Hajdú-Bihari Napló, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-24 / 195. szám

■TlH WiTni'l.RTUAPT MADT­A __ 1 QRQ ATTr.TTCTTTK _111 A Debrecen közterületein és középületeiben elhelyezett szob­rok, emléktáblák száma — bár gondolom, ez sokakat meglep — meghaladja a másfél százat. Az „örök emlékezés” e jegyei mellett egyesek a szinte nem látó megszo­­kottsággal sietnek el, ugyanakkor másokban bizonyára felébred ez emlékművek által képviselt háló­érzeten vagy esztétikai élményen túlmenően egy olyan kérdéssorozat is, hogyan került ez a szobor erre a helyre; ki az alkotója; ki kezde­ményezte; és még néhány hasonló kérdés. Azt vélem, a jelenlegi cikkben és még néhányban nem lesz mód minden ilyen alkotás tör­ténetét elbeszélni, de talán sikerül a múlt eseményei mellett — ha nem is mindjárt az első cikk ke­retében — az „ércemberek” né­hány mai problémájával is foglal­kozni. KEZDETI LÉPÉSEK Bőgel József egyik tanulmányá­ban arról ír, hogy Debrecenben hosszú ideig egyrészt kő, másrészt az ilyen irányú igény hiánya, illet­ve a kálvinista szemlélet miatt a szobrászat egyedüli megnyilvánu­lása néhány jelentősebb személy sírköve volt. (Ezek nagy része ma a Déri téren található.) Senyei Oláh István szerint: „E sírkövek Debrecen komor nagyvonalúságá­nak első jegyei.” Az első „igazi” szobrok a Szent Anna templom homlokzatán jelen­tek meg, de évtizedeken át csak a maguk társaságára voltak utal­va e városban. Eredetileg tizenegy szobor volt itt, de a templom res­taurálása után csak három ma­radt a helyén. Debrecenben tulaj­donképpen csak az 1802-es nagy tűzvész után kezdenek díszesebb épületeket emelni s egynémelyi­­ken már szobrászati díszt is alkal­mazni (pl. a Kollégium homlokza­tán Frank Lőrinctől emberfejek az ablakok felett vagy a Kossuth u. 18. sz. alatti ház udvarán provin­ciális copf stílusban készült négy relief). Nem eredményezi a „fon­tolva haladás” megváltozását az sem, hogy Ferenczy István Csoko­nai mellszobrát (készült 1818-ban) a kollégiumnak adományozta, mert cserébe csak ódákat kap, de megrendeléseket nem. S ha Deb­recen nem is lesz Ferenczy mecé­nása (igaz, a többi magyar város sem), egy helybeli születésű árva gyereket, Dosnyai (Dozsnyay) Ká­rolyt (1813—1850 k.) 14 évig tanít­tat a város, és Münchenbe is el­juttatja. Sőt — mivel ő festő is volt — megrendelést is kap a vá­rostól az uralkodó képének elké­szítésére. Szobrászati munkásságá­nak emléke a kollégium könyv­tárában a kor nagy professzorá­nak, Sárváry Pálnak mellszobra. (Furcsa elismerése volt még mun­kásságának, hogy az emigrált kor­mányzó helyett az ő Kossuth-szob­­rának egyik példányát akasztják fel jelképesen az osztrákok 1849- ben Munkácson.) Sajnos Dosnyay sorsa az úttörők sorsa lett, mert sem Debrecenben, sem az egész országban nem talál megélhetést, kivándorol, de sorsát így sem tud­ta elkerülni, 1850 körül éhen halt Londonban. Nem segítette elő a városban e művészeti ág fejlődését a Csoko­­nai-síremlék körül kialakult hely­zet sem. Mint ismeretes, a költő 1805-ben halt meg, s ekkor Ka­zinczy felhívással fordult a nem­zethez a sír megjelölése érdekében, és rögtön javaslatot is tett a fel­iratra, melynek utolsó sora a kö­vetkezőképpen hangzott: .......