Hajdú-Bihari Napló, 1980. június (37. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-19 / 142. szám
ISKOLA és élet Az Apáczaidíjas „ ... a sötétség tengerárja ellen ragyogó gátat épített a szellem.” (Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben) Újságíróként dolgozom, alapképesítésem szerint pedig magyar—történelem szakos középiskolai tanár volnék. Munkám során olykor hónapokig egyáltalán nem gondolok erre, hiszen a napi feladatok megoldása közben kevésbé látványos szempontok kerülnek előtérbe, s a mívességre, a mondandó csinosítására ritkán adódik lehetőség. A napilap folyamatos megjelenése ugyanis pergő ritmust diktál a szerkesztőség minden dolgozójának. Talán ezért érzek hálát azok iránt, akik őszintén segítenek egy-egy információ, beszélgetés jegyzetelése közben. Azokra gondolok, akik nem csűrik-csavarják mondandójukat, hanem a nyilvánosság előtt is természetes módon közlik véleményüket. Dr. Vincze Lászlónét, a Tóth Árpád Gimnázium Apáczai-díjas biológiai kémia szakos tanárát ilyen embernek ismertem meg rövid beszélgetésünk alatt, s ez pontosan megegyezik mindazzal, amit kollégáitól, s a környezetemben élő, dolgozó számos tanítványától róla hallottam. De vajon neki van-e tudomása arról, hogy mi lett hajdani diákjaiból, kap-e visszajelzést azokról, akiknek tanítását, nevelését hivatásul választotta? — Azt hiszem, nincs okom panaszra. Talán szerencsém volt, de többnyire mindig tehetséges gyerekeket tanítottam, s szinte minden osztályból rendszeresen visszajár közülük három-négy olyan tanuló, aki pontosan tudja, mi történt a többiekkel, s mivel én biológia tagozatos osztályban tanítottam, mindig beszámolnak arról is, kiből lett orvos, tanár stb. Ezeken a találkozókon kívül rendszeresen tájékozódom a felsőfokú intézmények vezetőitől is. Már csak azért is, mert tanulóink sikereit hiba lenne egy vagy néhány ember eredményének elkönyvelni. Úgy hiszem, minden tanuló további sorsának alakulását az iskolai nevelés egészének, minden kartársam együttes munkájának közös sikereként vagy kudarcaként kell értékelnünk. Őszintén mondom, ezért lepett meg, hogy engem ismertek el az Apáczai-díjjal, hiszen kapásból tudnék legalább fél tucat kollégát felsorolni, akit minden további nélkül javasoltam volna erre az igen megtisztelő kitüntetésre. 1965-ben bízta meg a Tóth Árpád Gimnázium igazgatója, hogy biológia tagozatos osztályt vezessen. Azóta középiskolai tanulmányi versenyeken igen szép sikert értek el tanulói. Eddig negyvennégyen jutottak döntőbe, s közülük sokan a sikeres szereplés jutalmául felvételi vizsga nélkül kerültek az egyetemre. Hogyan látja visszatekintve ennek a másfél évtizednek a történetét? — Én tizenhárom évig általános iskolában tanítottam. Bevallom, sokat felejtettem ezalatt, s a középiskolai tananyag is változott. Rengeteget fejlődött a kémia és a biológia, de nem restelltem a fiatal kollégáktól tanulni, s szabad időmben is állandóan tanultam, talán többet, mint korábban az egyetemen. Ismét csak azt kell mondanom, szerencsém volt, negyvenöten kezdték osztályomban a munkát, a fele nagyon tehetséges tanuló volt. Én egyébként ma is elégedett vagyok a gyerekek érdeklődésével, persze ebben szerepet játszik az is, hogy mind a biológia, mind a kémia sok helyen felvételi tárgy a felőfokú intézményekben. Kérdezte a középiskolai versenyeket, nos, én megváltoztatnám a jutalmazás rendszerét. Az eredményes munkáért nem járna vizsgamentesítés, hanem külföldi út vagy egyéb más jutalom. Tudniillik, szerintem a jelenlegi rendszer kicsit torzítja a valóságot, erősen céltudatossá teszi a készülődést, nem az