HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 34. ÉVFOLYAM (1988)
1988 / 1-2. sz. - SZEMLE - ARDÓ ZSUZSANNA: G. Woodcock jegyzetei az angol-kanadai regényirodalomról
áll a valóságtól. E korszak regényeinek általános középszerűségéből messze kimagaslik egy újabb női író, Sara Jeannette Duncan regénye: The Imperialist (A birodalomépítő). Duncan, mint később Mordecai Richter, Norman Levine és Margaret Laurence, hosszas külföldi tartózkodása során érlelte meg magában azt az írói hangot, amely együttérző, de már nem defenzív. Túl sok magyarázkodás nélkül, rendkívül jó humorral ír a kisvárosi politikai ambíciók és a társasági "manír" világáról. A századfordulón a természetről szóló könyvek és az állatregények népszerűségével Kanada végre kezd megjelenni az angol nyelvű irodalom színterén. Noha az első világháború idején az érdeklődés egy kicsit alábbhagyott, Er nest Thompson Seton didaktikusán realista és Charles G. D. Robert filozofi kus-melodramatikus hagyományait Archie Belaney, a híres Szürke Bagoly (Grey Owl) és a halász-természetjáró Roderick Haig-Brown folytatta. A kanadai regényirodalom egyedi jeleit kereső kritikusok hajlamosak az állatregényekben látni a sajátosan kanadait. Joggal, teszi hozzá Woodcock. Hiszen a brit állattörténetek igazából emberi problémákat példázó fabulák, az amerikai történetekben pedig az ember és az állat szembenállásában az állat az ellenséges természet jelképe. A kanadai állattörténetek azonban valóban az állatokról szólnak, s bennük az állat áldozat, nem pedig ellenség. Az állat- vagy természetregényekben a valódi kanadai környezetet látjuk, az európai szűrő színei, formái és értékítéletei nélkül. Természetábrázolásuk talán legjobban a Group of Seven (Hetek csoportja) festményeinek látásmódjához hasonlítható. A sajátos állat- és természetregények mellett, Woodcock az angol-kanadai regényirodalomra különösen jellemzőnek tartja az egyetlen remekművel rendelkező írók jelenségét. A pionír életmód sajátosságaival, a családi hagyományokra épülő személyes hangú víziók "kibeszélésével" magyarázza — nem túlságosan meggyőzően — azt, hogy viszonylag sok író [például Sinclair Ross megrázó regénye, az As For Me and My House (Én és az én házam)] csak egy művel van jelen a kanadai regényirodalomban. Az, hogy költők látomásai időnként regényben öltenek testet vers helyett, aligha mondható kizárólag kanadai jelenségnek, még akkor sem, ha számos kanadai költőre áll az állítás, mint például Leonard Cohenre, a Beautiful Losers (Szép vesztesek), Earle Birneyre, a The Favourite Game (A kedvenc játék) vagy P. K. Page-re, a The Sun and the Moon (A nap és a hold) szerzőjére. Az Európából és Amerikából jövő stilisztikai-irodalmi irányzatok nem hatottak igazán formáló erővel a kanadai regényirodalomra. Úgy tűnik, az íróknak — elég konzervatív módon, írja Woodcock — az, hogy "mit" mondanak, jóval fontosabb volt, mint a "hogyan". A tartalom elsőbbségét a formával