ÁR­KÁDIÁBAN ÉLTEM ÉN IS.” Fa­zekas Mihály és Kiss Imre Calepi­­nus nagyszótárában utánanéztek az árkádia szó jelentésének, azt sértőnek találták a városra, mert az olyan marhalegelőt jelen­­t, amely szamarak számára különö­sen kedvező. A Kazinczyval kiala­kult vita innen kapta az „Árká­­dia”-per elnevezést. Ez a per ugyan előkészítője lett a nyelvújí­tásnak, de a sértődött városban 30 évre elodázta az emlékmű felállí­tását. Erre ugyanis több kísérlet után csak Péczely József cikke nyomán indult meg a gyűjtés, és 1836-ban csendben, minden ünne­pélyesség nélkül állítják fel a Be­regszászi Pál tervei szerint ké­szült, 75 mázsás emlékművet, ami­hez a város közönsége 2321 forint 23 krajcárral járult hozzá. . Mint látható, e kezdeti lépések mindegyike bizonyos félresikerült­­séget hordozott magában, mégis valamelyes haladást jelentett, de nem így a következő évtizedek. Csupán 1860-ban, amikor — ha rö­vid időre is, de olvadozni látszott az abszolutizmus mindent megfa­gyasztó jege — történik felgyorsu­lás, akkor azonban szinte ugrás­szerű fejlődés. FELGYORSULÁS Sokan ugyan mást igyekeznek Debrecenre rábizonyítani, de több más területen kívül a szobrászati alkotások is azt igazolják, hogy Debrecen „kuruc” város volt. Le­számítva ugyanis az István malom kertjében felállított allegorikus szobrot, amit Halász László (1820 k.—1880 k.) készített, az első való­ban köztérre rendelt műalkotás a „debreceni csata” emlékezetére készült. Marsalkó (Marschalkó) Jánosnál rendelték meg ezt a hal­dokló oroszlánt ábrázoló kőszob­rot (1899-től a hősök temetőjében áll). Az 1861-re bekövetkezett újabb abszolutista uralom viszo­nyai között azonban a felállításra nem kerülhetett sor, s a kész mű­vet évekig kellett rejtegetni, míg 1867-ben sor kerülhetett a felava­tására, az­ ún. „nagyobbik Emlék­­kert”-ben, ahol ma a Bocskai-szo­­bor áll. Érdemesnek látszik azokkal a közvetlen tényezőkkel is foglalkoz­ni, amelyek a felgyorsulásnak eb­ben az első, de további lépéseiben is nagy szerepet játszottak. Az 50-es évek végén kezd gyöke­ret verni az a gondolat a város­ban, hogy szükség lenne olyan díszkertet létesíteni, „amelyben méltósággal állhassanak amaz em­lékszobrok, miket a hálás nemze­dék koronként emelend a haza és tudományok körül, kiváltképpen városunkban magoknak érdemeket szerzett és elhunyt nagy fiainak”. Simonffy Sámuel szervező mun­kája eredményeként 1861-ben létre is jön az Emlékkert Társulat, amely Csanak József és Várady Szabó Lajos adományából (14 000 forint) két parkot hoz létre (egyik a Nagytemplom és a kollégium között, a másik a Csokonai-szobor és a Vár utca között), majd szívós munkát folytat a társulat a Csoko­­nai-szoborra gyűjtés érdekében. 1871. október 11-én aztán sor ke­rülhet talán ma is legértékesebb szobrunk avatására (Izsó Miklós műve). Ez a társulat állít emléket Szarka kapitánynak is (a Hosszú­­pályi út mentén), aki a debreceni csatából menekülve halt hősi ha­lált. A Szombathy-Vörösmarty emlékmű (a Kossuth utcai temp­lom mellett) szintén az Emlékkert Társulat gyűjtésének eredménye. A társulat mellett a fellendülés másik erőforrása a város magatar­tása volt. Debrecen város a Cso­konai Színház építésekor .......a homlokzatot vidéki viszonylatban szokatlanul gazdagon díszítette szobrászati alkotással”. A hat iro­dalmi nagyság (bal oldalon Petőfi Sándor, Kazinczy Ferenc és Vö­rösmarty Mihály, jobb oldalon Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc és Kisfaludy Károly) mel­lett még két szimbolikus szobor is (Melpomené és Tenpszekhoné) helyt kap. Ezekeket a szobrokat ugyancsak Marsalkó Jánosnál ren­delte meg a város, s ha ezek bizo­nyos naivságot is magukon hor­doztak, kerekített száz évig kitar­tottak helyükön. Anyaguk mészkő volt, ezért 1960-ra mindegyiket ki kellett cserélni, s ma a Marsalkó­­féle eredeti szobrok a Déri Mú­zeum kőtárában vannak, helyüket pedig — a szobrok előbbi sorrend­jét figyelembe véve Szabó Iván, Ungvári Lajos, Kamotsay István, Váradi Sándor, Dabóczy Mihály, Soproni Szökert Károly, illetve An­tal Károly és Boldogfalvi Farkas Sándor művészek alkotásai foglal­ták el. Ezekben az években Debrecen néhány, köztéren nem elhelyezhe­tő szoborral is gyarapodott. Izsó Miklós a kollégiumnak adomá­nyozta a Csokonai-szobor pályáza­tára beküldött első tervének, va­lamint Zrínyi Miklós mellszobrá­nak és a „Búsuló juhász”-nak gipszpéldányait (jelenleg a Nagy­könyvtárban), 1883-ban pedig a pesti Petőfi-szobor gipszmásolata került a kollégium díszterméhez felvezető lépcsőházba. E szobrot eredetileg szintén Izsó tervezte, de korai halála miatt Huszár Adolf fejezte be, aki módosításokat is hajtott végre a szoborterven. 1887-ben költözött Debrecenbe Tóth András (Tóth Árpád költő édesapja), és itt megtelepedve a városnak ismmár saját szobrász­­művésze is lett. Életútját a kor debreceni körülményeivel összeöt­vözve röviden a következőkben foglalhatnánk össze: Az Emlékkert Társulat 1890-ig működött, ezután a város irodalmi és történelmi he­lyeinek felkutatását és megjelö­lését a Csokonai Kör vállalta ma­gára. Tóth András a kör megbí­zásából két emléktáblát is készít. Az elsőt Fazekas Mihály lakóházá­ra (Vörös Hadsereg útja 58.), amelyre a szükséges pénzt a deb­receni bankok és iparvállalatok adták össze. Ezen az emléktáblán a feliratot 6 relief veszi körül, amelyből öt a Lúdas Matyiból vett jelenetet ábrázol, egy pedig poha­­razgatás közben Fazekas és Cso­konait. A művész másik emléktáb­lája a volt Komáromi Csipkés-há­zon nyert elhelyezést, s ez az 1711-es szatmári békét megelőző tárgyalások emlékezetére készült. E két alkotás dátuma közé esett az ominózus 1902. augusztus 2-i nap, Tóth András tragédiájának napja. Ekkor avatták fel Szabadságszob­rát az Emlékkertben, ott, ahol 1899-ig a honvédemlékmű állt. A leleplezési ünnepségről így emlé­kezett meg később Medgyessy Fe­renc : „ ... lehullott a lepel, és a feldörgő taps helyett dermedt, megdöbbent csend fogadta a szob­rot. Aztán felhallatszott az elször­­nyülködés moraja ... suttogás kez­dődött. „Vastyúknak” nevezték... Merev fatuskó volt...” E sikerte­len szobor lett a művész tragédiá­ja. A „Zsuzsi”-nak is csúfolt szob­rot (egy páncélos nőalakot ábrá­zolt) rövidesen eltávolították, majd a világháború folyamán ágyút ön­töttek belőle. Helyére pedig Holló Barnabás Pesten felavatott Bocs­­kai-szobrának nem éppen hiba nélkül öntött másolatát helyezték el. Jellemző ez utóbbi szobor ügyének gyors elintézésére, hogy Oláh Gábor kultúrtanácsnok május 15-én terjeszti be javaslatát, a jú­lius 4-i közgyűlés már meghozta a határozatát, s az