HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 44. ÉVFOLYAM (1998)

1998 / 1-2. sz. - ELMÉLETI ALAPOK - HAYDEN WHITE: Megjegyzés az újhistorizmushoz

HAYDEN WHITE / MEGJEGYZÉS AZ ÚJHISTORIZMUSHOZ 35­ hető be egy „autonóm irodalomtörténet" „szövege" helyett. Következésképpen, amit eredetileg irodalmi művek és szociokulturális kontextusuk kapcsolatának vizsgálataként állítottak be, hirtelen radikális újjáfogalmazásává válik irodalmi műveknek, szociokulturális kontextusoknak, e kettő viszonyának, és ezáltal ma­gának a „történelemnek" - mindegyiket valamiféle „szövegnek" tekintve. Ez a fajta megfogalmazás egy sor irodalomtudományi és történettudományi ortodoxiát sért. Először is az újhistorikusok véleménye szerint irodalmi szövegek világosabbá válhatnak történelmi kontextusukhoz való viszonyuk vizsgálata által - ezzel vétenek a még mindig erőteljes újkritika formalista tantétele ellen. Aztán az újhistoristák mintha visszatérnének az irodalmi szövegek tanulmányo­zásának régebbi filológiai megközelítéséhez, és közben elkövetik azt, amit az új­kritikusok „genetikus tévedésnek" neveztek. Másodszor, azt sugallják: lehetséges különbséget tenni szöveg és kontextus között, ezzel vétenek a formalizmus újabb keletű, posztstrukturalista változata ellen. A posztstrukturalizmus elmélete sze­rint nincsen semmi a szövegen „kívül", következésképpen az újhistoristák azon fáradozása, hogy különbséget tegyenek szöveg és kontextus között, a „referen­ciális tévedés" vétségéhez vezet. Harmadszor, az a mód, ahogyan a történelmi kontextus természetét értelmezik, megbotránkoztatja a történészeket. Az újhisto­risták számára a „kulturális rendszer" lesz a történelmi kontextus. A szociális intézményeket és tevékenységeket, beleértve a politikát, ennek a rendszernek a funkciójaként értelmezik, nem pedig fordítva. Így aztán az újhistorizmus mintha arra épülne, amit a „kulturalizmus tévedésének" lehetne nevezni, és ez az irány­zatot a történelmi idealizmus egyik fajtájává teszi. Negyedszer pedig, ahogyan az újhistoristák az irodalmi szövegek és a kulturális rendszerek közötti viszo­nyokat értelmezik, egyaránt megbotránkoztatják a történészeket és a hagyomá­nyos irodalmárokat. Az újhistoristák szerint ez a viszony természete szerint „in­tertextuális". Kétféle „szöveg" között a viszony: egyfelől „irodalmi", másfelől „kulturális". Innen ered az a vád, hogy az újhistorizmus kettős értelemben egy­szerűsít: a szociálist a kulturális egy funkciójának szintjére fokozza le, majd a kulturálist tovább fokozza a szöveg szintjére. Mindez annak a vétségnek az elkö­vetéséhez vezet, amit „textualista tévedésnek" lehetne nevezni, így, mint láthatjuk, az újhistorizmus minden, csak nem szintézis az irodalom ta­nulmányozásának formalista és történelmi megközelítési módja között. Ellenkező­leg, inkább olyan kísérletnek tűnik, amely megpróbálja összekapcsolni azt, amit néhány történész a történelem tanulmányozásában a „formalista" tévedésnek tart (kulturalizmus és textualizmus) azzal, amit néhány formalista irodalomelmélet-író az irodalomtudományok „historista" tévedésének tart (genetizmus és referenciali­tás), így például Fox-Genovese számára, aki a kulturális jelenségek tanulmányozá­sának rendes, „történeti" megközelítésmódját képviseli, az újhistoristák nem eléggé genetikusak vagy referenciálisak. Kulturalogikus („irodalomelméleti") megközelí­tésmódjuk és textualista („posztstrukturalista") előítéleteik vakká teszik őket a történelem „szociálisan strukturált" és „politikus" természete iránt.

Next