HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 38. ÉVFOLYAM (1992)
1992 / 2. sz. - KÖNYVEK
KÖNYVEK szemben határozza meg magát: ezt az esztéták úgy tekintik, mint ami túlságosan is közel van a "tulajdonképpeni élet" politikájához, az új historicisták pedig úgy, hogy nem eléggé olyan, mint a "valódi élet" politikája. A panasz más, de a célpont ismerős..."(178.) Fish úgy véli, ezzel az irányzattal, amely meglepően hasonló terminológiát és érvrendszert használ, mint ellenlábasa, ugyancsak fel kell venni a harcot: „1979-ben (és korábban is) a politikáért vitáztam, és a transzcendencia ellen, most a politikáért vitázom, és a Politika (az új transzcendencia) ellen" (179.). Az ebben a kötetben először közölt tanulmányok közül a bevezető számít a programadónak. Azzal foglalkozik, hogy mi a következetes magatartás a formalizmussal szemben; hogy mik a formalizmus jellegzetes elgondolásai (tizenhatot sorol fel) ; hogyan függ össze a (nyelvészeti és jelentéselméleti) formalizmus a fundacionalizmussal; s miután több példán, jogi, értelmezéselméleti és irodalmi illusztráción át mindezt könyve fejezeteivel kapcsolja össze, az utolsó részben könyve végkövetkeztetésére is rátér. Ezt az eddig ugyancsak közzé nem tett „Retorika" című tanulmány fejti ki, azaz, „retorikus világban élünk" (25.). Nincs szó szerinti jelentés, az értelmezés korlátait a szándékba kell áthelyeznünk, amit viszont interszubjektíve, értelmezés és meggyőzés útján alapozzunk meg. Ezek az első belátások, azok a lépések, amikből szükségképpen következik a többi. Maga a „Retorika" című írás azt az álláspontot teszi félreérthetetlenné, amely a korábbi Fish-írásokból is kibontakozott már: ha két irányzat állítható szembe egymással, s az egyiket lehet akár „racionális episztemológiának" nevezni (Scholes nyomán) vagy fundacionalizmusnak, amely a szilárd világot közvetlenül és pontosan felfogó teljes énnel számol, a másikat meg retorikus, kulturális relativista álláspontnak, akkor Fish az utóbbi mellett áll ki. (Az előbbi álláspont képviselői közül Fish-nek ezeken a lapokon éppen Habermas-szal van vitája.) Csillogó nevekből áll az a lista, amelyet a „retorikusok" jellemzésére állít össze: szerepel itt Kenneth Burke, Bahtyin, Wayne Booth, Roland Barthes, Chaim Perelman, az etnometodológusok, a befogadásesztétika művelői, Frederic Jameson és Hayden White. Persze nem mindig és nem mindegyikük vonja le saját alapállásának végső konklúzióit. Fish könyve többek között az amerikai szellemi élet egyfajta krónikája is, amennyiben tükröződnek benne az elmúlt évek vitái, szellemi áramlatai, erősödő-gyengülő iskolái. Ez avulóvá, tünékennyé, kordokumentummá is tehetné — de éppen ebből okulhatunk is a legtöbbet —, s valószínű, hogy az újra meg újra visszatérő, felelevenedő polémiák életben is tartják majd a művet. A kötetet impozáns mutató egészíti ki, amely önmagában is olvasmány. KÁLMÁN C. GYÖRGY Jim Merőd: The Political Responsibility of the Critic. Ithaca — London, Cornell University Press 1987. XII+267. Ha a recenzens nem szűkölködik az elismerő szavakkal Fish 1989-es könyvének méltatásakor, akkor különös helyzetbe kerül, amikor Merőd művét kell ismertetnie. Merőd ahhoz a táborhoz tartozik, amelyet Fish „baloldali" antiprofesszionalistának nevez; azok közé, akik a politika és a mindennapok életének nagyobb súlyát szeretnék látni a tudomány berkein belül. Mindenekelőtt fussunk át a könyv fejezetein és főszereplőin. (Ezúttal nem lazán összeszerkesztett tanulmányokról, hanem valódi könyvről van szó.) Az első fejezet az „Úton a munkához: Bevezetés" címet viseli: itt Jameson, Fleulantzas és Derrida neve szerepel sűrűn. „A kritikus értelmiségi szerepe" című fejezet az értelmiségkutató szociológus Alvin Gouldner nézeteit ismerteti hosszan (többek között arról, hogy az értelmiségben miért is van rossz érzés a tudósi hozzáértéssel és a kritikai tekintéllyel kapcsolatban), majd Rorty nézeteit bírálja a szerző; végül Chomsky írásai vezetnek át a következő, az „Értelmiségi (szellemi?) autoritás (tekintély?) és az államhatalom" című fejezethez. Ez Ohmann-nek Fish által hevesen bírált könyvéből indul ki, és Gramscihoz jut el. (Persze Gramsci neve már az első lapon felbukkan, s végig hivatkozási alap marad.) A „Szellemi territóriumok" cím alatt az állam, a nemzet, az intézmények és a közösség fogalmait fejtegeti, s az értelmezői közösségek kategóriájánál horgonyoz le. Ezek Merőd szerint „szilárdan az államhatalom logikájában és hatókörében helyezkednek el" (105.), a fejezet pedig azzal zárul, hogy Meród megfogalmazza a kritikus egyik fő feladatát, miszerint „pontosan mérlegre kell tennie, az értelmiségi szerepét az államhatalomhoz képest. Ezt a szerepet számos territórium bonyolult átfedése közvetíti, sőt, szűri; ezek elhomályosítják az információnak s az olyan meghatározott gyakorlatok hatását, mint amilyen az irodalomkritika és a kritikai elmélet" (106.). S hogy mi is ez az értelmezői közösség — amely kérdést Merőd utolsó mondatában föltesz — azt az ötödik fejezet van hivatva megvilágítani („Elmélet és értelmezői kör