intézmények, egyesületek adakozásából novem­ber 25-én (1906) az avatásra is sor kerül. A Csokonai Kör tevékenysége során 1898-ban a Nemzeti Játékszí­ni Társaság első debreceni előadá­sának századik évfordulóján az akkori Fehér Ló vendégfogadót (ma úttörőház) jelölte meg, majd 1—1 márványtáblát helyez el Cso­konai lakó- és halálozási (Darabos u. 19.), illetve születési helyén (Hatvan u. 23.). Márványtábla ke­rül Petőfi lakhelyeire is (nagyállo­más és Batthyány u. 16. sz.). A kör 1907-ben pályázatot hirdet külföldön tanuló debreceni szob­rászművészek között Fazekas Mi­hály és Diószegi Sámuel emléké­nek megörökítésére. A pályázatot allegorikus szobrával Somogyi Sándor nyeri meg. A szobor ere­detileg a Füvészkertben nyert el­helyezést, de a Déri Múzeum épí­tésekor áthelyezik a közeli általá­nos iskola falához. Végezetül még csak annyit a Csokonai Kör ilyen irányú tevé­kenységéről, hogy a 30-as években — főképpen Pap Károly egyetemi tanár agilitása folytán — Nagy Sándor János művész (1897—1952) Csokonai, Kölcsey és Arany János domborműves plakettjei kerülnek a kollégium bejárati falára. (1933. V. 25.) Befejezésül el kell ismerni, hogy ez egy cikk keretében korántsem volt mód teljes képet adni a város szobrászati fejlődéséről, hiszen sok igen jelentős alkotás még említés­re sem kerülhetett. Pl. az 1890-es utáni időkből jóformán csak a Csokonai Kör tevékenységéről volt szó. Remélhetőleg néhány hiányt a következőkben sikerül majd pó­tolni, de az eddig elmondottakból is kitűnik: a haladás tényezője a néhány lelkes, kezdeményező em­beren túlmenően mindig maga a város lakosságának, üzemeinek ál­dozatkészsége volt. Dr. Szűcs Ernő I­I­­, \\ I ii I k­u­n­i: v­h­ö I­­ e r RATKÓ JÓZSEF « wmmraiE MAGVETŐ A költő nem fegyvertelen. A ki­mondott szó eldobott kőként talál telibe. A kimondott szó megidéz­het, feloldhat, teremthet. A vers olyan eleme a valóságnak, mint a kenyérnek a kovász. Katalizátor, nemes penész, de esszencia is, aroma is, Ratkó is annak szánja. Legjobb verseit az egészséges, felnőtt férfi indulatai feszítik. Ke­serűsége jogos keserűség, szava, amely ezt a keserűséget kimondja — hogy kimondva segítsen felol­dani — okos szó. Egy olyan ember szava, aki kora gyermekkorától sokat próbált, aki ismeri és meg meri idézni a magány, az éjszaka rémeit. Megidézi, megnevezi és az emberhez szelídíti, kezelíti őket (Éjszaka). Tudatosan vállalja a József Attila-i örökséget. S való­ban — anélkül, hogy epigonsággal akarnak vádolni — sok rokonvo­nás fedezhető fel Ratkó lírájában. Mindenekelőtt talán maga a szere­­tetigény. Arra a fajta szeretet­­igényre gondolunk, amely szemér­mesen magukra a megnevezett, megénekelt dolgokra sugárzik szét. Ahogyan észre tud venni egy út menti fát, egy tavaszi tócsát, dol­gozó embert, szótlan fájdalmat, tragédiát (Foga közt, Tavasz, Éj­féli zsoltár). Az izgalmas mégis az, amikor a költő próbál tovább is lendülni, valamint — mából, ön­magából — hozzátenni a józsefi örökséghez. Bölcsészhallgatóknak érdekes lenne pl. összehasonlítani egy szemináriumi dolgozatban a két Éjszaka című verset: a Józse­fét és a Ratkóét. Hogyan lesz úrrá a költő a rettenetén, hogyan gyűri le a magány szorongató rémeit? Ez az elemzés egyben Ratkó versépítési módszeréhez is kulcsot ad. Ratkó