HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 27. ÉVFOLYAM (1981)
1981 / 1. sz. - TANULMÁNYOK - WELLEK, RENÉ: Irodalom, fikció, irodalmiság
milyen érzelmek nyilvánulnak meg egy veszekedésben vagy két szerelmes közötti beszélgetésben, vagy ha felidézzük a finom árnyalásokat, jelzéseket, asszociációkat, sőt még a szavakkal való játékot is, ami mind megjelenik a mindennapos társalgás során. Többet ígérő választ rejt magában az a nézet, amely szerint „irodalmiság a jelnek az a képessége, hogy önmagára mutasson és nem valami másra", ha Szvetan Todorov meghatározását akarjuk használni. Ez az ön-visszatükrözés érzékelhetőbbé segít tenni a jeleket és így „elmélyíti a jelek és a tárgyak közötti kettősséget". Igen jó leírása ez annak, ami a modern költészetben legnagyobbrészt történik. Egy költemény Gerard Manley Hopkinstól arra hív bennünket, hogy vegyük észre egy táj, egy személy vagy egy madár „lelkivilágát" azáltal, hogy bizonyos szavakra összpontosítjuk figyelmünket. Mallarménak és Hlebnyikovnak vannak költeményei, amelyek szinte lezárt egészként mutatják be a szó művészetét. De az ön-visszatükrözés nem tudja meghatározni az irodalmat s legnagyobbrészt a költészetet sem; a regényben pedig, ahol a szavak szinte átlátszóvá válhatnak, teljesen megcáfolódik. Semmiféle verbális analízis nem tudja megmagyarázni annak az egyszerű mondatnak a hatását, amelyet Lear király mond a dráma ötödik felvonásában: „Gomboljatok ki, kérlek" (Vörösmarty Mihály fordítása). Az irodalom nemcsak nyelv és nem csupán ön-visszatükrözés. A nyelven keresztül hívja életre saját külön világát. Én tehát nem tudom elfogadni a „nyelv börtönét" hirdető divatos elméletet és hiszek benne, hogy az irodalom a valóságot ábrázolja, mimetikus, van mondanivalója a világról, megtanít minket látni és ismerni a külső világot éppúgy, mint másoknak a gondolatvilágát. Hasonló módon pusztán formai ismertetőjegyek, mint pl. szervezettség, egység a különbözőségben, összefüggőség alapján nem lehet megkülönböztetni az irodalmat attól, ami nem irodalom. A szervezettséget nagyon tágan kell értelmeznünk ahhoz, hogy ismertetőjegyként vehessük tekintetbe mind az antik, mind a modern irodalom nagy részénél és el kell ismernünk, hogy a szervezettség, összefüggőség és egységesség intellektuális fogalmak kívánalmainak eleget tesz bármely jó filozófiai vagy tudományos mű vagy előadás. Ha az irodalom meghatározásában a képzelőerő működését akarjuk kiemelni, akkor azt kell mondanunk - s erre ez az egyetlen megnyugtató mód —, hogy irodalom az, amiben az esztétikai funkció uralkodik. El fog hangzani az ellenvetés, miszerint senki sem határozhatja meg, mi az esztétikai funkció, de úgy gondolom, némi elmélyedés után mindenki előtt világossá válik, hogy létezik olyan esztétikai lelkiállapot, amelyet egy művészeti alkotás váltott ki, s amelynek felismerjük uralkodó jellegét a szövegben. A „szépség" manapság nem divatos fogalom, mivel látszólag a kellemesre vagy a külsőleg tetszőre korlátozódik, de mindenképpen felismerhető tapasztalat, ha férfiakat, nőket, állatokat, növényeket, tájakat, tengert vagy égboltot szemlélünk és megtapasztaljuk más művészetek területén is. Példaként arra, ami nyilvánvalóan szép, hozzuk fel egy Mozartzenemű meghallgatását, vagy egy Tiziano-kép megtekintését. Hasonlóképpen az irodalomban ez a tapasztalat ami számomra úgy tűnik, még szélesebb és változatosabb, mint a zene vagy a festészet birodalmában a kontempláció állapotát hozza létre, egy olyan belső odafigyelés, amit nem lehet összetéveszteni semmi mással. Fenomenológiai terminusokkal így fogalmazhatnánk meg „egy strukturált, önmagában kielégítő, kvalitatív egésznek a „megalkotása". (Roman Ingarden: Erlebnis, Kunstwerk, Werk, 1969, p. 6.). Ebben a tapasztalatban, amely számomra annyira magától értetődő, mint a hó színe vagy a fájdalom érzete, benne rejlik a kinyúlás az után a tárgy után, amely rendelkezik ezzel a 2 Helikon 1981/1