Hajdú-Bihari Napló, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-24 / 195. szám
■TlH WiTni'l.RTUAPT MADTA __ 1 QRQ ATTr.TTCTTTK _111 A Debrecen közterületein és középületeiben elhelyezett szobrok, emléktáblák száma — bár gondolom, ez sokakat meglep — meghaladja a másfél százat. Az „örök emlékezés” e jegyei mellett egyesek a szinte nem látó megszokottsággal sietnek el, ugyanakkor másokban bizonyára felébred ez emlékművek által képviselt hálóérzeten vagy esztétikai élményen túlmenően egy olyan kérdéssorozat is, hogyan került ez a szobor erre a helyre; ki az alkotója; ki kezdeményezte; és még néhány hasonló kérdés. Azt vélem, a jelenlegi cikkben és még néhányban nem lesz mód minden ilyen alkotás történetét elbeszélni, de talán sikerül a múlt eseményei mellett — ha nem is mindjárt az első cikk keretében — az „ércemberek” néhány mai problémájával is foglalkozni. KEZDETI LÉPÉSEK Bőgel József egyik tanulmányában arról ír, hogy Debrecenben hosszú ideig egyrészt kő, másrészt az ilyen irányú igény hiánya, illetve a kálvinista szemlélet miatt a szobrászat egyedüli megnyilvánulása néhány jelentősebb személy sírköve volt. (Ezek nagy része ma a Déri téren található.) Senyei Oláh István szerint: „E sírkövek Debrecen komor nagyvonalúságának első jegyei.” Az első „igazi” szobrok a Szent Anna templom homlokzatán jelentek meg, de évtizedeken át csak a maguk társaságára voltak utalva e városban. Eredetileg tizenegy szobor volt itt, de a templom restaurálása után csak három maradt a helyén. Debrecenben tulajdonképpen csak az 1802-es nagy tűzvész után kezdenek díszesebb épületeket emelni s egynémelyiken már szobrászati díszt is alkalmazni (pl. a Kollégium homlokzatán Frank Lőrinctől emberfejek az ablakok felett vagy a Kossuth u. 18. sz. alatti ház udvarán provinciális copf stílusban készült négy relief). Nem eredményezi a „fontolva haladás” megváltozását az sem, hogy Ferenczy István Csokonai mellszobrát (készült 1818-ban) a kollégiumnak adományozta, mert cserébe csak ódákat kap, de megrendeléseket nem. S ha Debrecen nem is lesz Ferenczy mecénása (igaz, a többi magyar város sem), egy helybeli születésű árva gyereket, Dosnyai (Dozsnyay) Károlyt (1813—1850 k.) 14 évig taníttat a város, és Münchenbe is eljuttatja. Sőt — mivel ő festő is volt — megrendelést is kap a várostól az uralkodó képének elkészítésére. Szobrászati munkásságának emléke a kollégium könyvtárában a kor nagy professzorának, Sárváry Pálnak mellszobra. (Furcsa elismerése volt még munkásságának, hogy az emigrált kormányzó helyett az ő Kossuth-szobrának egyik példányát akasztják fel jelképesen az osztrákok 1849- ben Munkácson.) Sajnos Dosnyay sorsa az úttörők sorsa lett, mert sem Debrecenben, sem az egész országban nem talál megélhetést, kivándorol, de sorsát így sem tudta elkerülni, 1850 körül éhen halt Londonban. Nem segítette elő a városban e művészeti ág fejlődését a Csokonai-síremlék körül kialakult helyzet sem. Mint ismeretes, a költő 1805-ben halt meg, s ekkor Kazinczy felhívással fordult a nemzethez a sír megjelölése érdekében, és rögtön javaslatot is tett a feliratra, melynek utolsó sora a következőképpen hangzott: .......