Hadtörténelmi Közlemények, 112. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 1999)
4. szám - Vita - Pollmann Ferenc: Nyugati szemmel a ‘keleti végekről’. A Halvány Folt szindróma. John Keegan: The First World War c. könyve apropóján. – 1999. 881. p.
ennek a megállapításnak az igazolásához: a szembeötlő aránytalanság első látásra nyilvánvaló. Ráadásul a mennyiségbeli korlátozottság általában minőségbeli szűkösséggel párosul: a szóban forgó kötetek technikai apparátusa meglehetősen árulkodó e tekintetben. A tárgymutatók (indexek) vizsgálatából kitűnik, hogy lényegesen kevesebb osztrák-magyar tábornokról esik említés, mint az antant országok vagy akár a szövetséges Németország generálisairól. Ugyanez elmondható az osztrák-magyar csapategységek háborús szereplésének regisztrálható említéséről is. Nem áll másként a dolog akkor sem, ha a bibliográfiai adatokat vesszük szemügyre: a források vagy forrásértékű dokumentumok említése a Halvány Folt szindróma által érintett térségre vonatkozóan elenyészően csekély, a másodlagos irodalomból pedig általában csupán azokra a szakmunkákra korlátozódik, amelyek angol nyelven (is) hozzáférhetőek. A minőségi szűkösség tipikus megjelenési formája továbbá az egyébként is korlátozott terjedelmű anyagban elszaporodó felületesség, pontatlanság (a személynevek és a földrajzi nevek vonatkozásában egyaránt megnyilvánuló túlzott nagyvonalúság), általános és gyakran semmitmondó megfogalmazások használata, amelyekben régi beidegződések, előítéletek is megjelennek. Ennek következtében az a kép, amelyet az olvasó az efféle munkák elolvasása után nyer az egykori Osztrák-Magyar Monarchiáról, illetve annak hadseregéről, tábornokairól, politikusairól vagy egyszerű katonáiról, nem nevezhető túlságosan árnyaltnak és összességében meglehetősen kedvezőtlen. Mindez - illetve tulajdonképpen a Halvány Folt szindróma tüneteinek puszta létezése -önmagában természetesen aligha lehetne megmagyarázhatatlan. Teljességgel érthető, ha a nyugati szerző a nyugati olvasó feltételezett érdeklődésének megfelelően súlypontokat képez munkájának felépítésében, s fokozottabb figyelemben részesíti azokat a történéseket, amelyek nyugati szemmel fontosabbnak tűnhetnek. Ráadásul létezik egyfajta hierarchia is az első világháború hadszínterei között: az ún. főhadszínterek jelentősége mellett a mellékhadszíntereké gyakran valósággal eltörpül. Felesleges itt most kézenfekvő érveket felsorakoztatni annak alátámasztására, hogy milyen buktatókat rejt magában az efféle megkülönböztetés. Mégis, ha valaki a világháború egészéről ír könyvet, aligha válogathat szimpátia alapján, az illendőség kedvéért igyekezvén letudni a kötelező penzumot, hogy azután minél gyorsabban rátérhessen az érdekesebb részek tárgyalására. Ha tehát - mondom - egyfajta értékítélet tükröződik a Halvány Folt szindrómában összefoglalható jelenségek felbukkanásában, az végső soron elfogadhatatlannak kellene, hogy minősüljön. Elképzelhető azonban más magyarázat is. Sajnos, a tapasztalatok szerint egyre inkább terjedőben van az a szemlélet, mely szerint elegendő az angol (korunk univerzális világnyelve) mindenfajta tudományos tevékenység műveléséhez, mondván: ami igazán számít, azt vagy eleve angolul közlik vagy lefordítják angolra. Nyilvánvaló, hogy létezik egyfajta kényszer a tudományos publikációk világában, amely a kis nyelveket sajátjuknak tudó kutatókat egyre erőteljesebben az angolul való megjelenésre ösztökéli. Ám a Halvány Folt szindróma által érintett térségben kulcsfontosságúnak számító németet aligha lehet kis nyelvnek nevezni. Mégis, az angolszász szerzők egyre ritkábban férnek hozzá eredetiben a német nyelvű dokumentumokhoz, illetve a német nyelvű szakirodalomhoz. Legalábbis erre enged következtetni az általuk használt elsődleges és másodlagos irodalom. A Keegan-hez hasonlóan ugyancsak tekintélyes brit történész, Martin Gilbert, néhány éve megjelent vaskos világháború történetében, nehéz lenne nem angol hivatkozást találni. Ebben a tekintet- a First World War. Weidenfeld and Nicholson, London, 1994.