HELIKON - VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 34. ÉVFOLYAM (1988)

1988 / 1-2. sz. - SZEMLE - ARDÓ ZSUZSANNA: G. Woodcock jegyzetei az angol-kanadai regényirodalomról

áll a valóságtól. E korszak regényeinek általános középszerűségéből messze kimagaslik egy újabb női író, Sara Jeannette Duncan regénye: The Imperialist (A birodalomépítő). Duncan, mint később Mordecai Richter, Norman Levine és Margaret Laurence, hosszas külföldi tartózkodása során érlelte meg magában azt az írói hangot, amely együttérző, de már nem defenzív. Túl sok magyaráz­kodás nélkül, rendkívül jó humorral ír a kisvárosi politikai ambíciók és a társasági "manír" világáról. A századfordulón a természetről szóló könyvek és az állatregények népsze­rűségével Kanada végre kezd megjelenni az angol nyelvű irodalom színterén. Noha az első világháború idején az érdeklődés egy kicsit alábbhagyott, Er­­ nest Thompson Seton didaktikusán realista és Charles G. D. Robert filozofi­ kus-melodramatikus hagyományait Archie Belaney, a híres Szürke Bagoly (Grey Owl) és a halász-természetjáró Roderick Haig-Brown folytatta. A kanadai re­gényirodalom egyedi jeleit kereső kritikusok hajlamosak az állatregényekben látni a sajátosan kanadait. Joggal, teszi hozzá Woodcock. Hiszen a brit ál­lattörténetek igazából emberi problémákat példázó fabulák, az amerikai tör­ténetekben pedig az ember és az állat szembenállásában az állat az ellensé­ges természet jelképe. A kanadai állattörténetek azonban valóban az állatok­ról szólnak, s bennük az állat áldozat, nem pedig ellenség. Az állat- vagy természetregényekben a valódi kanadai környezetet látjuk, az európai szűrő színei, formái és értékítéletei nélkül. Természetábrázolásuk talán legjobban a Group of Seven (Hetek csoportja) festményeinek látásmódjához hasonlítható. A sajátos állat- és természetregények mellett, Woodcock az angol-kana­dai regényirodalomra különösen jellemzőnek tartja az egyetlen remekművel rendelkező írók jelenségét. A pionír életmód sajátosságaival, a családi ha­gyományokra épülő személyes hangú víziók "kibeszélésével" magyarázza — nem túlságosan meggyőzően — azt, hogy viszonylag sok író [például Sinclair Ross megrázó regénye, az As For Me and My House (Én és az én házam)] csak egy mű­vel van jelen a kanadai regényirodalomban. Az, hogy költők látomásai időn­ként regényben öltenek testet vers helyett, aligha mondható kizárólag kana­dai jelenségnek, még akkor sem, ha számos kanadai költőre áll az állítás, mint például Leonard Cohenre, a Beautiful Losers (Szép vesztesek), Earle Birneyre, a The Favourite Game (A kedvenc játék) vagy P. K. Page-re, a The Sun and the Moon (A nap és a hold) szerzőjére. Az Európából és Amerikából jövő stilisztikai-irodalmi irányzatok nem ha­tottak igazán formáló erővel a kanadai regényirodalomra. Úgy tűnik, az írók­nak — elég konzervatív módon, írja Woodcock — az, hogy "mit" mondanak, jóval fontosabb volt, mint a "hogyan". A tartalom elsőbbségét a formával

Next