HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 56. ÉVFOLYAM (2010)

2010 / 4. sz. - KÖNYVEK - CHOVÁN ISTVÁN: Hans Vilmar Geppert: Der Historische Roman

KÖNYVEK 655 tosság jellemzi. Jelzi, hogy bizonyos jelenségek, szemléleti egyezések az egyes irodalmakban ha­sonlóan jelennek meg, így elengedhetetlennek tartja az összehasonlító vizsgálatot, a német mel­lett elsődlegesen a francia és az angolszász irodal­makra terjesztve ki figyelmét. A kötet a történelmi regény poétikájának felvázolása mellett (5. feje­zet) időrendi áttekintést tartalmaz a XIX. század elejétől napjainkig, egyedi szövegelemzések formá­jában (2-4. és 6-8. fejezet). Geppert hangsúlyozza, hogy a műfaj szövegei a kezdetektől mutatnak olyan jegyeket, amelyek a modern és a posztmo­dern felé mutatnak, a későbbiekben pedig újra előtérbe kerülnek, vagy nagyobb hangsúlyt kap­nak. Áttekintésében Geppert Hayden White, Kosellek és Ricoeur nyomán történelem és fikció elbeszél­hetőségéből és egymásra vonatkoztatottságuk ter­mékeny viszonyából indul ki, amely a műfaj sok­színűségét biztosítja. Kiemeli, hogy a történelem egy már eleve elmesélt, ismert dolgot feltételez, amit az irodalmi szöveg újra megformál és elmond. Ez a szöveg történelmi eseményekre, alakokra utal, felismerhető az a háttér, amelybe szereplőit integ­rálja, akik megváltoztathatják a történelem me­netét, de akik olykor képtelenek átlátni annak összefüggéseit. Geppert a dán Blicher, Manzoni, Stendhal vagy éppen Uwe Johnson regényeiben mutatja be a történelemben sodródó alakokat. Vizsgálja, hogy az irodalmi szöveg hogyan viszo­nyul a történelemhez, hogyan értelmezi azt, mi­lyen értékrendet juttat kifejezésre. Sorra veszi a történelmi regény kapcsolódását más elbeszélő műfajokhoz, a meséhez, a mítoszhoz, a fejlődés­regényhez vagy a bűnügyi történethez. Elemzi az elbeszélő szólamok sokszínűségét, egymáshoz való viszonyukat (nagyhatású példaként Faulk­nert említve), az idősíkok egymásba játszását, a múltbéli események jelenre vonatkoztatottságát. Kiemelten hangsúlyozza e jellemzőt a német emig­ránsok (Heinrich Mann, Brecht) műveinek bemu­tatásakor. Geppert kiemeli a szinekdoché, a me­tonímia és a metafora szövegszervező szerepét. Általános megfigyeléseit az elemzésekben kama­toztatja. A szerző a történelmi regény kezdeteit a roman­tikus történelemszemlélethez kapcsolja. A napóleoni háborúk után nézete szerint vákuum keletkezett a nemzeti identitás formálódásában. A jelennel szembeni elégedetlenség az események megérté­sének igényéhez, a múlttal való szembesüléshez, a műfaj megteremtéséhez vezetett, amely Gep­pert szerint Walter Scott, Manzoni vagy Alfred de Vigny műveiben párhuzamosan formálódott, alakult ki. A traumák feldolgozásának igénye a világháborúk és a holokauszt tragédiáinak fáj­dalmas tapasztalatával a XX. század regényeinek is egyik jellegadó sajátossága lesz majd. Scott öröksége tovább él és formálódik Stendhal, Balzac, Thackeray és Fontane életművében, de az is értelmeződik. Geppert hangsúlyos vonásnak tartja az erősödő korkritikát, az általánosító tör­ténelemfilozófiai mondanivalót, és annak belátását, hogy a történelem az egyén számára átláthatat­lan. A poétikában a többszólamúság és az önref­lexió markánssá válását emeli ki. A következő fejezetben J. F. Cooper, Dickens, Victor Hugo, Flaubert, J. F. Meyer és Wilhelm Raabe egy-egy művét vizsgálva a műfaj tovább tartó sokszínű­ségét és új törekvéseit hangsúlyozza. Jellemzővé válik a mitikus látásmód, a szimbolizáltság (sötét és világos ellentéte Dickensnél, a gyermek alakja Victor Hugónál), valamint a jelenből kiutat su­galló utópikus jövőkép. A századforduló után a történelmi regények­ben felerősödik a krízis már említett élménye. A történetmondás bonyolultabbá válása az olva­sótól is fokozottabb együttgondolkodást igényel. Döblin, Faulkner, Aragon vagy Feuchtwanger szö­vegeiben Geppert a poétikai jellemzők mellett a morális szempont fontosságát hangsúlyozza. Külön figyelmet fordít a második világháború utá­ni évtizedek német regényeire (Böll, Andersch, Uwe Johnson műveire), amelyekben az idősíkvál­tások és az elbeszélői szólamok még összetettebb szövegvilágot hoznak létre, és amelyeket a kísérle­tező kedv mellett az elbeszélés kényszere is jel­lemez. Ezt a kényszert a múlt feltárásának igé­nye járja át. A posztmodern jegyeit is gazdagon bemutatja a szerző, többek között Pynchon, Graham Swift, Sebald, Ransmayr, Tournier, Uwe Timm és Don DeLillo regényeiben. Megállapítja, hogy a poszt­modern nem szakít a hagyománnyal, hanem radi­kálisan továbbviszi azt, miközben megkérdőjelezi a jelek egyértelműségének és az emlékezés gesz­tusának lehetőségét. Geppert műve alapos áttekintés a témáról, szé­leskörű elméleti tájékozottságával és érzékeny elemzéseivel egyaránt ösztönzéseket nyújt elva.

Next