ÁRKÁDIÁBAN ÉLTEM ÉN IS.” Fazekas Mihály és Kiss Imre Calepinus nagyszótárában utánanéztek az árkádia szó jelentésének, azt sértőnek találták a városra, mert az olyan marhalegelőt jelent, amely szamarak számára különösen kedvező. A Kazinczyval kialakult vita innen kapta az „Árkádia”-per elnevezést. Ez a per ugyan előkészítője lett a nyelvújításnak, de a sértődött városban 30 évre elodázta az emlékmű felállítását. Erre ugyanis több kísérlet után csak Péczely József cikke nyomán indult meg a gyűjtés, és 1836-ban csendben, minden ünnepélyesség nélkül állítják fel a Beregszászi Pál tervei szerint készült, 75 mázsás emlékművet, amihez a város közönsége 2321 forint 23 krajcárral járult hozzá. . Mint látható, e kezdeti lépések mindegyike bizonyos félresikerültséget hordozott magában, mégis valamelyes haladást jelentett, de nem így a következő évtizedek. Csupán 1860-ban, amikor — ha rövid időre is, de olvadozni látszott az abszolutizmus mindent megfagyasztó jege — történik felgyorsulás, akkor azonban szinte ugrásszerű fejlődés. FELGYORSULÁS Sokan ugyan mást igyekeznek Debrecenre rábizonyítani, de több más területen kívül a szobrászati alkotások is azt igazolják, hogy Debrecen „kuruc” város volt. Leszámítva ugyanis az István malom kertjében felállított allegorikus szobrot, amit Halász László (1820 k.—1880 k.) készített, az első valóban köztérre rendelt műalkotás a „debreceni csata” emlékezetére készült. Marsalkó (Marschalkó) Jánosnál rendelték meg ezt a haldokló oroszlánt ábrázoló kőszobrot (1899-től a hősök temetőjében áll). Az 1861-re bekövetkezett újabb abszolutista uralom viszonyai között azonban a felállításra nem kerülhetett sor, s a kész művet évekig kellett rejtegetni, míg 1867-ben sor kerülhetett a felavatására, az ún. „nagyobbik Emlékkert”-ben, ahol ma a Bocskai-szobor áll. Érdemesnek látszik azokkal a közvetlen tényezőkkel is foglalkozni, amelyek a felgyorsulásnak ebben az első, de további lépéseiben is nagy szerepet játszottak. Az 50-es évek végén kezd gyökeret verni az a gondolat a városban, hogy szükség lenne olyan díszkertet létesíteni, „amelyben méltósággal állhassanak amaz emlékszobrok, miket a hálás nemzedék koronként emelend a haza és tudományok körül, kiváltképpen városunkban magoknak érdemeket szerzett és elhunyt nagy fiainak”. Simonffy Sámuel szervező munkája eredményeként 1861-ben létre is jön az Emlékkert Társulat, amely Csanak József és Várady Szabó Lajos adományából (14 000 forint) két parkot hoz létre (egyik a Nagytemplom és a kollégium között, a másik a Csokonai-szobor és a Vár utca között), majd szívós munkát folytat a társulat a Csokonai-szoborra gyűjtés érdekében. 1871. október 11-én aztán sor kerülhet talán ma is legértékesebb szobrunk avatására (Izsó Miklós műve). Ez a társulat állít emléket Szarka kapitánynak is (a Hosszúpályi út mentén), aki a debreceni csatából menekülve halt hősi halált. A Szombathy-Vörösmarty emlékmű (a Kossuth utcai templom mellett) szintén az Emlékkert Társulat gyűjtésének eredménye. A társulat mellett a fellendülés másik erőforrása a város magatartása volt. Debrecen város a Csokonai Színház építésekor .......a homlokzatot vidéki viszonylatban szokatlanul gazdagon díszítette szobrászati alkotással”. A hat irodalmi nagyság (bal