őszinte érdeklődés határozza meg a részvételt. — Remélem, nem tartja illetlenségnek, ha megkérdezem, éppen most, amikor nevelői sikereit többek között az Apáczai-díj is bizonyítja, nem érezte úgy néha, hogy nem bírja már tovább ezt a folyamatos, megfeszített, újra és újra megújulást kívánó munkát. Sosem csalódott annyira, hogy fontolóra vette volna a menekülést a pedagóguspályáról? — Közismert, hogy pedagógus csak az marad, aki megszállottja a pályának. Emellett azt hiszem, engem az is segít ebben, hogy mindig optimista voltam, ma is az vagyok. A tanulókban ritkán, ám a szülőkben, különösen újabban, elég sokat csalódtam. Például divat lett a szakos tanár minden tisztességes erőfeszítése mellett még egy-két fogadott tanárral „felkészíteni” a gyereket. Én ezt erkölcstelen dolognak tartom, arról nem beszélve, hogy a felvételi vizsgákon valójában úgy is csak a középiskolai anyag biztos tudását kérik, azt pedig a szakos tanár, ha a szülő és a gyerek bízik benne, megtanítja az érettségiig. Sajnos, a szülőkkel való küzdelemben igen sokszor alul maradok, nem tudom megértetni, milyen bűnt követnek el a „majd én elintézem helyetted” gyámkodással. A leggyötrelmesebb dolognak az osztályozást tartom, s elég szomorú, hogy a szülők is elsősorban az érdemjegyek, s nem a nevelés tényleges módja iránt érdeklődnek. — Úgy gondolom, valamiféle számvetést bizonyára átgondolt már eddigi pályájáról, hiszen a sikerek, s a közvélemény elé kerülő nyilvános elismerés is erre ösztönzik az embert. — Diákkoromban népi kollégista voltam. Akkor tanultam meg, hogy nemcsak bírálni kell bátran és okosan, hanem a magunk munkájának ellenőrzését is el kell végeznünk. Nekem tehát természetes, hogy elsősorban a hibákat keresem saját munkámban is. Mindig tudom, mit csináltam rosszul, s ez igen nagy erőt jelent a hiányosságok kijavítására. — Évek óta vesz részt egyetemi felvételi bizottságok munkájában. Az idén a Kossuth Egyetemen hallgatja majd a jelöltek próbálkozásait. Mi a véleménye, hozzák-e „középiskolás formájukat” az érettségizettek a felvételiken ? — Sajnos, a tét nagysága miatt nem. Hiába segítenek a vizsgabizottságok tagjai, hallatlanul nagy az izgalom, az összefüggéseket nem vagy alig ismerik fel, a tárgyi ismeretek görcsös elsajátítása szinte megbénítja őket. Úgy tűnik nekem, hogy az írásbeli vizsgák is ezt erőltetik, így megbízható képet nem kapunk a tanulók általános műveltségéről, s arról, hogy gondolatrendszerükben milyen helyet foglal el az éppen választott tárgy. Megítélésem szerint magyarból és történelemből is kérdezni kéne minden felvételizőt, mert nyelvi szempontból, sok kifogásolnivaló akad, s fogalmazási készségük, történelmi tudatuk meglehetősen hiányos. Nekem még természetes, hogy versbarát vagyok, érdeklődöm az irodalom és a történelem napi vitái, problémái iránt is. Ezt ritkán tapasztalom a más érdeklődésű, egyébként kiváló képességű tanulóknál. Mint érdekességet említem meg, hogy kedves versem Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben című verse, amelyet Apáczai Csere Jánosné emlékének szentelt a költő. Fáradt pillanataimban gyakran előveszem a verset, s ez történt azon az estén is, amelyet követő nap délelőttjén értesítettek, hogy Apáczai-díjat kaptam. — Elismeréssel szólt kollégáiról, az iskola vezetéséről. Mi a véleménye, az allkotó pedagógusközösség létrejöttének mik a feltételei? — Sok függ az iskolavezetéstől, attól, van-e egységes koncepciója a vezetésnek a nevelésről. Igen fontos a nyugodt munkakörülmények biztosítása, s hogy a sokféle pedagógusegyéniség igényét sikeresen összehangolják. Azt hiszem, nem