Hadtörténelmi Közlemények, 120. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 2007)
2. szám - Vita - R. Várkonyi Ágnes: Történetírás, kritika és emlékezet 623-648
A források tömege, az új korszak látókörének kitágulása, a tudományok fejlődése és a professzionális történetírás kialakulása a XIX. században együtt járt a régi történetírás kritikáján kívül új forráskezelési eljárásokkal, a megismerés új módszereivel és a múlt értelmezéséről kialakított új elvekkel. A napóleoni háborúk, majd a forradalmak és szabadságharcok különösen felfokozták az érdeklődést a hadiesemények és az azokban részt vett emberek iránt. Ez az érdeklődés a professzionális történettudomány kialakulása és nagyobb történetszemléleti irányzatok keretei között öltött formát. A felvilágosodásból tovább fejlődött szaktudományi igényesség, a francia romantika, a pozitivizmus néven ismert társadalomtudományi szemlélet és a kisajátított romantika, majd a historizmus eltérően kezelte a forrásokat, és eltérően jelölte ki a csaták helyét is a történeti folyamatban. Az e szemléletek jegyében írók nagyon különböző értelmezésekre jutottak a lábjegyzetekben idézett tengernyi forrásból, s a valamennyit átitató is különböző tartalmakkal telítődik. Leegyszerűsítve: a romantika jegyében a háborúk a múlt büszkeségei, az elvesztett csaták elesettjei felmagasztalt hősök, és mindig vannak bűnbakok. Ez a fajta hadtörténet szinte kisajátította a politikai történetet. Bizonyos, hogy a posztromantika végletekig vitte a csatatörténeteket, és a század végére a múlt harcterein emberfeletti hősök és ördögi árulók szobrai között bolyongtak a történetírók. Az általános történet lapjait jobbára a hadiesemények töltötték ki, háttérbe szorítva a politikai történet diplomáciában, intézményekben, (béke)tárgyalásokban és elméleti munkákban kifejezésre jutó eseményeit. A pozitivista szemlélet viszont úgy értelmezte a történelmi folyamatot, hogy a fejlődés nem a csatatereken át, hanem a szántóföldek, a kereskedő utak s a tudományok, műszerek laboratóriumai között vezet, a változások, a fejlődés „csatáit" a felfedezők, feltalálók és a diplomaták, meg az ügyes mesteremberek döntik el. John Stuart Mill és Herbert Spencer hívei akárcsak egy kardról is tudni akarták származását, az acél minőségét, a gyártás eljárásait, a műhelyek tulajdonviszonyait, és hitték, hogy a természettudományokhoz hasonló objektív ismeretekhez jutnak a múltról. Miközben a romantikusok többnyire költői látomásokba foglalták a kardot, változatos képekkel írták le, hogyan villogott a csata fogatagában, és aki jól forgatta, egyetlen suhintással levágta az ellenség fejét. 17 Kicsit kiélezetten fogalmazva: a romantikusok lételeme a harc és a háború, a pozitivisták a háborúkkal egyenrangú szintre emelték a béketárgyalásokat, és mellőzték a történelmet csinálónak vélt héroszokat. Ezzel szemben beemelték a történeti anyagba a régészeti leleteket, az anyagi kultúra emlékeit, az adott kor műveltséganyagát, a hadtudomány elméleti műveivel együtt. Ez az éles harc a magyar történelem értelmezéséről érvényre jutott a kiegyezés korának iskolai tankönyvei, képzőművészeti alkotásai s a társadalom különböző rétegei történeti érdeklődését is szolgáló kiállítások, látványosságok széles területén. 18 Török háborúk és képzőművészet. Budapest, 1986.; Borián Eléd: Zrínyi Miklós a pálos és a jezsuita történetírás tükrében. Pannonhalma, 2004. (Pannonhalmi füzetek, 50.). Kerny Terézia: Szent László és a magyar szentek tisztelete a jezsuitáknál (1550-1630). In: Szilágyi Csaba (szerk): A magyar jezsuiták küldetése a kezdetektől napjainkig. Budapest, 2006. 424 skk. 17 Hogy ez egyrészt milyen képtelenség, másrészt a törökök honnan vették ezt szokást, arra B. Szabó János hívta fel legutóbb a figyelmet: „A harc hevében [...] nem lehetett könnyű dolog levágni egy fejet [...] a kísérleti régészet és az orvostudomány megállapításai szerint..." B. Szabó János: A mohácsi csata. Budapest, 2006. 175-176. o. Sinkó Katalin: „A História a mi erős várunk." Millenniumi kiállítás mint Gesamstkunstwerk. In: A historizmus művészete Magyarországon. (Szerk. Zádor Anna.) Budapest, 1993. 134-135. o.