HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 44. ÉVFOLYAM (1998)
1998 / 1-2. sz. - ELMÉLETI ALAPOK - STEPHEN GREENBLATT: A kultúra poétikája
STEPHEN GREENBLATT A kultúra poétikája Kissé fonák helyzetben érzem magam, ami nem túl bíztató kezdés, ezért talán jobban is teszem, ha megmagyarázom ennek az okát. Saját munkámat mindig is az jellemezte, hogy egyszerűen érzem, mit kell tennem, és aztán megteszem, anélkül, hogy először pontosan meghatároznám az elméleti alapállásomat. Néhány évvel ezelőtt a Genre című lap felkért egy reneszánsz szám szerkesztésére, amit elvállaltam. Összegyűjtöttem egy csokor tanulmányt, és a bevezetés írása közben kétségbeesésemben azt találtam írni, hogy az írások valami olyasmit képviselnek, amit én „újhistorizmusnak" nevezek. Sohasem jeleskedtem efféle kifejezések népszerűsítésében; a név mégis sokkal jobban megragadt, mint azok, amelyeket gondosan megpróbáltam kikísérletezni az évek során, és ennek okait egyszer magam is szívesen feltárnám. Az elmúlt egy év során valóban igen sokat hallottam az „újhistorizmusról" (amit valamilyen okból kifolyólag Ausztráliában neohistorizmusnak neveznek); cikkek jelennek meg róla, támadják, disszertációkban hivatkoznak rá, mindez roppant mód lenyűgöz. Mindenesetre, e különös jelenség részeként felkértek, mondjak valami elméleti dolgot a munkámmal kapcsolatban, így hát, ha nem is definiálom az újhistorizmust, legalábbis megpróbálom elhelyezni mint gyakorlatot - sokkal inkább gyakorlatot, semmint doktrínát, hiszen, amennyire én megállapíthatom (és nekem aztán igazán tudnom kell), egyáltalán nem doktrínáról van szó. Az irodalomtudományban az „újhistorizmus" egyik különös sajátossága pontosan az, hogy mennyire megoldatlan és bizonyos értelemben csalárd az irodalomelmélethez fűződő viszonya, tehát az én viszonyom is. Egyrészt úgy tűnik számomra, hogy az újhistorizmust éppen az utóbbi évek bőséges elméleti termése felé való nyitottsága különbözteti meg a huszadik század elejének pozitivista kutatásától. Michel Foucault élete utolsó éveiben a Berkeley-n tett hosszabb látogatásai, és általában az európai (elsősorban francia) antropológusok és társadalomtudósok hatása tagadhatatlanul segített saját kritikai gyakorlatom kialakításában. Másrészt viszont az újhistorikusok általában vonakodnak felsorakozni valamelyik domináns elméleti szekértábor mögé. Ennek az okát úgy kívánom megvilágítani, hogy megpróbálom elhelyezni magamat egyfelől a marxizmushoz, másfelől a posztstrukturalizmushoz viszon t A Nyugat Ausztráliai Egyetemen 1986. szeptember 4-én elhangzott előadás szövege. Némileg eltérő változatban jelent meg MURRAY KRIEGER (ed.): The Aims of Representation c. kötetében New York, Columbia Univ. Press 1987.