HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 44. ÉVFOLYAM (1998)
1998 / 1-2. sz. - A RENESZÁNSZ KIHÍVÁSA - LOUIS A. MONTROSE: A reneszánsz mint hivatás. A kultúra poétikája és politikája
LOUIS A. MONTROSE / A RENESZÁNSZ MINT HIVATÁS. Ill sugallni nemcsak azokét a szövegekét, amelyeket a kritikus tanulmányoz, hanem azokét is, amelyekben tanulmányozzuk őket. A történelem textualitásán azt értem, hogy először is nincsen lehetőségünk az egész és autentikus múltat megismerni, olyan valaha létezett materiális egzisztenciát, amely ne a kérdéses társadalom fennmaradt textuális nyomainak közvetítésével jutna el hozzánk - olyan nyomok közvetítésével, amelyeknek fennmaradását nem fogadhatjuk el pusztán esetlegesnek, hanem feltételeznünk kell, hogy legalábbis részben konzekvenciái a megőrzés és a felejtés társadalmi folyamatainak; és másodszor, hogy eme textuális nyomok maguk is későbbi textuális mediációk eredményei, amikor is „dokumentummá" váltak, amelyekre a történészek saját szövegeiket alapozzák, a „történelmeket". Ahogyan Hayden White nyomatékosan az emlékezetünkbe idézi, az ilyen textuális történelmek szükségszerűen, de mindig befejezetlen módon narratív és retorikai formuláikban azt a „Történelmet" konstituálják, amelynek megismerését biztosítják.8 Frank Lentricchia az After the New Criticismben „az irodalomkritika formalista elméletének antihistorikus impulzusát" összekapcsolja a „történelem" monolitikus és teleologikus elméletével.9 Úgy gondolom, hogy az utóbbiba nemcsak a keresztény eszkatológikus és figurális történelem nagy kódja tartozik, hanem a klasszikus marxista nagy elbeszélés is, amelyet Fredric Jameson úgy jellemez, mint olyan „történelmet, amely legáltalánosabb értelmében különböző emberi, társadalmi formációk termelési, öröklési módjainak szekvenciája", és amelyet az interpretációs tevékenység „transzcendálhatatlan horizontjaként" vetít elénk, s e tevékenység magában foglal „látszólag antagonisztikus vagy összeegyeztethetetlen kritikai műveleteket, átruházva rájuk kétségkívül értékes részterületeket, így egyszerre érvénytelenítve és uralva ezeket".10 Történetietlen formalizmusok és totalizált történelem e szerencsétlen szövetségével szemben Lenticchia a „történelmek" sokféleségét állítja, amely a „heterogeneitás, ellentmondás, töredékesség és differencia erőivel" jellemezhető. Nekem úgy tűnik, hogy amit posztstrukturalista történeti kritikának lehetne nevezni (ez magában foglalja a revizionista vagy „poszt"-marxizmust és az újhistorizmust vagy a kulturális poétikát egyaránt), annak különböző módjai jellemezhetőek egy ilyen, a Történelemről a történelmekre való váltással. Mostanában a „Történelmet" (ami mint a „hatalom", olyan terminus, amelyet a hiposztazáció állandó veszélye fenyeget) gyakran különböző strukturalista vagy posztstrukturalista formalizmusok kihívására adott válaszként hozzák elő - vagy néhány esetben csupán pozitivista fedezékként -, ezek pedig némelyek számára szemmel láthatólag a történeti megértés és a történeti tapasztalat lehető k A történész konstitutív diskurzusáról és a történetírás műfajairól ld. HAYDEN WHITE: Tropics of Discourse. Baltimore, Johns Hopkins Univ. Press 1978. 4 FRANK LENTICCHIA: After the New Criticism. Chicago, Univ. of Chicago Press 1980. xiii-xiv. 10 FREDRIC JAMESON: The Political Unconscious: Narrative as a Socially Symbolic Act. Ithaca, Cornell Univ. Press 1981. 75., 10.