HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 27. ÉVFOLYAM (1981)
1981 / 2-3. sz. - KÖNYVEK
A bibliográfia anyaga három fejezetre tagolódik. Az elsőben a magyar irodalomra vonatkozó bibliográfiák, enciklopédiák, szótárak, tankönyvek jegyzékét találjuk, valamint nyelvészeti, irodalom-elméleti, irodalomtörténeti munkákat lengyel és magyar szerzőktől (az utóbbiaktól természetesen csak a lengyelül is megjelent feldolgozásokat, tanulmányokat). Ugyancsak "ebben a fejezetben kaptak helyet az antológiák, kritikák, a magyar irodalmi életről szóló írások, fogadtatástörténeti cikkek, műfordítási problémákkal, lengyel és magyar fordítókkal foglalkozó értekezések. Több mint tíz oldalnyi helyet foglalnak el a magyar polonikák, a magyarországi polonistákról és a lengyel-magyar irodalmi kapcsolatokról megjelent tanulmányok. Folklórral zárul a bibliográfia első tematikusan elrendezett része. A II. fejezet ábécérendben mutatja be azokat a magyar írókat, költőket, akiknek műveiről, munkásságáról kritikai írás született Lengyelországban, vagy magyar szerzőtől lengyel fordításban. Az alkotásokat időrendben sorolják fel a kötet összeállítói. A bibliográfiában szereplő 159 magyar író közül - a kritikai irodalom mennyiségét tekintve — Petőfi Sándor és Jókai Mór örvend a legnagyobb népszerűségnek Lengyelországban. Utánuk Szabó Magda és Déry Tibor következik. A bibliográfia - mai szemmel nézve - rávilágít a válogatás heterogén voltára s az írók közti színvonal-ingadozásra. A III. fejezet a magyar színház történetével, színházi élettel, magyar színészekkel, rendezőkkel foglalkozó írásokat gyűjti egybe, majd az egyes színdarabírók munkásságát elemző kritikák bibliográfiáját találjuk. Ebben a fejezetben Molnár Ferenc, Madách Imre és Örkény István azok a szerzők, akikről a legtöbbet írtak Lengyelországban. Csapláros István Bevezetéséből megtudjuk, hogy a Bibliográfia elkészítéséhez a következő forrásmunkákat használták fel: „Przewodnik Bibliograficzny", „Ksiszka", „Bibliográfia Zawartos'ci Czasopism", „Polska Bibliográfia Literacka". A magyar irodalom bibliográfiájának III. kötetét, éppúgy mint az előző két kötetet, tudományos alaposság jellemzi. Megjelentetésével könnyebbé válik a tájékozódás az évek során fölhalmozódott (magyar irodalmat érintő) kritikai anyagban. A szerzők dicséretére válik, hogy a kötet számos olyan munkát említ meg, amely a legkülönbözőbb folyóiratokban, összefoglaló jellegű kiadványokban szétszórva hevert ezidáig. A legtöbb nehézséget azonban minden bizonnyal azok a magyar irodalomra vonatkozó lengyel munkák jelentették, amelyek általánosabb problémával foglalkozó könyvek részét alkotják, és amelyek címe sem igen utal a bennük található hungarikákra. Ilyen esetben elkerülhetetlen, hogy ki ne maradjon 1-2 mű a felsorolásból. Példaként Alina Brodzka: A kryteriach realizmu w badaniach literackich könyvét említhetnénk, melyben a szerzőnő jó néhány oldalon keresztül Lukács realizmuskoncepcióját tárgyalja. A könyvben található néhány nyomdahiba (pl. a 13. oldalon Zurawski Maciej szerepel Zurowski helyett; a 25. oldalon Rowiitski Maria - Rawinski helyett stb.) nem csökkenti Csapláros István és munkacsoportjának színvonalas és hasznos munkáját. Gedeon Márta Erwin Panofsky: Sinn und Deutung in der bildenden Kunst Köln, 1978. DuMont Buchverlag, 491. Az újabb idők esztétikai-hermeneutikai kísérletei nem véletlenül nyúlnak vissza a bécsi művészettörténeti iskolára, felhasználva annak eredményeit, módszerét. Egyfelől azért nem véletlen, mert mindkettőnek közös gyökere az a német szellemtörténeti filozófia, melyet Dilthey nevével jelölhetünk meg, másfelől pedig ennél az iskolánál váltak talán leginkább problémává mindazok a kérdések, melyek a mai hermeneutikai kísérleteket foglalkoztatják. Itt az egyes művek konkrét történeti elemzésével éppenséggel a művészetmegértés hermeneutikus mezejét járták be. „A műalkotás mond valakinek valamit, de nemcsak úgy, ahogy a történeti dokumentum szól a történészhez - úgy szól minden egyes emberhez, mintha csak neki mondaná azt, mint valami jelenidejűt és egyidejűt" - írja H.G. Gadamer az Esztétika és hermeneutika c. tanulmányában. A program vitágos: a művészetelméleti kutatás azon túl, hogy rekonstruálja a mű történeti-dokumentum jelentését - melyet Schleiermacher mint a mű mellékgondolatát jelölt meg -, képes kell legyen egy olyan interpretációra, mely ezen történeti-dokumentum archeológiájára építve egy posztkonstruktív jelentésfeltárást végez el. Vagyis arra vállalkozik, hogy a művészettörténet mint szellemtörténeti tudomány - nem véletlen, hogy ez a címe Panofsky első tanulmányának - fogalomrendszerében feltárja a mű formatartalmában rejlő alternatívákat, hatékonnyá tegye a forma történeti karakterét, mellyel a fenti értelemben szólni képes, s akként szólni, mintha egyidejű