik. Mi megtettük kötelességünket, de túl sokat gondolkozott az a segítség, amelynek igazi arca 1937- ben megmutatta önmagát. Bennünket senki sem támadhat meg azért, hogy nagy fájdalmunkban felkiáltunk. A templomban, ha egy hívőnek a lábára lépnek, talán ajkába harap és a kellemetlen érzést szótlanul eltűri, de ha ugyanott valaki öklével az arcába vág, felsikolt és kifejezésre fogja juttatni minden gátlás nélkül fájdalmát. Mi megmutattuk, hogy tudunk megfelelő légkört teremteni, amelynek nyomán kifejlődött együttműködés eredményeként remélhettük, hogy pályánk, a gyógyszerészi közösség gazdasági, kulturális és szociális fejlődésének tézisei végre beteljesednek, megvalósulnak, hogy megteremtsék a magyar gyógyszerészet jövő fejlődésének biztos létalapjait. Reméltük, hogy az 1937. év megerősít bennünket, felvértez azok ellen a tövisszúrások és ökölcsapások ellen, amelyeket nap-nap után el kell tűrnünk minden oldalról. Hittük, hogy a reformokkal, megtépázott tekintélyünk újra helyreáll, megbecsülésünk megszilárdul, de főként hittük, hogy megerősödünk anyagiakban, erkölcsiekben, tulajdonos és alkalmazott gyógyszerészek egyaránt. Váltig hangoztattuk, hogy közös erővel munkáljuk tökéletessé a jövőt és siessünk a végleges megegyezéssel a fórum elé, mert ez az eredménytelenség, ez a megtorpanás öl. Megöli a bizalmat. Felforgatja a lelkek egyensúlyát. Semmi eredmény . . . halálos csend . . . békés csend . . volt a felelet! A néma hallgatást, új problémák, tizedrangú kérdések előtérbe kényszerítésével sem lehetett palástolni. A helyzet megérett arra, hogy őszintén számon kérjük azt a nem egyszer kifejezésre juttatott segítő szándékot, ígéretet, aminek az eredménye ez a szomorú eredménytelenség lett. A helyzet megérett arra, hogy önmagunkat is lelkiismeretünk tükre elé állítsuk és