Rónai Horváth Jenő: Magyar hadi krónika II. A mohácsi vésztől a legújabb korig (A Hadtörténelmi Közlemények 1896. évi melléklete. Budapest, 1896)
IX. FEJEZET. A török hódítások időszaka Szulejmán haláláig - Az ellenkirályok harczai
152 iténetében, mely ez időtől fogva megszűnt önálló, független állam lenni. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy e fordulatot maga a csata, vagy annak közvetetten következményei idézték volna elő. A Mohácsnál szenvedett vereség kétségtelenül súlyos volt, de sem katonai, sem politikai következményei nem valónak; az ország elvesztette egyik seregét, de nem vesztett területi épségéből, állami függetlenségéből, az ellenség nem rótt az országra súlyos terheket, nem tartotta egy talpalatnyi földet sem megszállva. Egy nagy, az országot megreszkettető vihar volt a mohácsi csata, mely elsodort erős tölgyeket és ifjú csemetéket — de egyéb semmi; fontossága kisebb Nándorfehérvár elvesztésénél s a vereséget, valamint a lesújtó erkölcsi hatást Magyarország még könnyen kiheverhette volna. Magánál a csatánál súlyosabb veszteség volt a király halála. Nem mintha a gyönge II. Lajos lett volna az ország legfőbb támasza, de elvégre is királya volt Magyarországnak, s ha életben marad, talán sikerül neki, a borzasztó leczke után, az ország pártos elemeit a haza védelmében egyesíteni, a nemzet erejét szervezni, ellenállásra képessé tenni. De ő a csatatéren maradt s Magyarországnak nem volt — mint a várnai csata után — Hunyadi Jánosa, a ki az ország kormányát erős kézzel megragadja s a szenvedett iszonyú vereségből új erőt merítve, az országot egy újabb katasztrófától megóvja. Ennek az ellenkezője történt. A király halála fölszabadította a pártszenvedélyeket s az ország nagyjai, talán épen azért, mert a mohácsi csatavesztés katonai következményeket maga után nem vont, az országot ért súlyos csapásról mintegy megfeledkezve, egész erővel fogtak a pártküzdelmekhez, melyek első következménye a nemzet szétszakadása, az ország fölbomlása volt. Bármennyire el kell is ítélnünk azt, hogy az ország e nagy veszedelmében, amidőn az egyetértésre a legnagyobb szükség lett volna, az ország főurai és nemesei pártokra szakadva egymásra törnek, mégsem szabad ez idők embereit föltétlenül és egyoldalúlag a hazafiatlanság vádjával illetnünk. A haza javát, függetlenségének és területi épségének megoltalmazását akarta mindegyik párt, de nagy nemzeti szerencsétlenség volt, hogy az oltalmazás módjára és eszközeire nézve a pártok egymással megegyezni nem tudtak.