nem elégszik meg a pengeéles rációval, logikával. Az érzést, a szenvedélyt is segítségül hívja­ a szerelmet. Ez ad célt, harmóniát és kiharcolt nyugalmat is. A férfi nyugalmát, aki mindig készen van a küzdelemre önmaga ellen ,és élete megrontó erői ellen is. Ez a kiharcolt belső nyugalom — pontosabb szó a fegyelem — ha­tározza meg versei stílusát is. Egy­szerűek ezek a versek. Az egysze­rű természetesen nem szimplát, fe­lületest jelent. Ha képpel indítja a verset, képei áttekinthetők: egy fa, a táj valamilyen szeglete, va­lamilyen természeti jelenség (gyak­ran szél, napszakok). A képből a maga természetességével bomlik ki a gondolat. Nem a meglepő, várat­lan fordulat, mégis egy kicsit meg­lepetésként. A közhelyszerűségtől a szubjektivitás óvja meg. A költő jelenléte. Az, hogy amit kimondott, érdemes volt kimondani, hogy nem akárki mondta ki. Egyszerűsége a népdalokéval ro­kon. Dal című verse pl. árvaságá­ról szól. Szinte énekelhető, játé­kos négysoros versszakok. Kereszt­rímek. Az ember önkéntelenül is eljátszadozna a dallammal. S az­tán odafigyel, hogy mit is mond Ratkó. Árva volt, egyedül volt, verték, hajszolták, barmok közt aludt, s ő mégis vidám, dúdol: „Kinek nincsen / pártfogója, / ár­vából van / jó katona.” Az ilyen­­ ember, aki sokat próbált, szenve­dett, nehezen felejt, és sorsközös­séget érez minden szenvedővel. És felelősséget. Meg is fogalmazza ezt több versében is. (Nyolc mondat a felelősségről, Anyámat elvágta..., Napló a lélek napjairól, Félek, hogy, Kis ars poetica stb.). Ha fél, aggódik: az ember miatt, az emberért teszi (Emberi halál). De nem jajveszékel, nem esik transz­ba. Tudja, hogy nagy dolgokról kevés okos szó többet ér a szó­noklatoknál. Érdekes, hogy egyik leghosszabb verse a lakáspanamák­ról szól (Ballada a városi lakásról). Felháborodása, iróniája jogos. Miért kapjon egy jó vagy rossz futballista az érdemesebbek előtt lakást? Ám célpontnak a téma mégiscsak kicsi. Éppen Ratkótól, éppen a fentebb már elmondottak miatt A modorosság veszélyére gondo­lok itt. Ez éppen azoknál a ver­seknél vetődhet fel, amelyek — té­májukban talán? — idegenebbek a költőtől. A komor alapszín, amely a versek jó részét jellemzi, olykor szürkévé fakul. Nem a feketébbet kérném számon, inkább a több színt. Ratkó ismeri az életet, a de­rűsebb színeket is. A hiány lehet kényszerű tény, de ritkán erény. Hosszú távon elapaszthatja a költő erkölcsi és szellemi erőforrásait is. A kötet óta folyóiratokban megje­lent versek tanúsága alapján Rat­kó is így érzi, gondolja. A szó fegyver is, szerszám is. Aki okosan használja, fekélyes sebet vág ki, ugart szánt, tüzet olt, üdítő italt nyújt vele. Ratkó képességei meg­vannak ehhez. A recenzióíró ehhez nem is ad­hat jobb tanácsot, mint még egy­szer felidézni a választott mester, József Attila alakját. Ratkó úgy hű és lehet hű hozzá, ha élményeit, gondolatait a józsefi rációval, fogé­konysággal és fegyelemmel énekli ki, nem feledkezve meg arról sem, hogy állandóan tágítsa, mélyítse köreit, témáiban és a megformá­lásban is.­ Görcseit, komor élmé­nyeinek szorításait is így lazít­hatja, oldhatja fel. Az olvasó így csak várhat, reménykedhet a köl­tővel együtt, hogy a következő kö­tet címében már nem lesz fosztó­képző. Horpácsi Sándor

Next