hat dicsekvésnek, ha elmondom, hogy véleményem szerint nálunk, a Tóth Árpádban szerencsés a helyzet. A pletykáknak, szurkálódásoknak nincs közvéleménye, az előforduló hibákat pedig megfelelő fórumon mindenki elmondhatja. De csak ott! Egy megjegyzést talán még: nem túl szerencsés a pálya ilyen mértékű elnőiesedése. Azt tapasztaltam, hogy a fiúknak középiskolás korban szükségük volna több férfi tanárra, ha úgy tetszik, felnőtt férfi ideálra. Dankó István Helyreállítják Merni pasa fürdőjét Pécsett Pécs történelmi városközpontjában XVI. századi török fürdő maradványaira bukkantak a csatornaépítő munkások. Merni pasa fürdőjét valószínűleg nem sokkal a város elfoglalása után építették. Megmaradtak legjellegzetesebb részei, s így tudományos szempontból és bemutatás céljára egyaránt hasznosítható. A török múzeum ősszel nyílik meg. (MTI-fotó: Cser István felvétele — KS) KÉT NEMZEDÉK MENSÁROS LÁSZLÓ ÉS BÁLINT ANDRÁS ELŐADÓESTJE Az idei könyvhét kiemelkedő eseményeként hirdették Mensáros László Kossuth-díjas és Bálint András Jászaidíjas színművészek közös előadóestjét Debrecenben. Dicsérni lehet érte a könyvhetet szervező Könyvbarát Bizottság kezdeményezőkészségét. A meghitt hangulatú író-olvasó találkozón kívül a Kölcsey Művelődési Központ színháztermében tartott irodalmi est adhatott alkalmat arra, hogy maguk a művek szólaljanak meg. Mind a délutáni — középiskolásoknak szánt —, mind az esti előadás széles körű érdeklődést váltott ki. Mivel a két művész műsora nem függ össze, találkozásukat vehetjük alkalmi társulásnak is. Mensáros László Debrecenben és a megyében sok alkalommal, s mindig megújuló sikerrel bemutatott „A huszadik század” című műsorából idézte többek között Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt, József Attilát, Szabó Lőrincet, Radnóti Miklóst, Pilinszky Jánost a tőle megszokott méltósággal, olyan sajátos stílussal, ami a sokadszor hallott művekből is újabb élményeket varázsolt elő. (A művésznek erről az összeállításáról az elmúlt évben már a Napló hasábjain is jelent meg méltatás.) Az est hatását csak fokozta a színpadon a „két nemzedék jelenléte”. Bármilyen összehasonlítás erőltetettnek tűnhet, de előadásmódban, stílusban, modorban egy olyan előadóművészeti iskola nyomai látszanak, amely mester és tanítványi kapcsolat gondolatát ébresztheti a nézőben. Bálint András előnyösen vonultatja föl előadói eszköztárát: a kellemes orgánum, a tiszta, érthető beszéd olyan racionális műelemzésnek áll szolgálatába, amely az alkotások által sugallt gondolatok egyértelmű, pátosz nélküli tolmácsolását segíti elő. Műsorszerkesztése egyenes vonalú. Arra keres választ, hogy mi a magyarság? Apáczai Csere Jánost éppúgy segítségül hívja, mint Mikes Kelement, Petőfi Sándort, Illyés Gyulát, József Attilát, Radnóti Miklóst és Örkény Istvánt. Érzésem szerint az előadó nem vállalkozott a kérdés eldöntésére, hallgatóira bízza, hogy mit jelentenek e gondolatok József Attilánál, Illyés Gyulánál és Örkény Istvánnál. Bálint András a műsor befejezéseként „A Dunánál’-t úgy mondja el (a szó legszorosabb értelmében mondja), hogy a hallgatónak azonnal kedve támad az Ódát, a Kései siratót is ebben a felfogásban hallani, s remélem, főleg a délutáni közönségben ébredt ez a vágy, a versmondóversenyeken tapasztalt kellemetlen élmények alapján, amelyeken „agyoncsépelik” éppen ezeket a műveket. Harangozó Attila KÉPERNYŐ A múlt héten minden bizonnyal az átlagos fölé emelkedett a televíziót nézők száma. Ne áltassuk magunkat, s tegyük hozzá azonnal: a labdarúgó Európa-bajnokság miatt. