HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 33. ÉVFOLYAM (1987)

1987 / 1-3. sz. - KÖNYVEK - ABÁDI NAGY ZOLTÁN: Hal Foster, ed.: The Anti-Aesthetic - Essays on Postmodern Culture

technológiával a posztmodern művész lemond az auráról. A teremtő szubjektum fikciója átengedi a terepet már létező képek nyílt elkobzásának, idézésének, kivonatolásának, halmozásának és ismétlésének. Ezzel aláaknázódnak a múzeum rendelvű közlésmódjához nélkülözhetetlen fogalmak, amilyen az eredetiség, a hitelesség és az alkotói jelenlét." Craig Owens, aki szintén az Art in America munkatársa, feminizmus és posztmodernizmus összefüggéseit vizsgálja. Szerinte ezt az teszi lehetővé, hogy a kulturális láthatatlanságból a művészetben is láthatóságra törő, pat­riarchátusellenes feminizmus hevesen bírálja a modernizmus hegemón ábrázolás­módját, és ez találkozik a modernista ábrázolás dekonstrukciós kedvű poszt­modern bírálatával. Az ábrázolás kérdése átvezet bennünket a posztmodern vagy posztstruktu­ralista kritika vagy egyszerűen "posztkritika" megjelenéséhez. Erről Gregory L. Ulmer (egy "alkalmazott grammatológia"-i könyv szerzője) vállalkozott a­lapos, jól kalauzoló tanulmányra. A kritika átváltozása a megjelenítendő tárgyhoz való változott viszonnyal következett be. A kritikából olyasforma átalakulás révén lett posztkritika, amilyenen az irodalom és a képzőművészet ment át a század elején az avantgárd mozgalmak hatására. A kritika is szakít a mimézissel. Hayden White-ből kiindulva Ulmer arról kíván meggyőzni bennün­ket, hogy a posztkritika nem más, mint a modernista művészet eszköztárának bevetése a kritikai értekezésmódban. Elsődleges szerephez jut a kollázs és a montázs, a dekonstrukció (Derrida), az allegória (Walter Benjamin). A poszt­modernesített kritikai esszé tipikus képviselői Roland Barthes és John Cage írásai. A több kötetéről híres marxista irodalomtudós és tudattörténész Frederic Jameson gondolatai együttes érvénnyel vonatkoznak a posztmodern költészetre (John Ashbery), építészetre (Robert Venturi), a fotóművészetre (fotorealiz­­ mus), festészetre (Andy Warhol, pop art), zenére (John Cage, Philip Glass, Terry Riley), popzenére (punk, a rock új hullám), filmre (Godard, a kortárs újítók, a video) és regényre (Burroughs, Pynchon, Reed, a francia új regény). Valamennyi posztmodernizmus a "nagymodernizmus" formavilága ellen lázad és elmossa a magas kultúra és a tömeg- vagy popkultúra közti határokat. Jameson a "kései, fogyasztói vagy multinacionális kapitalizmus" jegyeinek kialakulá­sával hozza kapcsolatba a posztmodernizmus megjelenését, és részletezi két vonását, a "pastiche"-t és a szkizofréniát. A kötet Jean Baudrillard-nak "a kommunikáció extázisáról", "obszcén de­líriumá"-ról szóló, magával ragadó társadalomlélektani tanulmányával, vala­mint Edward W. Saidnak a szakértői társadalom manipulatív jellegét, a humán

Next