Állami gimnázium, Gyöngyös, 1932
I Pintér Kornél. I 1848—1932. Ha nem rég Heves, Nógrád, Borsod vagy Jász-Nagykun- Szolnok vármegyék intelligens köreiben gyöngyösi ember megfordult, egész bizonyosan találkozott azzal a kérdéssel: él-e még az öreg Pintér? — S e kérdésen a tanítványok szerető érdeklődése rezgett át, amint hogy a válasz is csak ilyen lehetett: — És bizony, járja még a simplex, jó időben a duplex sétáit! A városon belüli sétát nevezte simplexnek, a város határában valót duplexnek. Hanem az utolsó években egyre bizonytalanabbul hangzott a válasz, hogy a régi sétakedve már csak egy-egy autós körsétában lobban fel, míg aztán az elmúlt nyáron végsőt dobbant munkás, nemesen érző szíve. Pedig ekkor sem volt beteg. Egyáltalában nem emlékszem, hogy bármikor is beteg lett volna. Életerős, testileg, lelkileg fegyelmezett ember volt. Most is a kor vett rajta erőt, a 84 esztendő. Sokat volt 49 évi tanári munkássága folytán a legkülönbözőbb életkori tanítványai beszélgetésének tárgya. Mindenkinek bőven volt mélyen átélt eseménye az ő tanítási idejéből. Kedves semmiségek, de a diákéletben jellemzők és nevezetesek. Engem nem tanított. Végig jártam a gyöngyösi gimnáziumot anélkül, hogy tanított volna. De egyenes tartása, magas, kissé összeráncolt homloka, szigorú híre félelemmel vegyes tisztelettel töltött el. Volt lényében bizonyos külső ridegség, mely épen nem volt vonzó. Nem is engedte magához közel soha tanítványait, azok bizalmas megnyilatkozásait vagy a szeretet közvetlen mélységéből származó cselekedeteit elhárította magától, s így a tanár és diák között mindig tisztes távolság maradt. Mégis szerették tanítványai, mert érezték a szigorú külső és fegyelmező hang mögött az ifjúságot .