oldalon Petőfi Sándor, Kazinczy Ferenc és Vörösmarty Mihály, jobb oldalon Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc és Kisfaludy Károly) mellett még két szimbolikus szobor is (Melpomené és Tenpszekhoné) helyt kap. Ezekeket a szobrokat ugyancsak Marsalkó Jánosnál rendelte meg a város, s ha ezek bizonyos naivságot is magukon hordoztak, kerekített száz évig kitartottak helyükön. Anyaguk mészkő volt, ezért 1960-ra mindegyiket ki kellett cserélni, s ma a Marsalkóféle eredeti szobrok a Déri Múzeum kőtárában vannak, helyüket pedig — a szobrok előbbi sorrendjét figyelembe véve Szabó Iván, Ungvári Lajos, Kamotsay István, Váradi Sándor, Dabóczy Mihály, Soproni Szökert Károly, illetve Antal Károly és Boldogfalvi Farkas Sándor művészek alkotásai foglalták el. Ezekben az években Debrecen néhány, köztéren nem elhelyezhető szoborral is gyarapodott. Izsó Miklós a kollégiumnak adományozta a Csokonai-szobor pályázatára beküldött első tervének, valamint Zrínyi Miklós mellszobrának és a „Búsuló juhász”-nak gipszpéldányait (jelenleg a Nagykönyvtárban), 1883-ban pedig a pesti Petőfi-szobor gipszmásolata került a kollégium díszterméhez felvezető lépcsőházba. E szobrot eredetileg szintén Izsó tervezte, de korai halála miatt Huszár Adolf fejezte be, aki módosításokat is hajtott végre a szoborterven. 1887-ben költözött Debrecenbe Tóth András (Tóth Árpád költő édesapja), és itt megtelepedve a városnak ismmár saját szobrászművésze is lett. Életútját a kor debreceni körülményeivel összeötvözve röviden a következőkben foglalhatnánk össze: Az Emlékkert Társulat 1890-ig működött, ezután a város irodalmi és történelmi helyeinek felkutatását és megjelölését a Csokonai Kör vállalta magára. Tóth András a kör megbízásából két emléktáblát is készít. Az elsőt Fazekas Mihály lakóházára (Vörös Hadsereg útja 58.), amelyre a szükséges pénzt a debreceni bankok és iparvállalatok adták össze. Ezen az emléktáblán a feliratot 6 relief veszi körül, amelyből öt a Lúdas Matyiból vett jelenetet ábrázol, egy pedig poharazgatás közben Fazekas és Csokonait. A művész másik emléktáblája a volt Komáromi Csipkés-házon nyert elhelyezést, s ez az 1711-es szatmári békét megelőző tárgyalások emlékezetére készült. E két alkotás dátuma közé esett az ominózus 1902. augusztus 2-i nap, Tóth András tragédiájának napja. Ekkor avatták fel Szabadságszobrát az Emlékkertben, ott, ahol 1899-ig a honvédemlékmű állt. A leleplezési ünnepségről így emlékezett meg később Medgyessy Ferenc : „ ... lehullott a lepel, és a feldörgő taps helyett dermedt, megdöbbent csend fogadta a szobrot. Aztán felhallatszott az elszörnyülködés moraja ... suttogás kezdődött. „Vastyúknak” nevezték... Merev fatuskó volt...” E sikertelen szobor lett a művész tragédiája. A „Zsuzsi”-nak is csúfolt szobrot (egy páncélos nőalakot ábrázolt) rövidesen eltávolították, majd a világháború folyamán ágyút öntöttek belőle. Helyére pedig Holló Barnabás Pesten felavatott Bocskai-szobrának nem éppen hiba nélkül öntött másolatát helyezték el. Jellemző ez utóbbi szobor ügyének gyors elintézésére, hogy Oláh Gábor kultúrtanácsnok május 15-én terjeszti be javaslatát, a július 4-i közgyűlés már meghozta a határozatát, s az