Hadtörténelmi Közlemények, 35. évfolyam, Hadtörténelmi Intézet (Budapest, 1988)

4. szám - Szemle - Generál Tibor: Allah serege (Kőszegvári Tibor). – 1988. 787. p.

lyet a XIII. század első évtizedeiben a mongol vihar és a török törzsi villongások űztek egyre nyugatabbra, míg a mai Kisázsia északnyugati részén, határőrizet fejében, elszállásolta őket hűbéruruk, a rumszeldzsuk szultán. A magukat „kaji jürüköknek" nevező nomád iszlám hitharcosok nem érkeztek egyedül, hanem számos — náluk jóval nagyobb létszámú — emirátussal együtt. Mivel a jövevények kis területen zsúfolódtak össze, egy fél évszázadig tartó, senki által nem koordinált hadjáratot indítottak az egykori hatalmas bizánci birodalom még meglevő területei elfoglalásáért, amíg a Fekete-, Égei- és Földközi-tenger útjukat nem állta. A kaji türükök élére 1280 körül egy ravasz és harcias vezér került, aki felvette a Mohamed prófétát követő harmadik „igaz" kalifa , Oszmán nevét, és rövid idő alatt — megnagyobbítva népe szálláshelyét — a szultántól bégnek járó hadijelvényeket kapott. A szomszédos bizánci határterület és a Márvány-tenger ősi átkelőhelyének, Gallipolinak a szállásaikhoz való közelsége eleinte zsákmányportyákra, majd területfoglalásokra csábította őket. Amikor néhány sikeres „hitharcuk" legendás hírét a vándordervisek megvitték a többi emirátusok harcosainak, ezek tömegestől sereglettek Oszmán zászlói alá. Oszmán utódjának, Orhánnak már némileg rendezett hadinépe átkelt Európába és ott megvetette a lábát, majd I. Murád leigázta a Balkán nagy részét és sorra bekebelezte a kisázsiai bégségeket is. A sorsdöntő rigómezei csatában (1389) leverte az ellene szövetkezett keresztény seregeket és fiára már egy jól szabályozott államot — benne korszerű haderőt — hagyott. I. Bajezid megszilárdította uralmát és a kor legjobb lovagi serege felett Nikápolynál aratott győzelméért a kalifától szultáni jelvényeket kapott. A Közép-Ázsiából kiáradó mongol—török haderő, Timur Lenk a „nagy farkas" vezetésével, Ankaránál megsemmisítő vereséget mért az oszmán haderőre (1402). Tizenegy évi véres interregnum után I. Mehmed ugyan újra egyesítette az „oszmánli" erőket, de fiának, II. Murádnak, azért, hogy az oszmán birodalom összekovácsolásának feltételeit megteremtse, három világtörténelmi jelentőségű csatában (Izlad, Várna, Rigómező) kellett legyőzni Hunyadi János nemzetközi seregeit. „Hódító" Mehmed 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, a Dunától az Eufráteszig terjedő birodalmat teremtett, Baskentnél legyőzte nagy keleti riválisát, Uzun Haszánt és turkomán seregét, Nándorfehérvárnál és Rodosznál azonban megállásra kényszerült. Ezután — véres testvérharc közepette — egy csendesebb időszakban, II. Bajezid kifejlesztette a tűzfegyverek gyártását és kalózflottát teremtett, mellyel meghódította a Fekete-tenger partvidékét és úrrá lett a Földközi-tenger keleti medencéjében. Legkisebb fia, I. Szelim, rémregénybe illő módon hatalomra kerülve, nyolc évi uralkodása alatt, ágyúival elsöpörte az iráni szafavida és az egyiptomi mameluk haderőt, leigázta Mezopotámiát, s „védnöke" lett Mekkának és Medinának, miközben kalózflottája előkészítette Észak-Afrika berber tartományainak behódoltatását. Fia, Nagy Szulejmán 13 hadjárattal birodalmát kitágította a haderő hatósugarának határáig és megkezdte az iszlám országainak egyesítését. Az utolsó árnyék-kalifa neki küldte meg Bagdadba, az arabok egykori székhelyére, saját főpapi méltóságának jelvényeit. Ettől kezdve az oszmán haderő az „iszlám seregé"-nek nevezhette magát. A második fejezet feltárja a „delelőjén" álló oszmán haderő struktúráját. Előbb a szultán közvetlen csapatait veszi szemügyre, akiket „portai rabszolgáknak" neveztek. Részletesen áttekinti ezek kiegészítésének forrásait: a hadifoglyok kényszersorozását, a gyermekadót, a rabszolgapiacokat, s a későbbi „szolgai" és „szolgatestvér" rendszert, miközben törökké és muzulmánná való nevelésükről is szól. Feltárja a janicsárhadtest páratlan szervezetét és rendtartását, majd a kísérő lovasságot, a tüzérséget, a gránátos, aknász és táborverő szakcsapatokat. Újabb alfejezetben foglalkozik a harmincegy szárazföldi és tengeri tartomány javadalombirtokos és egyéb haderőivel, továbbá a pasa-katonasággal. A honi védelmi, hátországi és várvédelmi szolgálatokon belül a fél- és irreguláris zsoldos és paraszt katonákról (telkes) ír, majd a flotta legénységét, hajóparkját és bázisait részletezi. Természetesen ez a fejezet nem merül ki az állományfajták felsorolásában, hanem keletkezésük, fejlődésük és harceljárásuk számos ismérve is feltárulkozik. A harmadik fejezet az oszmán—török haderő legfelsőbb vezetésével, a hadvezetés hadászati alapelveivel, a hódító török háborúk hadászati rendszerbe foglalásával, a mozgósítás, összpontosítás rendjével, a menetekkel, csatákkal, várvívásokkal és az ellátással foglalkozik. A könyv első és harmadik fejezetei között némi ellentmondás van. Ez abban fedezhető fel, ahogy a szerző — egyfajta módon — felveti a XIV—XVI. századi oszmán hódító háborúk hadászati periodizálását (igaz, hogy nem mozog járatlan úton, mert — legalábbis európai viszonylatban — Rázsó Gyula, Hegyi Klára, Szakály Ferenc, Perjés Géza és mások már készítettek periodizációt), az első fejezetben mégis főleg szultánokhoz és tér—idő jellemzőkhöz igazodva ír le hódító háborúkat. Mivel a harmadik fejezet — letisztulatlansága ellenére is — leginkább előremutató és legjobban közelíti meg a hadtörténelmi elemzésektől elvártakat, ezt kell a könyv értékesebb részének ítélnünk. Az oszmán hadművészet története magyar nyelven először Generál Tibor művében került kifejtésre. Olvasás közben érzékelhető, hogy a