HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 56. ÉVFOLYAM (2010)
2010 / 4. sz. - KÖNYVEK - CHOVÁN ISTVÁN: Hans Vilmar Geppert: Der Historische Roman
KÖNYVEK 655 tosság jellemzi. Jelzi, hogy bizonyos jelenségek, szemléleti egyezések az egyes irodalmakban hasonlóan jelennek meg, így elengedhetetlennek tartja az összehasonlító vizsgálatot, a német mellett elsődlegesen a francia és az angolszász irodalmakra terjesztve ki figyelmét. A kötet a történelmi regény poétikájának felvázolása mellett (5. fejezet) időrendi áttekintést tartalmaz a XIX. század elejétől napjainkig, egyedi szövegelemzések formájában (2-4. és 6-8. fejezet). Geppert hangsúlyozza, hogy a műfaj szövegei a kezdetektől mutatnak olyan jegyeket, amelyek a modern és a posztmodern felé mutatnak, a későbbiekben pedig újra előtérbe kerülnek, vagy nagyobb hangsúlyt kapnak. Áttekintésében Geppert Hayden White, Kosellek és Ricoeur nyomán történelem és fikció elbeszélhetőségéből és egymásra vonatkoztatottságuk termékeny viszonyából indul ki, amely a műfaj sokszínűségét biztosítja. Kiemeli, hogy a történelem egy már eleve elmesélt, ismert dolgot feltételez, amit az irodalmi szöveg újra megformál és elmond. Ez a szöveg történelmi eseményekre, alakokra utal, felismerhető az a háttér, amelybe szereplőit integrálja, akik megváltoztathatják a történelem menetét, de akik olykor képtelenek átlátni annak összefüggéseit. Geppert a dán Blicher, Manzoni, Stendhal vagy éppen Uwe Johnson regényeiben mutatja be a történelemben sodródó alakokat. Vizsgálja, hogy az irodalmi szöveg hogyan viszonyul a történelemhez, hogyan értelmezi azt, milyen értékrendet juttat kifejezésre. Sorra veszi a történelmi regény kapcsolódását más elbeszélő műfajokhoz, a meséhez, a mítoszhoz, a fejlődésregényhez vagy a bűnügyi történethez. Elemzi az elbeszélő szólamok sokszínűségét, egymáshoz való viszonyukat (nagyhatású példaként Faulknert említve), az idősíkok egymásba játszását, a múltbéli események jelenre vonatkoztatottságát. Kiemelten hangsúlyozza e jellemzőt a német emigránsok (Heinrich Mann, Brecht) műveinek bemutatásakor. Geppert kiemeli a szinekdoché, a metonímia és a metafora szövegszervező szerepét. Általános megfigyeléseit az elemzésekben kamatoztatja. A szerző a történelmi regény kezdeteit a romantikus történelemszemlélethez kapcsolja. A napóleoni háborúk után nézete szerint vákuum keletkezett a nemzeti identitás formálódásában. A jelennel szembeni elégedetlenség az események megértésének igényéhez, a múlttal való szembesüléshez, a műfaj megteremtéséhez vezetett, amely Geppert szerint Walter Scott, Manzoni vagy Alfred de Vigny műveiben párhuzamosan formálódott, alakult ki. A traumák feldolgozásának igénye a világháborúk és a holokauszt tragédiáinak fájdalmas tapasztalatával a XX. század regényeinek is egyik jellegadó sajátossága lesz majd. Scott öröksége tovább él és formálódik Stendhal, Balzac, Thackeray és Fontane életművében, de az is értelmeződik. Geppert hangsúlyos vonásnak tartja az erősödő korkritikát, az általánosító történelemfilozófiai mondanivalót, és annak belátását, hogy a történelem az egyén számára átláthatatlan. A poétikában a többszólamúság és az önreflexió markánssá válását emeli ki. A következő fejezetben J. F. Cooper, Dickens, Victor Hugo, Flaubert, J. F. Meyer és Wilhelm Raabe egy-egy művét vizsgálva a műfaj tovább tartó sokszínűségét és új törekvéseit hangsúlyozza. Jellemzővé válik a mitikus látásmód, a szimbolizáltság (sötét és világos ellentéte Dickensnél, a gyermek alakja Victor Hugónál), valamint a jelenből kiutat sugalló utópikus jövőkép. A századforduló után a történelmi regényekben felerősödik a krízis már említett élménye. A történetmondás bonyolultabbá válása az olvasótól is fokozottabb együttgondolkodást igényel. Döblin, Faulkner, Aragon vagy Feuchtwanger szövegeiben Geppert a poétikai jellemzők mellett a morális szempont fontosságát hangsúlyozza. Külön figyelmet fordít a második világháború utáni évtizedek német regényeire (Böll, Andersch, Uwe Johnson műveire), amelyekben az idősíkváltások és az elbeszélői szólamok még összetettebb szövegvilágot hoznak létre, és amelyeket a kísérletező kedv mellett az elbeszélés kényszere is jellemez. Ezt a kényszert a múlt feltárásának igénye járja át. A posztmodern jegyeit is gazdagon bemutatja a szerző, többek között Pynchon, Graham Swift, Sebald, Ransmayr, Tournier, Uwe Timm és Don DeLillo regényeiben. Megállapítja, hogy a posztmodern nem szakít a hagyománnyal, hanem radikálisan továbbviszi azt, miközben megkérdőjelezi a jelek egyértelműségének és az emlékezés gesztusának lehetőségét. Geppert műve alapos áttekintés a témáról, széleskörű elméleti tájékozottságával és érzékeny elemzéseivel egyaránt ösztönzéseket nyújt elva.