HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 14. ÉVFOLYAM (1968)
1968 / 2. sz. - SZEMLE - BESZÁMOLÓ AZ A.I.L.C. 1967. ÉVI BELGRÁDI KONGRESSZUSÁRÓL - HANKISS ELEMÉR: Az irodalmi irányzatok mint nemzetközi jelenségek
„A csömör, az unalom, az elkopott, kiégett szívek, a melankólia, a negédesség, a sóhajok, nekilendülések, a vulkanikus szenvedélyek, a kékkel és zölddel színezett leírások, végül is mindaz, ami korunk irodalmi nyelvét alkotja, mindez — mondom — különbözőképpen megszemélyesítve és áttéve provánszi nyelvre, csupán minősíthetetlen maskarádé lehetett volna." Hogy az újjászületés célhoz ért, mutatja egy olyan költő megjelenése, mint Frédéric Mistral, aki már nemzeti nyelven tudja kifejezni az addig kifejezhetetlen dolgokat. Ez a rendkívül nagy jelentősége a cseheknél J. H. Mácha munkásságának, a szlovénoknál a Fr. Presernének, a szerbeknél Br. Radicevic, a lausitzi szorboknál J. Bart-Diainski munkásságának. Ez a peromantikus kor végső határa is egyúttal ezekben az irodalmakban. Egy újjászületett irodalom későbbi fejlődése a továbbiakban a nemzeti öntudat fejlődésétől függ. Más a provánsziaknál, akik a XIX. század folyamán beolvadnak a francia nemzetbe, más a nemzeti függetlenség tudatával fejlődő népeknél, mint az ukránoknál, belorusszoknál, szlovákoknál vagy azoknál a népeknél, amelyeknek az individualitása semmiképpen sem volt vitás, mint a cseheknél vagy a balkáni szlávoknál. De általában ezek az irodalmak a jövőben részt vesznek az európai irodalom fejlődésében és együtt haladnak azok uralkodó tendenciáial. Fordította: Nahóczki Emil Beszámoló az A. L L. C. 1967. évi belgrádi kongresszusáról HANKISS ELEMÉR: AZ IRODALMI IRÁNYZATOK MINT NEMZETKÖZI JELENSÉGEK Az irodalmi irányzatok, mozgalmak, korszakok problémája a nemzetközi érdeklődés középpontjában áll manapság. Helyes volt tehát, hogy a kongresszus szervező bizottsága, két másik téma mellett, erre a kérdéscsoportra összpontosította a nemzetközi találkozó figyelmét és munkáját. S tegyük máris hozzá: ha a közölt ismeretanyag gazdag sokféleségét tekintjük, akkor a kongresszust fenntartás nélkül sikeresnek kell mondanunk. Érdekes előadásokat hallhattunk a dalmát petrarcizmustól kezdve (J. Torbarina: Renaissance Poetry of Dubrovnik, and Dalmatia in the Concert of European Petrarchism) a lengyel biedermeierig (M. 2migrodzka: Le roman du „Biedermeier polonais") és rokokóig (Z. Libera: Le problème de Rococo dans le style littéraire) számos irodalmi irányzatról, iskoláról, korszakról, a szláv preromantikus tendenciákról éppúgy (K. Krejci: Les tendances préromantiques chez les slaves), mint az orosz futurizmusról, a latin-amerikai modernizmusról, a román avantgarde mozgalmakról, a spanyol, a lengyel, a német, a japán romantikáról (S. Ota: Romanticism of Modern Japanese literature in Relation with Western Influences), a barokk, az expresszionizmus, a szimbolizmus, a realizmus különböző európai vetületeiről és így tovább. Ezek az előadások sok új mozzanattal, szemponttal egészítették ki e korszakokról alkotott eddigi képünket. De már a kongresszus folyamán fölmerült sokakban az a gondolat, hogy vajon az ilyen nagy nemzetközi találkozóknak az ismeretanyag gazdagítása-e az elsőrendű feladatuk. Hogy nem alkalmasabb eszköz-e vajon ennek a célnak az elérésére a folyóira- 281