Hadtörténelmi Közlemények, 120. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 2007)

2. szám - Vita - R. Várkonyi Ágnes: Történetírás, kritika és emlékezet 623-648

A XX. század folyamán kísérletek sokasága figyelhető meg, hogy a múlt értelmezését minél közelebb vigyék a valósághoz, vagy ráhangolják a vélt vagy a részleteiben ismert valóságra, az egészében megismerhetetlen, eltűnt valóságból minél többet tudjanak meg­ragadni. Carr ezt úgy fogalmazta meg, hogy a boldog ártatlanság kora valamikor a XIX. szá­zad fordulóján lejárt. Gadamer például már Droysen 1882. évi kijelentését idézi arról, hogy a történész nem kísérletezhet, mint a természettudós, neki nincs más eszköze, mint a kutatás: „mi csak kutatni, csakis kutatni tudunk." 26 A kutatás fogalmát Gadamer isme­retlenbe­hatolásként magyarázza, és Dilthey korai műveiben is a múlt mélyebb megraga­dásának, a tudatvilág megértésének új módszerei feltűnését vizsgálja. Rendkívül érdekes, hogy a hadtörténetírásról mintha teljesen megfeledkezett volna a Magyarországon a nemzeti színek köntösében megjelenő szellemtörténet programadó kötete. A magyar történetírás új útjai a hadtörténetnek nem szentel külön fejezetet a tár­sadalomtudományok szakágazatai között, és Szekfű Gyula Politikai történetírás című fe­jezetében egy félmondatnál több nem jut hadieseményre. A világháborút lezáró békekö­tések után a múlt egészen más területeire irányult a figyelem. Érdemben egyetlen csatáról esik szó a szellemtörténet elméletét tárgyaló tanulmányban. Hóman Bálint A tör­ténelem útja címmel kifejtve, hogy mikor van szükség a jelenségek új értelmezésére, bemutató példának a mohácsi csatát választotta. Új források, új módszerek, új szempon­tok, új szemlélet, beillesztése az egyetemes fejlődésbe egészen új megvilágításba he­lyezheti a csatát, de nem változtat az alapvető tényeken, hogy megtörtént, a magyar had­erő megsemmisült, és meghalt a király. Értékelését a történetírói szubjektum, egyéni be­leélő képessége s a szellemi tényezők integráló jellege határozza meg.­­­ Babits bírálata a Nyugatban jelent meg. Szinte a posztmodernhez hasonló retorikával bírálta a régi történetírást: „A régiek »oknyomozó története« naiv regény és fikció volt. Ki hitt már a sine ira et studio tárgyilagosságában?" A pozitivisták törvényeket kereső hitében? „A tudomány fulladozott a tények céltalan halmozásában, mint az Anatole France tudósa a cédulái alatt." Megállapította, hogy a szellemtörténeti módszer első je­lentkezésében nagy öröm volt és üdvös reakció." Programjában viszont az egyéni és szubjektív természetű intuíciót már kevéssé látja összeegyeztethetőnek a tudománnyal. Hasonló módon a beleélés, az átélés és az interpretáció módszerében is veszélyeket lát. „Szubjektív és egyéni: nem sok ez? Szubjektív és egyéni nagyon közel vannak az önké­nyeshez, s a tudomány csak mégsem lehet önkényes? Nem vettek a tanár urak túlságosan komolyan bennünket könnyen és felelőtlenül beszélő írókat?" 28 Hayden White magyarul kicsit megkésve ismert művében a szövegek kezelése miatt hasonlította a történészeket a költőkhöz: „éppoly szabadok szövegeik készítésénél, mint a költők vagy más szépírók." 29 Általánosító értelemben a vád igazságtalan, mert éppen a szellemtörténet térhódításának idején bontakozott ki a források felhasználásának új kriti­kai irányzata. Magyarországon ezt a két világháború között a hadtudomány, hadtörténet 26 E. H. Carr: Mi a történelem? (Ford. Bérczes Tibor.) Budapest, 1993. 19. o.; Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Második,jav. kiadás. (Ford. Bonyhai Gábor.) Budapest, 2003. 249. o. Hóman Bálint: A történelem útja. In: A magyar történetírás új útjai. Budapest, 1931. 47. o. 28 Babits Mihály: Szellemtörténet. (Nyugat, 1931.) In: Uő: Esszék, tanulmánok. 2. k. Budapest, 1978. 310. o. 29 White, 1997. 8. o.

Next