HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 41. ÉVFOLYAM (1995)

1995 / 1-2. sz. - KÖNYVEK

KÖNYVEK hításait veszi közelről szemügyre a szóhasznála­ti különbségek és a hazai teológiai gondolkodás összefüggései felől, hozzátéve, hogy a „bennszü­lött teológia" („indigenous theology") kifejezést az afrikai, latin-amerikai és ázsiai kereszténység­gel kapcsolatban a nyugati teológusok használják, ami egyfajta „Európa-centrikus lokálpatriotizmus­ra" („Euro-centered parochialism") mutat, holott egyetlen igaz teológia létezik: a názáreti Jézusé. Két tanulmány kifejezetten a szeniírás-fordítások kulturális következményeivel foglalkozik. Louis J. Luzbetak (USA) Contextual Translation: The Role of Cultural Anthropology című írása vizsgálódásait a kultúrának a fordításban játszott szerepére szűkíti, illetve rámutat arra, hogy a kulturális antropoló­gia segítheti a fordítót munkájának ebben a fontos dimenziójában. A keresztény egyház ma nagymér­tékben rá van utalva a fordításra, hogy meg tudjon felelni morális és vallási vezető szerepének. Darrel L. Whiteman (USA) Bible Translation and Social and Cultural Development című tanulmányában ál­talánosságban vizsgálja, hogyan járul hozzá a Biblia fordítása az emberek társadalmi és kulturális fejlő­déséhez, s közben kísérletet tesz a szerves emberi fejlődés (integral human development) modelljé­nek a megalkotására. A kötet utolsó írása, Ulrich Fick (NSZK) Future Bible Translation and the Future of the Church című tanulmánya, ami egyébként a szimpozion utolsó ülésének előadása volt, mintegy összegezésként a Szentírás változatosságát és egységét emeli ki. A Biblia, amelyet teljes szövegében már 303 nyelv­re fordítottak le, a jövő egyháza szempontjából alapvetően fontos: a Bibliát fordítani annyit jelent, mint a holnap egyházának megalapozásán dolgoz­ni. A fenti kilenc tanulmányt tartalmazó, immár második kiadást is megért tanulmánykötetet első­sorban teológusok, illetve a Biblia fordításának kér­déseivel közelebbről foglalkozó szakemberek forgat­hatják haszonnal. D. TÓTH JUDIT Zoran Konstantinovic: Komparativno vidjenje srpske knjizevnosti. Novi Sad, Svetovi 1993. 244. A Bibliotéka svetovi sorozatban, a „Soros Ju­goszlávia Alapítvány" támogatásával jelent meg az egykori innsbrucki professzor, jelenleg „Profes­sor emeritus", Jirecek-díjas szlavista, komparatista Konstantinovic „komparatisztikai bevezetése". Be­vezetés a szerb komparatisztikába, a szerb irodalmi központú összehasonlító irodalomkutatásba, mi­közben a szerzőt valójában az izgatja, hogy a szerb irodalomtudomány, illetőleg a szerb irodalomról szólók (nem szerbek is) irodalmi tanulmányai mifé­le örökséget hagyományoztak a modernebb tájéko­zódást igénylő kutatókra, és ezzel párhuzamosan­ ez a modernebb tájékozódás a szerb irodalomnak mely jelenségeiről mondhat az eddiginél ponto­sabbat, hitelesebbet. A könyv nagy részét kritikai­historiográfiai áttekintés teszi ki, és Konstantinovic felméri: mely területeken milyen munkát végzett a szerb összehasonlító irodalomkutatás (egészen a XIX. század 40-es ,50-es éveiig visszavezetve a komparatisztikai gondolkodást a szerbeknél). Ah­hoz, hogy ez az áttekintés nemzetközi dimenziókat kaphasson (a kismonográfia „bevezetés" jellegé­nek megfelelően), a szakirodalmi tájékoztatásnak meglepő, bár célszerű formáját választja a szer­ző. Elsőnek a közkeletű komparatisztikai kéziköny­vekről ad számot, Van Tieghemmel kezdvén és Yves Chevrel La littérature comparée (Paris, 1989.) című könyvével befejezvén a sort; másodjára a szerb és egyéb irodalmi kapcsolatokat bemutató műveket, lexikoncikkeket, tanulmányokat mutat­ja be, egyben itt és másutt a könyvben, hitet véve a genetikus érintkezések, a kontaktológia műve­lésének jelentősége mellett, különös tekintettel a szerb irodalmi fejlődés európai kapcsolatrend­szerére és összetevőire. Itt jegyzem meg, hogy Konstantinovic egész munkásságában és ebben a könyvében is alkalmat talál arra, hogy valódi jelen­tőségének megfelelően méltassa a szerb —magyar irodalmi érintkezéseket, idézze a magyar kutatást (Vajda György Mihály, Stojan Vujicic, Bori Imre, Póth István, Sziklay László, Fried István dolgo­zataira hivatkozik, s a magyar költők-írók közül Ady Endrét, Vörösmarty Mihályt, Vitkovics Mi­hályt, Jókai Mórt, Kassák Lajost, Justh Zsigmon­dot, Petőfi Sándort számos alkalommal emlegeti). Igen tanulságos, hogy Konstantinovic vitába száll a szerb irodalomtörténet jó részét még ugyancsak meghatározó „önelvűség"-gondolattal, és felvázol­ja a szerb irodalom történetét, komparatisztikai aspektusból. Mindezt elméletileg akképpen ala­pozza meg, hogy összegzi a nemzetközi és a szerb kutatásokat az architextus, az intertextus és a kontextus témakörében. Jóllehet Konstantinovic nem érzi szükségét annak, hogy radikálisan for­duljon szembe a komparatisztika hagyományos irá­nyaival (legfeljebb annyiban, hogy a „francia is­kola" olyan részdiszciplínáit, mint a közvetítők, az imagológia vagy a hagyományosabb értelem­ben vett tárgy- és motívumtörténet, ezúttal csak

Next