Hadtörténelmi Közlemények, 27. évfolyam, Hadtörténelmi Intézet (Budapest, 1980)
3. szám - Szemle - R. R. Schofield: Der Sprung über den Kanal (Farkas Márton). – Szemle. 1980. 493. p.
nak a járműiparnak a kialakításából is, amely a partraszálló csapatokat szállította. Ez utóbbi feladat megoldásában nagy segítséget kapott L. Mountbatten admirálistól, aki a távol-keleti angol hadműveletekhez szükséges csapatszállításokban tapasztalatokat szerezvén a normandiai partraszállás sikerét nagy mértékben befolyásoló hajótípusokat kialakította. E hajótípusokat érdemes már itt felsorolni. Az LSI típus kimondottan csapatszállító hajó volt, fedélzetén mintegy 1500 emberrel és számos csónakkal, amelyekre a katonák átszálltak s amelyekkel a kijelölt partszakaszt megközelítették. Az LST hajók a technikai anyag szállítására voltak alkalmasak, általában 18 db 30 tonnás haanckocsi, vagy 33 db 3 tonnás tehergépkocsi fért el rajtuk, 217 fős kezelőszemélyzettel. Az LST hajók kisebb változata, az LTC, 3 db 40 tonnás harckocsi és kezelőszemélyzete befogadására volt képes. Az LCA típus 35 főt vagy 3,5 tonna anyagot szállított, míg az LCM 115 tonna rakományával, viszonylag nagy sebességével (11 tengeri csomó), illetve páncélozott orrával, kormányosfülkéjével tűnt ki. A jelzett hajótípusok gyártása 1941 óta teljes erővel folyt, különösen az USA-ban, mivel az angolok által kifejlesztett típusok a csendes-óceáni hadműveleteknél is jól beváltak. A közben szerzett tapasztalatok nyomán (Észak-Afrika, Szicília, Olaszország, Csendes-óceán) számos módosítás következett be, amit egyéb speciális eszközök kifejlesztésének, illetve gyártásának gyorsuló üteme követett. A leendő nyugat-európai hadszíntér speciális igényei, mindenekelőtt a várható német elhárítás, a hajók és egyéb eszközök folytonos tökéletesítését, amellett egyre fokozódó tömeggyártását követelték. E folyamat elképzelhetetlen volt a várható hadszíntér fokozódó felderítése nélkül: a „Festung Európát", védeni hivatott Atlanti Fal, nemkülönben a német tengeri, légi és szárazföldi kapacitás kipuhatolása, ellenállóképességének felbecsülése döntő mértékben kihatott a hadművelet anyagi-személyi feltételeinek megteremtésére. Bár a hitleri Németország a keleti arcvonalon elszenvedett nagy vereségek következtében minden bizonnyal képtelen volt elhárítani az angolszász erők rohamát, a szívós német ellenállás egy többékevésbé jól kiépített védelmi rendszer birtokában megkeseríthette a szövetségesek dolgát, csökkenthette nyugat-európai behatolásuk ütemét, ami káros kihatással lehetett az angolszász hatalmak háború utáni európai pozíciójára. Ramsay admirális, de különösen Eisenhower és Montgomery tábornokok, olyan anyagi és élőerőfölény biztosítását követelték, amely a szövetségesek sikerét abszolút biztossá teszi. E követeléseiket a német védelmi rendszer rendkívül erős voltával indokolták — nem egy esetben a göbbelsi propaganda foglyaiként. Ment, mint később kiderült, a bevehetetlennek hirdetett Atlanti Fal blöff volt s azok a német erők, amelyek a nyugati szövetségesekkel szembe kerültek, harcértékben meg sem közelítették a Szovjetunió harcterein elvérző német csapatokat. Maga Schofield is kénytelen bevallani, hogy a német erők ellenállását túlbecsülték, a német főparancsnokok, Rundstedt és Rommel tábornagyok nevének varázsa alatt sokkal nehezebb harcokra számítottak. A német tengeri és légierők alárendelt szerepe, illetve teljes kikapcsolásának lehetősége alig képezte vita tárgyát, mégis, biztos, ami biztos alapon, helyesebben a módszeres angolszász hadvezetés előírásai szerint, a nagy anyagi és élőerőfölény biztosítása első számú követelmény volt. (Mindebben az olaszországi „csiga-hadművelet" is nagy szerepet játszott.) A partraszálló hadművelet tervezésénél messzemenően figyelembe vették az 1941. december 27-én Vaagso, az 1942. március 28-ái St. Nazaire és az 1942. augusztus 19-én Dieppe ellen korlátozott erőkkel végrehajtott vállalkozások tapasztalatait. Különösen az utóbbi volt tanulságos, hiszen egyértelműen bizonyította, hogy az Atlanti Fal ellen intézett gyalogsági fronttámadás, eleve reménytelen, s a siker lehetősége csak akkor van meg, ha a tengeri és légierők pusztító erejű támadása a védelem erejét már eleve megtöri és olyan rések keletkeznek rajta, amelyeken át a partra szálló gépesített és páncélos erők megvethetik lábukat. Az 1943 februárjában tartott Casablancai értekezleten Ramsay törzsét megerősítették F. B. Morgan altábornaggyal, mint a partraszálló expedíciós erők dezignált vezérkari főnökével, és feladatául szabták a partraszállási hadművelet részletes kidolgozását. Ettől kezdve Ramsay a partraszállást megelőző tengeri hadművelet tervezésére koncentrálta figyelmét, Morgan pedig a már partra tett erők hadműveleti feladatain dolgozott. Kettőjük együttműködése nyomán alakult ki az ún. Cassas-terv, a későbbi „Overlord", s annak részeként a „Neptun" hadművelet első terve, amit Churchill és Roosevelt a québeci konferencián elvileg jóváhagyott, amely azonban Eisenhower és Montgomery 1943. december 6-i kinevezése után, épp az említettek tapasztalatai alapján, sok tekintetben megváltozott. A változások lényege a partraszálló erők nagyságának megnövelése volt.