HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 11. ÉVFOLYAM (1965)

1965 / 1. sz. - KÖNYVEK - HANKISS ELEMÉR: Leo Kofler: Zur Theorie der modernen Literatur. Der Avantgardismus in soziologischer Sicht

kimutatott válságtünetek, a „személyiség felbomlása" valóban ott szokott bekövet­kezni, ahol az egyén — akármi okból — el­veszíti hitét valamely szilárd érvényű érték­rendszerben, amelyhez cselekedeteit, remé­nyeit és félelmeit viszonyíthatja. Azt a „szilárd pontot ", amelyben a huszadik szá­zad emberének meg kell fogódznia, Glieks­berg nyilvánvalóan más irányban keresné, mint mi tennők. De nem lehet említés nél­kül hagyni, hogy a válságot Glicksberg is válságnak érzi, századunk emberének nem dicsőségét, hanem inkább kudarcát érezve benne. S ezért hangsúlyozza szívesen azokat a mozzanatokat, amelyek a válságba került személyiség ellenállásáról tanúskodnak; érezhetően rokonszenvez azokkal, akik még a tragikus reménytelenség légkörében sem adják fel hitüket az emberi nagyságban és méltóságban, ha nem is futja belőle többre, mint önnön helyzetünk megismerésére és kifejezésére. RÁKOS PÉTER Leo Kofier: Zur Theorie der modernen Literatur. Der Avantgardismus in soziolo­gischer Sicht Neuwied am Rhein, 1962. Luchterhand, 285. Leo Kofier nem tartozik azok közé a kritikusok közé, akik azt hiszik, hogy né­hány találó, de szokványos érv és jelző emlegetésével (—mint például: „irraciona­lizmus", „cinizmus", „dekadencia", „nihi­lizmus" — ) elhessegethetik maguktól a pol­gári irodalom szélsőséges, avantgardista irányzatának meghökkentő, de sokak szá­mára nagyon is vonzó formáit, műveit, szellemét. Egész könyvet szentel e kérdés­komplexum tisztázására, és rendszeres, el­mélyült munkával igyekszik az avantgar­dista irodalom társadalmi gyökereit, tár­sadalmi és erkölcsi következményeit föl­tárni. Munkája annál is inkább figyelemre méltó, mivel ellentétben a kritikusok több­ségével, nem az irodalomtörténész vagy az esztéta, hanem a szociológus szemével vizs­gálja a rendelkezésére álló anyagot. Több, feltűnést keltett s kifejezetten a szociológia tárgykörébe vágó tanulmány s könyv után, ez az első irodalmi, irodalomtörténeti vo­natkozású munkája. Varázsigéje, mely nála a XX. századi polgárság minden irodalmi és ideológiai törekvésének nyitjául szolgál, az „Ent­fremdung", az „elidegenedés". Az a mar­xista gondolkodók által is oly gyakran emlegetett elidegenedés ( — az ember elide­genedése önmagától, társaitól, munkájától, céljaitól, az emberi teljességtől —), amely az osztálytársadalmak kialakulásakor in­dult meg, ós a kapitalista — imperialista korszakban érte el tetőfokát. Kofler szerint az elidegenedés, mint társadalmi—szociológiai tény, kétfélekép­pen jelentkezik a XX. századi polgárság tudatában. Az egyik pillanatban úgy érzi az ember, hogy teljesen ki van szolgáltatva az akaratától immár független, és áttekint­hetetlen gazdasági-társadalmi mechaniz­musnak, hogy elvesztette ember-mivoltát, autonómiáját, s puszta alkatrésze egy tőle idegen gépezetnek, tehetetlen eszköze is­meretlen, külső erőknek. A következő pil­lanatban meg, mintegy görcsös és illuzó­rikus reakcióképpen, elszakítja magát e külső erőktől, a külvilágtól; önmagába, „belső" világába menekül, s az érzelmek, ösztönök, gondolatok, szertelen asszociá­ciók e belső világában szabadnak és min­denhatónak képzeli, hiszi magát. Az avant­gardista irodalom ennek a totális elidege­nedésnek és az elidegenedés e két torz reakciójának szélsőséges, a végsőkig feszí­tett ábrázolása. Kafka, Joyce, Beckett hő­sei vagy dróton rángatott, élettelen bábuk­ként, vagy épp ellenkezőleg: egy fantasz­tikus, képzeletbeli és irreális világban kö­tetlenül csapongó démonokként jelennek meg előttünk. Az elidegenedés e szélsőséges, végletes ábrázolása, Kofler szemében, érdeme is, bűne is az avantgardizmusnak. Érdeme, mert a klasszikus, XIX. századi realizmus­nál élesebb fényt vet az elidegenedés té­nyére és nyomorúságára; de bűne is egyben, mert egyrészt az emberi sors időtlen és örök sajátosságává abszolutizálja e válsá­got, ahelyett, hogy egy adott történelmi korhoz és társadalmi helyzethez kötné, —másrészt, mert egyszerűen csak ábrázolja az elidegenültsóg állapotát, anélkül, hogy kiutat keresve küzdene és küzdelemre moz­gósítana ellene. Meggyőzően cseng e diagnózis, s meg­győzően a kritika, mégsem érthetünk velük teljesen egyet. Az a benyomásunk, hogy Kofler olyasmiben marasztalja el az avant­gardizmust, amiben tulajdonképpen nem is vétkes, s közben észre sem veszi azokat a pontokat, ahol minden erejét latba kel­lene vetnie, hogy kivédje e veszélyes irány­zat támadását. Sok, többnyire helytálló kritikai érve közül csupán kettővel, igaz, a két leg­lényegesebbel szállunk vitába. Az egyik az a vád, hogy az avantgardista irodalom csak ábrázolja az elidegenedést, de nem küzd ellene, s így még csak jobban elmé­lyíti az amúgyis súlyos válságot. Ez egy­szerűen tévedés. Ha valami igazán jellemzi — s menti — a XX. századi avantgardista irodalmat, akkor az az, hogy foggal, köröm­mel küzd a válság ellen, az élet elember­telenedése, zűrzavara, reménytelensége el­len. Ne tévesszen meg bennünket az, hogy 112

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék