Hajdú-Bihari Napló, 1978. február (35. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-18 / 42. szám

i I­I­d I­I tmmm & i a­­ihi ■ II MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT HAJDÚ-BIHAR MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA ■ A Szovjetunió barátsága számunkra ^ ——— a nemzeti felemelkedés záloga ■ ■ Ünnepség a magyar—szovjet barátsági szerződés aláírásának 30. évfordulója alkalmából „Nemzetközi kapcsolatainkban leg­fontosabb a Szovjetunióval való együttműködésünk” — hirdette a fel­irat a MÁV debreceni Járműjavító Üze­mének művelődési házában, ahol pén­teken délután a magyar—szovjet ba­rátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés aláírásának 30. évfordulója alkalmából tartott ün­nepi megemlékezést a Magyar Szocia­lista Munkáspárt Debrecen városi Bi­zottsága a Hazafias Népfront Debrecen városi Bizottságának közreműködésé­vel. Az ünnepségen megjelenteket Erdé­lyi Géza, a MÁV Járműjavító Üzem pártbizottságának titkára köszöntötte, majd dr. Ványi József, a Hajdú-Bihar megyei Párt-végrehajtó bizottság tagja, az állami gazdaságok megyei igazgató­ja mondott ünnepi beszédet. Dr. Ványi József beszéde Harminc esztendeje kötöt­ték meg Moszkvában ha­zánk és a Szovjetunió képvi­selői az első barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést. Ez az esemény különleges he­lyet foglal el a magyar— szovjet kapcsolatok történe­tében. Gyökeres fordulat kez­detét jelentette, új korszak nyitányát a két szomszédos ország életében, jelentős té­nyező népünk szocialista tár­sadalmat építő munkájában. Az aláírás óta eltelt három évtized már történelmi igé­nyű áttekintés számára is elegendő ahhoz, hogy hiteles, pontos mérleg készülhessen értékéről, hasznosságáról. A magyar—szovjet barát­sági szerződés időtállónak bi­zonyult, kiállta az események meg-megújuló próbáját, mert a két nép érdekeit szolgálta. Beteljesült népünk egész tör­ténelme folyamán kívánt óhaja és törekvése, hogy­ olyan biztosítékok rendszeré­vel rendelkezzék, amelyek megbízhatóan garantálják szuverenitását, elidegeníthe­tetlen jogait függetlenségé­hez, nemzeti létéhez, a fel­­emelkedéshez, a haladáshoz. Az évek múltával egyre bi­zonyosabbá válik, hogy né­­­pünk történelmének legjelen­tősebb államközi megállapo­dása született meg 1948. feb­ruár 18-án Moszkvában. Mielőtt a szerződéssel rész­letesebben foglalkozom, rövi­den említést kell tennem ar­ról, hogy a népeink közti ba­rátság harminc évnél sokkal hosszabb távlatokra tekint vissza. Népeink múltjában ugyanis olyan dicső esemé­nyek vannak, mint a magyar dolgozók aktív tüntetése az 1905-ös orosz forradalom mellett. A Nagy Októberi Szocialis­ta Forradalom leverésére szö­vetkezett nemzetközi bur­zsoázia ellen folytatott harc­ban pedig a forradalom meg­védéséért mintegy százezer magyar internacionalista fo­gott fegyvert és vívtak hősies harcot Szibériában, az Urál vidékén, Közép-Ázsiában és a Volga-vidék földjein. A Szovjetunió egész területén szentül őrzik a sok ezer ma­gyar hősi harcának emlékét. A párt- és államközi együtt­működés a Magyar Tanács­­köztársaság 133 .napja alatt gyakorlati példája volt az olyan típusú internacionalis­ta kapcsolatnak, amilyenhez hasonlót a kapitalista­­világ nem ismer. Ennek elvi és gyakorlati tapasztalatai mind a mai napig érvényesek. A Tanácsköztársaság buká­sa után, a húszas évek elején Szovjetoroszország kezdemé­nyező lépéseket tett a két or­szág közötti normális, jó szomszédi viszony megterem­téséért. 1921 nyarán pedig ha­tározott lépései és az ennek alapján létrejött megállapo­dás tette lehetővé, hogy a magyar munkásmozgalom 415 harcosát, köztük a Tanácsköz­társaság 10 népbiztosát kien­gedjék Horthy börtöneiből. Ezek az elvtársak megszaba­dulva a fehér terror karmai közül új hazára találtak a Szovjetunió területén. A magyar—szovjet diplo­máciai kapcsolatok a tények sokaságával bizonyítják, hogy a Szovjetunió már jóval 1948 februárja előtt minden alkal­mat megragadott arra, hogy a rendelkezésre álló eszközök­kel segítse Magyarország szu­verenitásának megerősítését. A két ország meghatalma­zottjai már 1924-ben aláírták a diplomáciai kapcsolatok fel­újítására vonatkozó megálla­podást. Ezt a szerződést azon­ban csak 10 év múlva követ­te a diplomáciai kapcsolatok tényleges helyreállítása, mert Horthy ellenforradalmi kor­mánya akkor nem merte, nem akarta ratifikálni az ok­mányt. A harmincas években a fa­sizmus előretörésével mind fenyegetőbb lett az új világ­háború veszélye. A Szovjet­unió, hogy elszigetelje a há­borús tűzfészket, s útját áll­ja az­ Európa békéjét és biz­tonságát fenyegető fasiszta terjeszkedésnek, minden esz­közzel igyekezett erősíteni az európai országok szuvereni­tását. A szovjet kormány ebben az időszakban a diplomácia eszközeivel igyekezett távol tartani Magyarországot a Berlini Róma-tengelytől, s ezzel segíteni abban, hogy a magyar külpolitika a nemzeti érdekeket, ne pedig a náciz­mus törekvéseit szolgálja. A szovjet kormány Horthyék tudomására hozta, hogy ha fellépnek a háborús törekvé­sekkel szemben, az ország szuverenitása, nemzeti füg­getlensége védelmében — a Szovjetunió készséggel támo­gatást­ nyújt ehhez Magyar­­országnak. A jóindulat, a kapcsolatok megőrzésére irá­nyuló szovjet készség abban is kifejeződött, hogy 1939 feb­ruárjában, amikor Magyar­­ország hivatalosan csatlako­zott a szovjetellenes, kommu­nistaellenes antikomintern­­paktumhoz. Moszkvában úgy adták a magyar képviselő tudtára a diplomáciai kap­csolatok szüneteltetését, hogy nem utasították ki a követet, sőt jelezték: Ankarában, Ró­mában vagy Párizsban készek az érintkezés folyamatos fenntartására. A volt moszk­vai magyar követet úgy is ke­zelte Párizsban a szovjet diplomácia, mintha még min­dig Magyarország teljes jogú követe lenne Moszkvában. Amikor pedig 1939 szeptem­berében felújult a hivatalos érintkezés Magyarország és a Szovjetunió között, s az új követ átadta megbízólevelét Moszkvában, szovjet részről elsősorban azt hangsúlyozták, hogy felejteni kell a múltat, mert sok közös érdek köti össze a két országot és a Szovjetunió politikai, gazda­sági, kulturális kapcsolatokat akar Magyarországgal. A Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió kétoldalú kapcsolatai az élet minden területére kiterjedhet, a Szovjetunió minden tekintet­ben a Magyar Népköztársa­ság legfontosabb partnere. A két ország sokrétű kapcsola­tainak, bensőséges, testvéri viszonyának, nemzetközi együttműködésének ezúttal csak néhány jellemző voná­sára térek ki. Államközi kapcsolatainkat az egyetértés, a nyíltság és a nagyfokú aktivitás jellemzi. Ezeket a kapcsolatokat az egyenjogúságon alapuló két­oldalú egyezmények egész so­ra foglalja keretbe és szabá­lyozza. Vezetőink és kor­mányszerveink között rend­szeresek a tanácskozások, amelyek felölelik a nemzet­közi élet legfontosabb kérdé­seit. Kormányközi vegyes bi­zottságok irányítják a kap­csolatok legfontosabb terüle­teit, őrködnek a megállapo­dások szellemének tisztelet­ben tartása fölött, gondos­kodnak az előírások megva­lósításáról. A magyar—szovjet kapcso­latok egyik legdinamikusab­ban fejlődő területe a gazda­sági együttműködés. A Szov­jetunió —a minden szempont­ból legjelentősebb gazdasági partnerünk — rendkívül je­lentős szerepet töltött be szo­cialista nagyiparunk megala­pozásában, felépítésében, majd a hatvanas évektől kezdve korszerűsítésében is. A szovjet népgazdasággal lét­rejött kooperáció révén több modern ágazat — az alumí­niumipar, a közúti jármű­­gyártás, a petrolkémia — ki­­fejlesztésére nyílt módunk, mégpedig magas műszaki színvonalon. Az országaink között megvalósult széles kö­(Folytatás a 2. oldalon) a cipőjavítás Körútunk első állomása a Vörös Hadsereg útján le­vő cipőszalon. Segédeszközünk egy pár rossz, javítani való téli cipő. Talpaltatni szeretném, meg belülre lélést kívánnék. Szerdára tudják vállalni. A szép szalon fa­lán tábla hirdeti: 2, 4 és 8 órán belül gyorsjavítást vál­lalnak, illő felár ellenében. Nekem gyorsjavításban is megtenné. Ám nem lehet. Nem tudják felvenni most, mert 2 órán belül már van munka, 4 órán túl pedig jön a mű­szakváltás. A délutáni műszaknak nem vállalhatnak. (Erről még később lesz szó.) Mégis lenne egy megol­dás. Ha két­ órakor visszajövök, lehet, hogy a délutá­­nosok elvállalják felárral, akár két órán belülre is. Ennyi időm nincs. Szívesen kifizetném a 8 órán be­lüli munkáért járó 15 százalékkal felemelt összeget, ha nem kellene visszajönnöm, s mondjuk másnap reggel, vagy délelőtt eljöhetnék a kész cipőért. De ezt nekem kellene felajánlani. (Miután elmondtuk kik vagyunk, honnan jöttünk, s megkérdeztük miért nem lehet? Le­het!) Kossuth utcai szalon. Nem vállalják ugyanannak a cipőnek a javítását, amelyet az előző helyen javítottak volna. Állítólag nem ragasztható. Ha nem, nem, nincs mit tenni. Akkor csak új talpbélést szeretnék, no meg azt, hogy új bőrcsíkot varrjanak rá. A tapbélés hétfőre rendben, de ha elugrom a boltba, és veszek barna ripsz szalagot, felvarrják. Ez érdekes. Nem hiánycikk, hiszen a szomszéd boltba küldenek, de mégsem tudják meg­vásárolni? Hiszen ez pontosan olyan, mintha a szabó­mester cérnáért és tűért a megrendelőt küldené a boltba. Mindegy, elfogyott. Gyorsjavítást itt sem tudnak vállalni. A szalonban csak egy cipész dolgozik. S a köz­ponti javítóműhelyben, ahol hatan vannak, nem lehet­ne megcsináltatni? (A szalontól 50 méterre van.) Sok a megrendelés! Kicsi a kapacitás! Péterfia utcai javítóműhely. Ez nem szalon, két hét­re vállalnak javítást. Itt is kevés az ember, sok a ci­pő. A munka minőségére itt sincs panasz. Körútunk utolsó állomása a Debreceni Általános Szolgáltató Szövetkezet központja. Miközben soroljuk a tapasztaltakat, Balázs József elnök hamarjában intéz­kedik. Telefonon megkérdezi beosztottjától, ugyan ki határozott úgy, hogy műszakváltás miatt nem lehet 8 órán belüli javítást vállalni? Kiderül: magánakcióról van szó! A Kossuth utcai szalonban tapasztaltakat el sem mondjuk. Lehet, hogy az is magánakció volt? Elmondom véleményünket a cipőjavításról. Köztu­dott, hogy nemrégiben gondokkal küszködő, apró he­lyiségekben dolgozó szövetkezetet vett át a DEÁSZ. A szalonok megnyitása örvendetes, a változás szembetű­nő, az ügyfeleket kulturált környezetben fogadják. Az udvariasság ellen sincs panaszunk. De a gyorsjavító­kapacitás kicsi, a szolgáltatást igénybe vevőknek „szí­­vóskodniuk” kell, ha egy-két napon belül ismét hasz­nálni szeretnék a javításra szánt cipőt. Aki az árjegyzékre pillant, láthatja: tíz esztendeje nem változtak az árak. Csupán a munkáskéz lett keve­sebb. Épp ezért örvendetes, hogy a javítás egyes mű­veleteit gépesíti a DEÁSZ, s a központi műhelyben már szalagrendszerben dolgoznak. Még így is dotált ez a szolgáltatás! Tízforintos számla mellé több, mint hat forintot tesz az állam. A város lakosait ez azonban nem vigasztalja. A sza­lonrendszer jó kezdeményezés, ám igazából akkor lesz hasznos, ha valóban gyorsítja a cipőjavítást. Hajdú István­Fotó: Kalmár István A szép környezet sem feledteti — itt is lassan megy a dolog Gépek segítik a szolgáltatást a Vörös Hadsereg úti szalonban

Next