HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 27. ÉVFOLYAM (1981)
1981 / 4. sz. - KÖNYVEK - PÁL JÓZSEF: Szabó György: Századunk olasz irodalmának kistükre és más tanulmányok
filozófiai stb. gondolatkincsére, melyekből persze nem kommentár nélkül merít, s amelyek nagyban megkönnyítik a regények megközelítését az olvasó számára is. Az „Egy általános érvényű érték hiánya" címet viseli az első fejezet. Sikerülten követi itt a szerző, hogyan határozza meg a kiindulópont a regény műfajának szerkezetiperspektivikus változásait, hogyan lesz például magától értetődővé a szempontok egyidejű sokfélesége stb. „Az igazi önkiteljesítés elveszítése" a második nagy motívum (és fejezet), itt Széll Zsuzsa a korra jellemző, egyszerre szellemi és mindennapi probléma ábrázolására éppen Broch szociálpszichológiai fogalmait (énkibővülés, énbeszűkülés) veszi igénybe. A következő mozzanat, az előzőekből mintegy logikai kényszerrel következő „Lemondás önmagunk megértetéséről" a kommunikáció, a dialógus lehetősége, illetve ennek vizsgálata a regényekben. Az erre való képtelenség a „Látszatközösség csábításá"-hoz vezet (mely egyben a következő fejezet címe és a következő motívum is). Említettük, hogy Canetti és Saiko bevonása az elemzésbe nem kevés ponton járt igen termékeny új konfrontációs lehetőségekkel. Egyike ezeknek (s az egész mű egyik legjobb elemzése is), ahogy Széll Zsuzsa éppen Saiko egy regényének példáján a „vezér"-hez, a látszatközösséghez való kényszerkötődést bemutatja, amellyel a „közösség" abszolút tudatosan és cinikusan él vissza. E négy, egymásból következő, egymást feltételező motívum nemcsak sikerrel mutatja fel a filozófiailag tételezett, személyesen megélt értékválság tényeit, de tudja érzékeltetni a regényeknek azt a kvalitását is, hogy ezeket a konkrét történelmi térben nem egyszer szinte démonikusnak tűnő valóságosságukban állítják elénk. Ezekből az összetevőkből tudja rekonstruálni Széll Zsuzsa azt a valóságos folyamatot, amely e szituációban az irodalom, de érthető módon elsősorban a regényirodalom új funkcióinak kialakulásához vezetett. Kiss Endre Szabó György: Századunk olasz irodalmának kistükre és más tanulmányok Budapest, 1979. Gondolat, 384. Az olasz huszadik század, népszerű nevén a Novecento irodalmával foglalkozó tanulmányok többsége nálunk a monográfia szempontjai szerint készült. Indokolttá tették ezt a kiadói megfontolások: az olasz szerző magyar nyelven megjelent művéhez írt elő- vagy utószó akkor könynyítette meg igazán az olvasó számára a tájékozódást, ha bemutatta az alkotó pályájának főbb mozzanatait, elemezte műveit. Ezekben a tanulmányokban természetesen csak röviden vagy egyáltalán nem lehetett utalni más irodalmakra, sőt, sajnos, az olasz irodalom és kultúra egészéhez is csak eléggé sematikusan kapcsolódhattak az egyes alkotások. A szorosan vett hazai italianisztikából szinte Szabó György az egyetlen olyan Novecento-kutató, aki célként tűzi ki az összehasonlító szempont és módszer alkalmazását. „Komparatisztika nélkül irodalomtudomány ma már nem létezhet" -hangzik az előszóban, majd néhány sorral lejjebb még tovább megy, az összehasonlító módszert kiterjeszti a művészeti ágak közötti kapcsolat vizsgálatára is. Örömmel olvassuk: „Sokszor előfordul, hogy egyetlen zenei vagy képzőművészeti illusztráció többet mond a líráról (és viszont), mint az irodalmi poétika", még akkor is, ha az „illusztráció" fogalmát kissé szűknek érezzük. A beígért és izgalommal várt komplex módszer, vagyis a művészetek egymás által való kölcsönös megvilágítása azonban elmarad. A fejlődés, a változás közös mozzanatai, vagy a poétikákban rejlő hasonlóságok elemzése helyett meg kell elégednünk néhány jelenség-szintű párhuzammal. Ebben néhány találata telitalálat, így a Salome-téma plasztikus elemzése a Groteszk és avantgardeban. J. Wilde, J-K. Huysmans, Justh Zsigmond, Gustave Moreau és Richard Strauss (kár, hogy olasz példa nem akadt) műveinek együtt említése és elemzése a szecesszió módszerének és stílusának rendszerében valóban közelebb visz - más művészeti ágak által - az egyes műhöz. A címadó tanulmányban Szabó György történeti alapon osztja három fejezetre a Novecento irodalmát. Az időhatárok természetesen adódnak: az első a fasizmus előtti, a második a fasizmus alatti, a harmadik pedig a dopoguerra, a háború utáni periódus irodalma. A múlt századból ittmaradt verizmussal csak a trieszti Svevo és a szicíliai Pirandello tudott szakítani azáltal, hogy a külső ábrázolás helyett a személyiség teljességének belső feltárására helyezték át a hangsúlyt. Velük az olasz irodalom egy sorba került a legmodernebb európaival. Proust, Joyce, Musil, Kafka és Svevo, Pirandello komparációjában néha a közvetlen kapcsolat (a közismert Joyce-Svevo barátság), de még gyakrabban a közvetlen kapcsolat nélküli analógia a meghatározó. A fasizmus ideje alatt többféle magatartástípus alakult ki: voltak, akik csatlakoztak Mussolinihez (Marinetti, D'Annunzio), voltak, akik elzár-