HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 44. ÉVFOLYAM (1998)
1998 / 1-2. sz. - ELMÉLETI ALAPOK - HAYDEN WHITE: Megjegyzés az újhistorizmushoz
HAYDEN WHITE Megjegyzés az újhistorizmushoz Az újhistoristák úgy tekintenek a vállalkozásukra, mintha az alig volna több, mint egy kísérlet, hogy az amerikai irodalmi életbe visszahozza a történelmi távlatot. Látszólag csak ki akarja egészíteni az uralkodó formalista gyakorlatot azáltal, hogy kiterjeszti a figyelmet arra a történelmi kontextusra, amelyben az irodalmi szövegek létrejöttek. Így aztán, Louis Montrose szerint, az újhistorizmus pusztán azt az erőfeszítést testesíti meg, hogy újrateremtsék „azt a szociokulturális mezőt, amelyben a kanonikus ... irodalmi és drámai művek eredetileg létrejöttek", és hogy elhelyezzék ezeket a műveket „nemcsak a más műfajokhoz és diskurzusfajtákhoz való viszonyukban, hanem a jelenkori szociális intézményekhez és nem diskurzív tevékenységekhez való viszonyukban is..." Vajmi kevés az, amit itt másfajta kritikus, legyen az hagyományos irodalomtudós, „kulturális materialista", feminista vagy „társadalomtörténész" indokoltan kifogásolhatna. Eme vállalkozás elméletének, módszerének, technikájának és céljának kidolgozása közben azonban az újhistorikusok - akarva vagy akaratlanul -, megtámadták az irodalmi és történeti tudományok néhány uralkodó ortodox alapelvét, így például Louis Montrose, miután meglehetősen hagyományos fogalmakkal bemutatja az újhistorizmus programját, ezt mondja: „Hatásában ez a vállalkozás átállította az intertextualitás tengelyét, fölcserélve egy autonóm irodalomtörténet diakronikus szövegét egy kulturális rendszer szinkronikus szövegével..." De itt Montrose az újhistorizmus érdeklődését és alapelveit is átváltotta. Először is, most a „kulturális rendszer", és nem a „jelenkori szociális intézmények és a nem diskurzív tevékenységek azok, amelyekhez az irodalmi műveket viszonyítják. Másodszor pedig, most irodalom és „kulturális rendszer" kapcsolatának inkább „szinkronikus", mint „diakronikus" aspektusai kerülnek az újhistoristák figyelmének középpontjába. Harmadszor, Montrose azáltal, hogy az újhistorizmus „vállalkozását" az „intertextualitás tengelyének" „állításaként" jellemzi, arról az elképzelésről, hogy az „irodalom" „művek" sokaságából áll, impliciten áttér arra az elképzelésre, hogy az „irodalom" „szövegek" sokasága, mindazzal együtt, amit a „szöveg" fogalma a nyelv, a diskurzus és a kultúra jelenkori posztstrukturalista vitájában magában foglal. És negyedszer, a „szöveg" elképzelése mostantól egyértelműen egyfajta tertium comparationis-szé válik, mely alapján jellemezni lehet a különbségeket, és amely segítségével össze lehet kapcsolni egy „autonóm irodalomtörténet" formalista elképzelését az irodalom „kulturális rendszerként" való újabb, historista felfogásával. A „kulturális rendszer" „szövege" helyettesít.