HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 11. ÉVFOLYAM (1965)
1965 / 1. sz. - KÖNYVEK - HANKISS ELEMÉR: Leo Kofler: Zur Theorie der modernen Literatur. Der Avantgardismus in soziologischer Sicht
kimutatott válságtünetek, a „személyiség felbomlása" valóban ott szokott bekövetkezni, ahol az egyén — akármi okból — elveszíti hitét valamely szilárd érvényű értékrendszerben, amelyhez cselekedeteit, reményeit és félelmeit viszonyíthatja. Azt a „szilárd pontot ", amelyben a huszadik század emberének meg kell fogódznia, Glicksberg nyilvánvalóan más irányban keresné, mint mi tennék. De nem lehet említés nélkül hagyni, hogy a válságot Glicksberg is válságnak érzi, századunk emberének nem dicsőségét, hanem inkább kudarcát érezve benne. S ezért hangsúlyozza szívesen azokat a mozzanatokat, amelyek a válságba került személyiség ellenállásáról tanúskodnak, érezhetően rokonszenvez azokkal, akik még a tragikus reménytelenség légkörében sem adják fel hitüket az emberi nagyságban és méltóságban, ha nem is futja belőle többre, mint önnön helyzetünk megismerésére és kifejezésére. RÁKOS PÉTER Leo Kofier: Zur Theorie der modernen Literatur. Der Avantgardismus in soziologischer Sicht Neuwied am Rhein, 1962. Luchterhand, 285. Leo Kofier nem tartozik azok közé a kritikusok közé, akik azt hiszik, hogy néhány találó, de szokványos érv és jelző emlegetésével (—mint például: „irracionalizmus", „cinizmus", „dekadencia", „nihilizmus" — ) elhessegethetik maguktól a polgári irodalom szélsőséges, avantgardista irányzatának meghökkentő, de sokak számára nagyon is vonzó formáit, műveit, szellemét. Egész könyvet szentel e kérdéskomplexum tisztázására, és rendszeres, elmélyült munkával igyekszik az avantgardista irodalom társadalmi gyökereit, társadalmi és erkölcsi következményeit föltárni. Munkája annál is inkább figyelemre méltó, mivel ellentétben a kritikusok többségével, nem az irodalomtörténész vagy az esztéta, hanem a szociológus szemével vizsgálja a rendelkezésére álló anyagot. Több, feltűnést keltett s kifejezetten a szociológia tárgykörébe vágó tanulmány s könyv után, ez az első irodalmi, irodalomtörténeti vonatkozású munkája. Varázsigéje, mely nála a XX. századi polgárság minden irodalmi és ideológiai törekvésének nyitjául szolgál, az „Entfremdung", az „elidegenedés". Az a marxista gondolkodók által is oly gyakran emlegetett elidegenedés ( — az ember elidegenedése önmagától, társaitól, munkájától, céljaitól, az emberi teljességtől —), amely az osztálytársadalmak kialakulásakor indult meg, és a kapitalista — imperialista korszakban érte el tetőfokát. Kofler szerint az elidegenedés, mint társadalmi—szociológiai tény, kétféleképpen jelentkezik a XX. századi polgárság tudatában. Az egyik pillanatban úgy érzi az ember, hogy teljesen ki van szolgáltatva az akaratától immár független, és áttekinthetetlen gazdasági-társadalmi mechanizmusnak, hogy elvesztette ember mivoltát, autonómiáját, s puszta alkatrésze egy tőle idegen gépezetnek, tehetetlen eszköze ismeretlen, külső erőknek. A következő pillanatban meg, mintegy görcsös és illuzórikus reakcióképpen, elszakítja magát e külső erőktől, a külvilágtól; önmagába, „belső" világába menekül, s az érzelmek, ösztönök, gondolatok, szertelen asszociációk e belső világában szabadnak és mindenhatónak képzeli, hiszi magát. Az avantgardista irodalom ennek a totális elidegenedésnek és az elidegenedés e két torz reakciójának szélsőséges, a végsőkig feszített ábrázolása. Kafka, Joyce, Beckett hősei vagy dróton rángatott, élettelen bábukként, vagy épp ellenkezőleg: egy fantasztikus, képzeletbeli és irreális világban kötetlenül csapongó démonokként jelennek meg előttünk. Az elidegenedés e szélsőséges, végletes ábrázolása, Kofler szemében, érdeme is, bűne is az avantgardizmusnak. Érdeme, mert a klasszikus, XIX. századi realizmusnál élesebb fényt vet az elidegenedés tényére és nyomorúságára, de bűne is egyben, mert egyrészt az emberi sors időtlen és örök sajátosságává abszolutizálja e válságot, ahelyett, hogy egy adott történelmi korhoz és társadalmi helyzethez kötné, —másrészt, mert egyszerűen csak ábrázolja az elidegenültség állapotát, anélkül, hogy kiutat keresve küzdene és küzdelemre mozgósítana ellene. Meggyőzően cseng e diagnózis, s meggyőzően a kritika, mégsem érthetünk velük teljesen egyet. Az a benyomásunk, hogy Kofler olyasmiben marasztalja el az avantgardizmust, amiben tulajdonképpen nem is vétkes, s közben észre sem veszi azokat a pontokat, ahol minden erejét latba kellene vetnie, hogy kivédje e veszélyes irányzat támadását. Sok, többnyire helytálló kritikai érve közül csupán kettővel, igaz, a két leglényegesebbel szállunk vitába. Az egyik az a vád, hogy az avantgardista irodalom csak ábrázolja az elidegenedést, de nem küzd ellene, s így még csak jobban elmélyíti az amúgy is súlyos válságot. Ez egyszerűen tévedés. Ha valami igazán jellemzi — s menti — a XX. századi avantgardista irodalmat, akkor az az, hogy foggal, körömmel küzd a válság ellen, az élet elembertelenedése, zűrzavara, reménytelensége ellen. Ne tévesszen meg bennünket az, hogy