intézmények, egyesületek adakozásából november 25-én (1906) az avatásra is sor kerül. A Csokonai Kör tevékenysége során 1898-ban a Nemzeti Játékszíni Társaság első debreceni előadásának századik évfordulóján az akkori Fehér Ló vendégfogadót (ma úttörőház) jelölte meg, majd 1—1 márványtáblát helyez el Csokonai lakó- és halálozási (Darabos u. 19.), illetve születési helyén (Hatvan u. 23.). Márványtábla kerül Petőfi lakhelyeire is (nagyállomás és Batthyány u. 16. sz.). A kör 1907-ben pályázatot hirdet külföldön tanuló debreceni szobrászművészek között Fazekas Mihály és Diószegi Sámuel emlékének megörökítésére. A pályázatot allegorikus szobrával Somogyi Sándor nyeri meg. A szobor eredetileg a Füvészkertben nyert elhelyezést, de a Déri Múzeum építésekor áthelyezik a közeli általános iskola falához. Végezetül még csak annyit a Csokonai Kör ilyen irányú tevékenységéről, hogy a 30-as években — főképpen Pap Károly egyetemi tanár agilitása folytán — Nagy Sándor János művész (1897—1952) Csokonai, Kölcsey és Arany János domborműves plakettjei kerülnek a kollégium bejárati falára. (1933. V. 25.) Befejezésül el kell ismerni, hogy ez egy cikk keretében korántsem volt mód teljes képet adni a város szobrászati fejlődéséről, hiszen sok igen jelentős alkotás még említésre sem kerülhetett. Pl. az 1890-es utáni időkből jóformán csak a Csokonai Kör tevékenységéről volt szó. Remélhetőleg néhány hiányt a következőkben sikerül majd pótolni, de az eddig elmondottakból is kitűnik: a haladás tényezője a néhány lelkes, kezdeményező emberen túlmenően mindig maga a város lakosságának, üzemeinek áldozatkészsége volt. Dr. Szűcs Ernő II, \\ I ii I kuni: vhö I e r RATKÓ JÓZSEF « wmmraiE MAGVETŐ A költő nem fegyvertelen. A kimondott szó eldobott kőként talál telibe. A kimondott szó megidézhet, feloldhat, teremthet. A vers olyan eleme a valóságnak, mint a kenyérnek a kovász. Katalizátor, nemes penész, de esszencia is, aroma is, Ratkó is annak szánja. Legjobb verseit az egészséges, felnőtt férfi indulatai feszítik. Keserűsége jogos keserűség, szava, amely ezt a keserűséget kimondja — hogy kimondva segítsen feloldani — okos szó. Egy olyan ember szava, aki kora gyermekkorától sokat próbált, aki ismeri és meg meri idézni a magány, az éjszaka rémeit. Megidézi, megnevezi és az emberhez szelídíti, kezelíti őket (Éjszaka). Tudatosan vállalja a József Attila-i örökséget. S valóban — anélkül, hogy epigonsággal akarnak vádolni — sok rokonvonás fedezhető fel Ratkó lírájában. Mindenekelőtt talán maga a szeretetigény. Arra a fajta szeretetigényre gondolunk, amely szemérmesen magukra a megnevezett, megénekelt dolgokra sugárzik szét. Ahogyan észre tud venni egy út menti fát, egy tavaszi tócsát, dolgozó embert, szótlan fájdalmat, tragédiát (Foga közt, Tavasz, Éjféli zsoltár). Az izgalmas mégis az, amikor a költő próbál tovább is lendülni, valamint — mából, önmagából — hozzátenni a józsefi örökséghez. Bölcsészhallgatóknak érdekes lenne pl. összehasonlítani egy szemináriumi dolgozatban a két Éjszaka című verset: a Józsefét és a Ratkóét. Hogyan lesz úrrá a költő a rettenetén, hogyan gyűri le a magány szorongató rémeit? Ez az elemzés egyben Ratkó versépítési módszeréhez is kulcsot ad. Ratkó