Hadtörténelmi Közlemények, 120. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 2007)

2. szám - Vita - Gyáni Gábor: A csatatörténettől a történelem terhéig 687-693

dekontextualizál, mint a genealógiai történelem-írás koncepcióját meghirdető Foucault, hanem szembeállítja egymással a kutatást és az írást. Teszi ezt abból a sajátos felfogás­ból kiindulva, hogy „a narratíva formálja meg azt az eseménytömeget, amely elsődleges referenseként szolgál". De, fűzi hozzá: „Ez nem azt jelenti, hogy a történelmi beszédet nem helyes úgy értékelnünk, hogy megnézzük külön-külön tény­(egyedi egzisztenciális) kijelentéseinek igazságértékét, s disztributíve az ilyen kijelentések teljes sorának logikai összeférhetőségét. Mert ha a történeti beszéd ily módon nem értékelhető, minden jog­alapját elveszítené arra, hogy sajátosan valóságos események ábrázolásának és magyará­zatának tartsuk". Ez azonban arra elég csupán, hogy megalapozza egy történeti elbeszé­lés krónikaszerűségét, önmagában viszont kevés ahhoz, hogy megalkossuk a cselekményesítés eszközét mozgásba hozó kiérlelt történeti narratívát. ” Mindezt látva nyomban elesik, amit R. Várkonyi Ágnes írása különböző pontjain White (és követői?) szemére vet, így a következő megállapítása is: „Hayden White és követői főleg a XIX-XX. századi nemzeti emlékezeteket vizsgálják." Ez utóbbi kijelentés azért nem állja meg a helyét, mert a referens és a megismerés közti diszkontinuitásról szóló White-i tézis semmilyen teret sem hagy az emlékezeti aktusnak. „A mohácsi csata emlékezetének egész problematikája - veti R. Várkonyi Ágnes White szemére - megkérdőjelezi ezt a tételt." Csakhogy: a vele ezúttal implicite szembe­szegezett hermeneutikai koncepció (hagyománytörténet és a kölcsönösen egybeolvadó horizontok problémája) akkor helyezheti csupán hatályon kívül a diszkontinuus történe­lem episztemológiai feltevését, ha bizonyíthatóan fennáll Mohács hagyománytörténeti folytonossága. Ez a feltevés azonban legalábbis kétséges, ráadásul R. Várkonyi Ágnes sem szolgál meggyőző bizonyítékokkal az ellenkezőjéről. Felsorakoztat ugyan - megle­hetősen önkényesen válogatva - néhány elszórt epizódot a fennmaradt hagyománytöre­dékekből, a gondolatmenet végén azonban maga is elismeri, hogy „laza, viszont évszá­zadokon áthúzódó láncolat" elemeire bukkant csupán a vizsgálódások során. Ez bizony kevés ahhoz, hogy olyan merész kijelentésre ragadtathassa magát, miszerint Mohács „az egymást váltó generációk tudatvilágában nem holt hagyomány, hanem az akkori jelenük tettein töprengő, élő emlékezet" volt. Ma ellenben úgy tűnik, komoly törésvonalak kísérték a Mohács-emlékezet hosszabb történeti útját: elsőként a nagyjából a XVIII. századig datálható hosszabb felejtési perió­dust azonosíthatjuk, erre következett a Mohács-hagyomány XIX. század eleji, kivált re­formkori felfedezése (kitalálása), aminek egy újabb tragédia, Világos adott egyértelmű nyomatékot (jelentőséget és a ma ismert jelentést). A nemzeti múlt tragikus cselekmé­nyesíthetősége szempontjából (hogy ezúttal valóban white-i fogalmakkal éljünk) Trianon sokkja volt végül az igazán döntő fejlemény a Mohács-hagyomány ily értelmű további fenntartásában. Mohács éppúgy példázza tehát a hagyománytörténet relatív folytonossá­gát, mint az esemény ténybeliségének utólagos és ismétlődő megkonstruáltságát. Ezért is rögzítheti a művészettörténész, nemegyszer épp Mohács képi ábrázolása kapcsán, ama megfigyelését, hogy: „Bármennyire is jelentős a Nádasdy Mausoleum ábrázolásának to­vábbélése, ismételt felhasználásuk és átdolgozásaik a XVIII-XIX. században, korántsem bizonyíthatják a magyar történelmi tudat évszázado­kon átívelő kontinuitásának mellé- Hayden Wh­ite: Az elbeszélés kérdése a mai történelemelméletben. In: Uő. i. m. 183. o.

Next