HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 27. ÉVFOLYAM (1981)
1981 / 1. sz. - TANULMÁNYOK - WELLEK, RENÉ: Irodalom, fikció, irodalmiság
segítik a kritikát abban, hogy az alkotó írásmű rangjára emelkedjék, kiállnak amellett a kritika mellett, amely már nemcsak személyes hangú, hanem kimondottan regényszerű, sőt teljesen önkényes, s azt hirdeti, hogy a félreértés, a téves olvasat, a félremagyarázás mind erényszámba megy. Mindez a szaktudomány és a kritika végét jelentené, minthogy tagadja egy határozott célfeladat létezését és megvitatását. Hayden White szintén megkísérli Metahistorysiban (1973), hogy a történetírást összeolvassza a regényirodalommal. Northrop Frye Anatomy of Criticismje alapján készített séma segítségével megvizsgálja a nagy XIX. századi történetírók műveiben uralkodó metaforákat, de nem tud meggyőzni arról, hogy a történeti írásokban kétségtelenül fellelhető esztétikai vonások miatt elmosható lenne a történetírás és a fikció közötti különbség. Legjobbnak látom, ha visszatérünk Didney mondásához: „The poet nothing affirmeth therefore never lieth". (A költő sosem állít semmit, ezért nem is hazudik sohasem). A történet és az életrajzíró hazudhat. Ilyenformán nem hat meggyőzően Káté Hamburger kísérlete Logik der Dichtung c. művében, aki különbséget tesz kétfajta irodalom között (vagyis inkább költészetről beszél, mert a német „Dichtung" értelemszerűen mindent magába foglal, s ez teszi lehetővé, hogy a németek Dosztojevszkijről, a költőről beszéljenek, noha ő életében nem írt egyetlen sor verset sem). Az egyiket a szerző lírainak, exisztenciálisnak, „az érzelmek valódi kifejezésének" nevezi, míg a másikat képzeletbelinek vagy valami utánzásnak, mimetikusnak. A kritérium, aminek alapján a különbséget meg lehet állapítani, a beszélő. A lírában maga a költő beszél, az epikában és a drámában másokat beszéltet. Az első személyben írott regény (az Ich-Roman) határozottan a valódi érzelmeket kifejező csoportba tartozik, megkülönböztethetetlen például egy levéltől. Az említett felosztás megoldhatatlan dilemmákhoz vezet. K. Hamburgernek kínos engedményeket kell tennie a drámai monológgal és a balladával kapcsolatban, és nem tud megoldani olyanféle problémákat, mint amikor Dosztojevszkij Raszkolnyikov első személyben írott monológjáról átvált a harmadik személyben megszólaló elbeszélőre. Ahogy ezt már máshelyütt kifejtettem (a Genre, Theory, Lyrik and Erlebnisben, újra megjelent a Discriminationsben, 1970-ben), K. Hamburger végül is csak egy közhelyet tudott megállapítani: vannak regények és versek, amelyekben az „én" a beszélő, megint másokban pedig az „ő". A költészetnek a beszélő személye szerinti megkülönböztetése igen ősi dolog, Platón Államig vezethető vissza. Nem emelheti ki az én-regényt vagy a lírát a fikció területéről. Több eredményt ígér, ha az irodalmat a nyelvvel való összefüggésében határozzuk meg. Senki sem tagadhatja, hogy a nyelv az irodalom eszköze, s az a gondolat, hogy bizonyos nyelvi jellemzők alapján el lehet határolni az irodalmi nyelvet a nyelv egyéb, társalgási, tudományos stb. alkalmazásától, eléggé kézenfekvőnek látszik. Ám én úgy gondolom, nem vezetnek sikerre azok a kísérletek, amelyek egy speciális irodalmi nyelv megteremtésére irányulnak. Esetleg a költészetben érhetnek célt, ahol bizonyos típusok nyelve valóban eltér a rendes köznapi nyelvtől. Senki sem tudta azonban kimutatni, hogy ez az eltérés szükségszerű feltétele a költészetnek, nem is szólva az irodalomról mint egészről. Idézhetnénk jó verseket, amelyek egyszerű mindennapi nyelven íródtak, s nyelvük semmiben sem különbözik a hétköznapi prózáétól. I.A. Richard és követője, Th. C. Pollock megkísérelte, hogy választóvonalat húzzon az érzelemfelidéző és a tájékoztató, valamint a mellékértelmet magában foglaló és a valamit pontosan megjelölő nyelv között. Ezek a kezdetleges kísérletek könnyedén megcáfolhatók, ha pl. arra gondolunk. 16