Hadtörténelmi Közlemények, 13. évfolyam, Hadtörténelmi Intézet (Budapest, 1966)
4. szám - I. Tudományos Emlékülés - Perjés Géza: Az oszmán birodalom európai háborúinak katonai kérdései (1356–1699.) – 1966. 4. sz. 862–872. p.
7* 1. Az oszmán állam katonai potenciálja Valamely állam katonai potenciáljának vizsgálatát — legalábbis első megközelítésben — három szempontra kell kiterjeszteni: a) terület, népesség, földrajzi és természeti adottságok, gazdasági erőforrások; b) állami és társadalmi szervezet, valamint államigazgatás; c) hadsereg. Az oszmán állam területe és lakóinak száma már a XV. század második felében jóval nagyobb volt bármelyik európai államénál. A három világrészre kiterjedő birodalom gazdasági erőforrásai szinte kimeríthetetlenek voltak, és alig volt termelvény, amellyel ne rendelkezett volna. Nyersanyag-gazdagsága nagy tömegű exportot tett lehetővé, így kereskedelmi mérlege általában aktív volt. Miután pedig tartományainak nagy része tenger mellett feküdt, belső és átmenő áruforgalma egyaránt igen élénk volt. Nemcsak a polgári, de a marxista történetírásban is gyakori, hogy az oszmán államigazgatást még a birodalom virágkorában is olyan kormányzatnak tüntetik fel, amely nem törődve alattvalói jólétével, őket a végletekig kizsákmányolta, a termelő erőket pedig elpusztította. A tények közelebbi vizsgálata alapján azonban kitűnik, hogy az oszmán állam nem gazdálkodott olyan roszszul alattvalói munkaerejével és munkakedvével, valamint természetadta erőforrásaival. Nem látszik bizonyítottnak, hogy akár a pénzügyek kezelésében, akár az adó kivetésében és behajtásában, akár a közigazgatásban nagyobb rend uralkodott volna az európai államokban, mint az oszmán birodalomban. Egyébként is teljesen elképzelhetetlen, hogy egy minden tekintetben romboló, vagy akárcsak alacsony hatásfokkal működő államapparátus olyan hatalmas katonai teljesítményeket tett volna lehetővé. Ezenfelül pedig az a tény, hogy az oszmán állam kimondottan katonaállam volt, amelyben az állami apparátus első feladata éppen a hadsereg fenntartása és a legnagyobb katonai effektivitás biztosítása volt, a korabeli viszonyok mellett igen nagy, az európai államokét mindenesetre jóval felülmúló katonai erőfeszítéseket tett lehetővé. Teljes központosítottság és az európai értelemben vett nemesség rendi ellenállásának teljes hiánya, valamint jól képzett hivatalnokréteg — olyan előnyök, amelyekkel egyik európai állam sem rendelkezett a XIV—XVI. században. Maga a hadsereg pedig egyesítette magában a feudális és a zsoldos hadrendszer előnyeit, anélkül, hogy hosszú időn át akár az egyiknek, akár a másiknak az európai államokban közismert hátrányai érezhetők lettek volna. A társadalmi háttér vizsgálatánál külön figyelmet érdemel az oszmán állam hanyatlásának kérdése. Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy az oszmán állam ereje még a hanyatlás idején is jóval felülmúlta a legtöbb európai állam erejét. Maga a hanyatlás ténye pedig több problémát vet fel, mert mindazok a jelenségek, amelyeket felsorolnak — a pénzügyi romlás, az államháztartás állandó deficitje, az elhatalmasodó korrupció, a pártharcok és a lázadások stb. —, a korabeli európai államoknál is felfedezhetők. A hanyatlás két mozzanata azonban sajátos török jelenség és úgy érzem, hogy ezek beható vizsgálata vezethet el a hanyatlás valódi okainak feltárásához. Az egyik momentum az oszmán birodalom óriási kiterjedése, ami a korabeli közlekedési, hírváltási és igazgatási technika mellett leküzdhetetlen és egyre fokozódó nehézségeket jelentett. A másik körülmény az oszmán államon belül a moszlimok, valamint az állami és a katonai apparátus renegátjainak mélyen szántó antagonizmusa. Az a hatalmas, az egyetemes történetben egyedülálló és a kezdeti időkben oly nagy eredményeket bemutató kísérlet ugyanis, hogy a nemességet az államkormányzásából kizárják és idegen származású, tulajdonképpen rabszolga állapotú jövevényekkel helyettesítsék — ez a kísérlet végül is megbukott. 863