Hadtörténelmi Közlemények, 27. évfolyam, Hadtörténelmi Intézet (Budapest, 1980)

3. szám - Szemle - R. R. Schofield: Der Sprung über den Kanal (Farkas Márton). – Szemle. 1980. 493. p.

nak a járműiparnak a kialakításából is, amely a partraszálló csapatokat szállítot­ta. Ez utóbbi feladat megoldásában nagy segítséget kapott L. Mountbatten admirá­listól, aki a távol-keleti angol hadműve­letekhez szükséges csapatszállításokban tapasztalatokat szerezvén a normandiai partraszállás sikerét nagy mértékben be­folyásoló hajótípusokat kialakította. E hajótípusokat érdemes már itt felsorolni. Az LSI típus kimondottan csapatszállító hajó volt, fedélzetén mintegy 1500 ember­rel és számos csónakkal, amelyekre a katonák átszálltak s amelyekkel a kije­lölt partszakaszt megközelítették. Az LST hajók a technikai anyag szállítására vol­tak alkalmasak, általában 18 db 30 ton­nás haanckocsi, vagy 33 db 3 tonnás teher­gépkocsi fért el rajtuk, 217 fős kezelősze­mélyzettel. Az LST hajók kisebb változa­ta, az LTC, 3 db 40 tonnás harckocsi és kezelőszemélyzete befogadására volt ké­pes. Az LCA típus 35 főt vagy 3,5 tonna anyagot szállított, míg az LCM 115 tonna rakományával, viszonylag nagy sebessé­gével (11 tengeri csomó), illetve páncélo­zott orrával, kormányosfülkéjével tűnt ki. A jelzett hajótípusok gyártása 1941 óta teljes erővel folyt, különösen az USA-ban, mivel az angolok által kifejlesztett típusok a csendes-óceáni hadműveletek­nél is jól beváltak. A közben szerzett ta­pasztalatok nyomán (Észak-Afrika, Szicí­lia, Olaszország, Csendes-óceán) számos módosítás következett be, amit egyéb speciális eszközök kifejlesztésének, illet­ve gyártásának gyorsuló üteme követett. A leendő nyugat-európai hadszíntér spe­ciális igényei, mindenekelőtt a várható német elhárítás, a hajók és egyéb eszkö­zök folytonos tökéletesítését, amellett egyre fokozódó tömeggyártását követel­ték. E folyamat elképzelhetetlen volt a várható hadszíntér fokozódó felderítése nélkül: a „Festung Európát", védeni hi­vatott Atlanti Fal, nem­különben a né­met tengeri, légi és szárazföldi kapacitás kipuhatolása, ellenállóképességének fel­becsülése döntő mértékben kihatott a hadművelet anyagi-személyi feltételeinek megteremtésére. Bár a hitleri Németország a keleti arc­vonalon elszenvedett nagy vereségek kö­vetkeztében minden bizonnyal képtelen volt elhárítani az angolszász erők roha­mát, a szívós német ellenállás egy többé­kevésbé jól kiépített védelmi rendszer birtokában megkeseríthette a szövetsége­sek dolgát, csökkenthette nyugat-európai behatolásuk ütemét, ami káros kihatással lehetett az angolszász hatalmak háború utáni európai pozíciójára. Ramsay admi­rális, de különösen Eisenhower és Mont­gomery tábornokok, olyan anyagi és élő­erőfölény biztosítását követelték, amely a szövetségesek sikerét abszolút biztossá teszi. E követeléseiket a német védelmi rendszer rendkívül erős voltával indokol­ták — nem egy esetben a göbbelsi propa­ganda foglyaiként. Ment, mint később ki­derült, a bevehetetlennek hirdetett At­lanti Fal blöff volt s azok a német erők, amelyek a nyugati szövetségesekkel szembe kerültek, harcértékben meg sem közelítették a Szovjetunió harcterein el­vérző német csapatokat. Maga Schofield is kénytelen bevallani, hogy a német erők ellenállását túlbecsül­ték, a német főparancsnokok, Rundstedt és Rommel tábornagyok nevének varázsa alatt sokkal nehezebb harcokra számítot­tak. A német tengeri és légierők alá­rendelt szerepe, illetve teljes kikapcsolá­sának lehetősége alig képezte vita tár­gyát, mégis, biztos, ami biztos alapon, he­lyesebben a módszeres angolszász had­vezetés előírásai szerint, a nagy anyagi és élőerőfölény biztosítása első számú kö­vetelmény volt. (Mindebben az olaszor­szági „csiga-hadművelet" is nagy szere­pet játszott.) A partraszálló hadművelet tervezésénél messzemenően figyelembe vették az 1941. december 27-én Vaagso, az 1942. március 28-ái St. Nazaire és az 1942. augusztus 19-én Dieppe ellen korlátozott erőkkel végrehajtott vállalkozások tapasztalatait. Különösen az utóbbi volt tanulságos, hi­szen egyértelműen bizonyította, hogy az Atlanti Fal ellen intézett gyalogsági fronttámadás, eleve reménytelen, s a siker lehetősége csak akkor van meg, ha a ten­geri és légierők pusztító erejű támadása a védelem erejét már eleve megtöri és olyan rések keletkeznek rajta, amelyeken át a partra szálló gépesített és páncélos erők megvethetik lábukat. Az 1943 februárjában tartott Casablan­cai értekezleten Ramsay törzsét megerő­sítették F. B. Morgan altábornaggyal, mint a partraszálló expedíciós erők de­zignált vezérkari főnökével, és feladatául szabták a partraszállási hadművelet rész­letes kidolgozását. Ettől kezdve Ramsay a partraszállást megelőző tengeri hadműve­let tervezésére koncentrálta figyelmét, Morgan pedig a már partra tett erők hadműveleti feladatain dolgozott. Kettő­jük együttműködése nyomán alakult ki az ún. Cassas-terv, a későbbi „Overlord", s annak részeként a „Neptun" hadműve­let első terve, amit Churchill és Roose­velt a québeci konferencián elvileg jóvá­hagyott, amely azonban Eisenhower és Montgomery 1943. december 6-i kineve­zése után, épp az említettek tapasztalatai alapján, sok tekintetben megváltozott. A változások lényege a partraszálló erők nagyságának megnövelése volt.

Next