nem elégszik meg a pengeéles rációval, logikával. Az érzést, a szenvedélyt is segítségül hívja a szerelmet. Ez ad célt, harmóniát és kiharcolt nyugalmat is. A férfi nyugalmát, aki mindig készen van a küzdelemre önmaga ellen ,és élete megrontó erői ellen is. Ez a kiharcolt belső nyugalom — pontosabb szó a fegyelem — határozza meg versei stílusát is. Egyszerűek ezek a versek. Az egyszerű természetesen nem szimplát, felületest jelent. Ha képpel indítja a verset, képei áttekinthetők: egy fa, a táj valamilyen szeglete, valamilyen természeti jelenség (gyakran szél, napszakok). A képből a maga természetességével bomlik ki a gondolat. Nem a meglepő, váratlan fordulat, mégis egy kicsit meglepetésként. A közhelyszerűségtől a szubjektivitás óvja meg. A költő jelenléte. Az, hogy amit kimondott, érdemes volt kimondani, hogy nem akárki mondta ki. Egyszerűsége a népdalokéval rokon. Dal című verse pl. árvaságáról szól. Szinte énekelhető, játékos négysoros versszakok. Keresztrímek. Az ember önkéntelenül is eljátszadozna a dallammal. S aztán odafigyel, hogy mit is mond Ratkó. Árva volt, egyedül volt, verték, hajszolták, barmok közt aludt, s ő mégis vidám, dúdol: „Kinek nincsen / pártfogója, / árvából van / jó katona.” Az ilyen ember, aki sokat próbált, szenvedett, nehezen felejt, és sorsközösséget érez minden szenvedővel. És felelősséget. Meg is fogalmazza ezt több versében is. (Nyolc mondat a felelősségről, Anyámat elvágta..., Napló a lélek napjairól, Félek, hogy, Kis ars poetica stb.). Ha fél, aggódik: az ember miatt, az emberért teszi (Emberi halál). De nem jajveszékel, nem esik transzba. Tudja, hogy nagy dolgokról kevés okos szó többet ér a szónoklatoknál. Érdekes, hogy egyik leghosszabb verse a lakáspanamákról szól (Ballada a városi lakásról). Felháborodása, iróniája jogos. Miért kapjon egy jó vagy rossz futballista az érdemesebbek előtt lakást? Ám célpontnak a téma mégiscsak kicsi. Éppen Ratkótól, éppen a fentebb már elmondottak miatt A modorosság veszélyére gondolok itt. Ez éppen azoknál a verseknél vetődhet fel, amelyek — témájukban talán? — idegenebbek a költőtől. A komor alapszín, amely a versek jó részét jellemzi, olykor szürkévé fakul. Nem a feketébbet kérném számon, inkább a több színt. Ratkó ismeri az életet, a derűsebb színeket is. A hiány lehet kényszerű tény, de ritkán erény. Hosszú távon elapaszthatja a költő erkölcsi és szellemi erőforrásait is. A kötet óta folyóiratokban megjelent versek tanúsága alapján Ratkó is így érzi, gondolja. A szó fegyver is, szerszám is. Aki okosan használja, fekélyes sebet vág ki, ugart szánt, tüzet olt, üdítő italt nyújt vele. Ratkó képességei megvannak ehhez. A recenzióíró ehhez nem is adhat jobb tanácsot, mint még egyszer felidézni a választott mester, József Attila alakját. Ratkó úgy hű és lehet hű hozzá, ha élményeit, gondolatait a józsefi rációval, fogékonysággal és fegyelemmel énekli ki, nem feledkezve meg arról sem, hogy állandóan tágítsa, mélyítse köreit, témáiban és a megformálásban is. Görcseit, komor élményeinek szorításait is így lazíthatja, oldhatja fel. Az olvasó így csak várhat, reménykedhet a költővel együtt, hogy a következő kötet címében már nem lesz fosztóképző. Horpácsi Sándor