HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 47. ÉVFOLYAM (2001)
2001 / 4. sz. - KÖNYVEK - FOGARASY GYÖRGY: James Chandler: England in 1819 : Literary Culture and the Case of Romantic Historicism
VEK 577 Óda a nyugati szélhez, de ekkor születik a jelen könyv címét adó szonett, az England in 1819 is (bár magát a címet Mary Shelley adta a versnek 1839-ben). Ha az iménti szerzőkhöz még Washington Irvinget is hozzávesszük, akinek Sketch-Book-ja szintén ekkor látott napviágot, benne az Amerika-Anglia ellentét csillapításán fáradozó esszével („English Writers on America"), akkor előttünk is áll az az öt szerző és az a néhány mű, akikkel és amelyekkel Chandler a könyv második felében foglalkozik. Illetve van még valaki, egy költő, drámaíró, biográfus, publicista és igazi „katalizátor"-figura, a szatírái folytán országszerte ismert Thomas Moore, aki az év folyamán minden fontos helyen ott volt, ilyen vagy olyan formában az összes fenti szerzővel kapcsolatba került, s így az egyes esettanulmányokat Chandler az ő alakján keresztül juttathatja át egymásba. Chandler fejtegetéseiben a brit romantika a történeti vizsgálódás tárgyából az elemzés elméleti keretévé avanzsál. A tárgyalt romantikusok (Scott, Byron, Keats, Irving és Shelley) nem pusztán abban hasonlítanak egymásra, hogy tudatos történelmi képük van saját „esetvoltukról" és kazuisztikáikról, hanem abban is, hogy kísértetiesen előrevetítik a historizálásukra irányuló késő huszadik századi törekvéseket. Az elemzés egyfelől a jelenkori „szituacionizmus" történeti szituálására tesz kísérletet, vázolva tehát a „történelmi helyzet" fogalmának fokozatos térnyerését a történettudományokban, másfelől az „eset [case]" (továbbá az „anekdota" és a „példa") szerepét vizsgálja, illetve az „esettan", a kazuisztika alakulását, nem feledkezve meg a latin cadere („esni") egész szóbokráról sem (case, cause, causality, casuistry; vagy a németben: fallen, Fall, Unfall, Zufall, Zufälligkeit stb.). Abban, hogy az 1770-1830-ra eső időszakban a nyugati civilizáció mélyreható átalakuláson ment keresztül, nincs vita a jelenkori historiográfia legkülönfélébb képviselői között. Michel Foucault, Paul Veyne, Michel de Certeau, Hayden White, Benedict Anderson, Dominick LaCapra, Reinhard Koselleck vagy Hans Blumenberg - hogy csak a legismertebb szerzőket említsük - egyaránt nagyarányú változásokat lokalizálnak ebben a periódusban, a tekintetben azonban már kevésbé egységesek a vélemények, hogy miben is áll ez a váltás (101). Még kevésbé tisztázott, a fenti szerzők figyelemreméltó módszertani reflexiói ellenére sem, hogy a kronológiai szakaszolás különböző szintjei (század, év, hónap, nap stb.) mint „korszakok" miképpen viszonyulnak a velük egy szinten található periódusokhoz, illetve az alattuk és felettük álló (kisebb és nagyobb) egységekhez. Mlyen viszonyban áll „1819" a romantikával? Mi történik, amikor egy nagyobb történeti vagy kulturális egységet valamely reprezentatívnak ítélt kisebb egységgel példázunk, mely maga is további egységekre bontható? S mi a státusa a történeti korszakoknak vagy a lokális kultúráknak, ha pusztán egyedi példák vagy esetek sokaságából állnak össze? Mit jelent „elhelyezni" egy szöveget valamely történelmi korban és kulturális térben? Mit teszünk, amikor „datálunk" egy művet? Chandlert ezek a kérdések foglalkoztatják, amikor arra a szakadékos mozgásra összepontosít, amit ő „a dátum logikájának" nevez. 1819 „naptára", érvel Chandler, fokozott figyelmet irányít erre a logikára: „Amiként a romantika korán belül az 1789-es vagy az 1819-es év, úgy ezek a napok is vagy egy magasabb szintű korszak rendbe állított elemeinek, vagy alacsonyabb szintű időegységek klasszifikációs kategóriájának tekinthetők" (20). „A dátum logikájának" megvilágításában Chandler elsősorban Claude Lévi-Strauss antropológiájának koncepciójára és terminusaira támaszkodik, s az ezredvég historiográfiai elméleteit - meggyőző perspektívából - Sartre és Lévi-Strauss hatvanas években lejátszódott módszertani vitája felől kontextualizálja. Tudvalevő, hogy a kulturális antropológiát Lévi-Strauss a történetírás és az néprajz ötvözeteként gondolta el, az azonban már kevéssé ismeretes, hogy a történeti vizsgálódásról vallott nézeteit Sartre „progresszív-regresszív módszerével" szemben fogalmazta meg. Sartre és Lévi-Strauss nézetkülönbsége egész röviden abban állt, hogy míg Sartre módszerében a múlt tanulmányozása volt hivatott megalapozni a jövőre irányuló döntések helyénvalóságát, addig Lévi-Strauss szerint a „történész kódja" historizálja (önkényesen, elfogultan) a talált kulturális anyagot, ezért az ebből előálló narratíva aligha tekinthető a jövő legitim megalapozásának. Lévi-Strauss lényegében a sens d'histoire sartre-i eszméjét utasította el. Számára a történelem inkább „egyenlőtlenül fejlődő nemzeti narratívák és temporalitások kapcsolatainak periodizációs kódolása" (100), mintsem feltárható és fenntartható értelemegész. Lévi-Strauss kulturális antropoló-