HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 60. ÉVFOLYAM (2014)

2014 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Palkó Gábor: Archivológia. Wolfgang Ernst archívumai

PALKÓ GÁBOR / ARCHIVOLÓGIA. WOLFGANG ERNST ARCHÍVUMAI 317 amely megkérdőjelezi a szigorú szétválasztást az archívum (fenti értelemben) nyelv nélküli „logisztikája" és a (történet)írás mint (félre)olvasás között. Hayden White ezzel szemben megkérdőjelezi az archívum kiváltságait, amikor a világ és a tudat közötti megkerülhetetlen nyelvi-retorikai közve­títésre hivatkozik - ezzel provokálva az archívumok mélyén tanyázó, meg­bízható tényeket kutató történészeket. A költői alakzatok ugyanis nemcsak a történetírói ábrázolás szintjén, hanem már magában az archívum figu­­rációjában is megjelennek. Az archívum ügyködése [Agentur] a valóság pragmatikus formája, és ennyiben közvetlen; ebben az értelemben az archí­vum poétikájáról kell beszélnünk. (126-127.) Miben is áll az archívum figurációja és poétikája? Erre itt semmilyen választ nem kapunk. Annyi azonban bizonyos, hogy ha a figurativitás már az archívum diszkrét adatait is megfertőzte, nehezen tartható fenn a polaritás, amelyre a Mo­rajlás-esszé logikai (és morális) szerkezete épül. Mindezt - kissé váratlan fordu­lattal elkanyarodva a figuralitás problémájától - egy retorikus kérdés formájában Ernst világossá is teszi: „Vajon létezik az archívumnak poetológiája, vagy az archí­vum éppenséggel az adatokat szöveggé tevő irodalmi formák diszkrét, nem disz­­kurzív alternatívája?" (126.) Az olvasó számára nem kérdéses, hogy Ernst a nyelv minden figurális-elbeszélő „hátrányától", virális hatásától megszabadított adatok és az azokat (irodalmi) szöveggé tevő formák elszigetelése mellett teszi le a voksot. Az archívum szintjén jelentkező figuralitásra nem is tér vissza az érvelés. Vagyis elismeri ugyan, hogy lehet (kell?) beszélni az archívum poétikájáról, az archívum­nak azonban Ernst szerint nincs poetológiája. A következő pont az esszében, amely a megalapozó oppozíció összeomlásával fenyeget, szintén a (történet)írás és az archívum szétválasztását célozza. Ennek eszköze itt egy másik, nem kevésbé komplex szétválasztás, a tér és az idő szembe­állítása. „A történetírás az archívum térbeliségét alakítja az időbelivé tétel effek­tusává (azaz elbeszéléssé)." (127.) Az archívum tehát nem önmagában időbeli, csak a történetírás, illetve a narratív szerkezet viszi át az önmagában a jegyzék logisztikai rendjét követő térbeliséget - az antropológiai igényeknek megfele­lően - a tapasztalat időbeliségébe. „Az archívum rendje egyfajta logisztikát (jegy­zéket) követ, amely inkább a hatalmi infrastruktúra (a közigazgatás) oldalán áll, mint a tapasztalat időbeliségére törekvő antropológiai igényeken." (127.) Mondjunk le most arról a csábító kísérletről, hogy továbbvigyük egy lépéssel Ernst gondolatát, és felvázoljuk a közigazgatás hatalmi infrastruktúrájának az em­beri tapasztalat időbeliségét és - általában - az antropológiai igényeket nélkülöző (rém)képét. Elég itt pusztán arra utalni, hogy vajon képesek vagyunk-e bármely, emberek alkotta, fenntartotta, működtette és felhasználta intézményt elképzelni, amely a tapasztalat időbelisége nélkül állna fenn. Ernst szövege bár az archívum

Next