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, bár néhány mérkőzés egyértelműen amellett látszott bizonyítani, hogy az öreg kontinensen új irányzat van kialakulóban: a negatív futball. No, de ez a szakemberek dolga, mi maradunk vállalt szerepünk mellett. Kedd: Aelita. E fantasztikus történet tévébeli sorsa semmiképpen sem mondható szerencsésnek. A május 26-ára kitűzött adást félbeszakította a magyar—szovjet űrpáros fellövése. Harmadáig, negyedéig ha lepergett a film, mintegy alkalmat adva némi töprengésre s valamilyen halvány gyanú megfogalmazására. Arra ti., hogy a premierre keresve sem lehetett volna alkalmasabb időt találni, illetve, hogy a magyar változat alkotóinak — Altonai L. Lajos forgatókönyvíró, Jánosi Antal dramaturg, dr. Gyenis Vilmos szakértő és Rajnai András rendező — túlságosan is gyalogjáró a fantáziájuk az egyenesből közvetített valósághoz képest. A második nekirugaszkodás — sajnos — gyanúnkat igazolta. Három hiányossága közül kettő mindenképpen bizonyos: az Aelita nem volt fantasztikus és nem volt mese. Hogy felnőtteknek szólt-e vagy se, már nem olyan egyértelmű, bár minden attól függ, hogy ezt a minőséget is hogy értelmezzük. Ha a gyermeteg felnőttség a mérce, ám higgyük, hogy nekünk készült, a feldolgozás színvonalán ugyanis ez már semmit sem változtat. Mindenesetre tiszteletre méltó, sőt már hősi az a bátorság, ahogy a televízió erőlteti ezt a sorozatot. Az eddigi tapasztalat szerint minden adás rosszabb, mint az előbbi. Voltak persze az Aelitának is megható pillanatai. Nekem a Bencze József alakította Guszev figura tetszett, aki egyszemélyes optimizmusával — na meg azzal a játékpisztollyal úgy odapörkölt a marsbeli egoistáknak, hogy kő kövön nem maradt. Csak azt nem értettem: azt a rusnya pókot, hogy nem tudta lekaszabolni? Még mindig kedd: Legszemélyesebb közügyeim. Az izgalmasnak induló sorozat első adása egy „megszállott” alkotóval, Kerényi József Ybl-díjas építésszel ismertette meg a nézőket. E típus ismerős Kovács András egykori filmjéből. A Nehéz emberek egyenesági leszármazottja, akiről a Bács- Kiskun megyei tanácselnök mondja: „Ha Kerényi csak tervezne, az ellenfelei is leborulnának előtte.” Ebből is a dokumentumfilmből is kiderült: Kerényi többet is tesz, benne él a közéletben. Gondolkodik s gondolkodásra késztet. Sőt, provokál. A Kecskeméten élő alkotót — mert az minden értelemben — nem kell félteni. Sorsa alakulásába persze sokféle erők beleszólhatnak, de hát minden tartalmas élet, minden egyéniség ettől formálódik: a terheléstől, illetve ahogy Ady mondaná: az ütések alatt. Szerda: Alföldi Antenna. Laptársunk, a Délmagyarország 70 éves. Erre az útra, erre a hét évtizedre emlékezett a szegedi körzeti stúdió műsora. A jól szerkesztett riport érdeme, hogy a „helyi” érdekesség országos összefüggést kapott, s nemcsak abba áradt bele a történelem, amiről szólt, hanem abba is, ahogyan szólt. A Délmagyarország olyan személyiségeket tudhat egykori munkatársai sorában, mint Juhász Gyula, Móra Ferenc, József Attila, hogy csak a legismertebbeket említsük. Nemcsak nevük és munkásságuk, hanem odatartozásuk is jelzi, jelezte, hogy a Délmagyarország műhely volt, a haladó gondolatok gyűjtőhelye, s nemegyszer a forradalmi elszántság bizonyossága. Csütörtök: Domaházi hegyek között. A filmszociológia hatrészes, s az első kettő vetítése után korai volna még bármit is mondani. Pláne elsietett volna az ítélkezés, az eddigi képsorok azonban olyasmit engednek sejtetni, hogy ezzel a vállalkozással talán valami meglepő történik. Varázsa, ihlete van itt a dolgoknak, s a szereplők — a község lakói, kicsinyei, nagyjai, öregei, fiataljai — maguk a megtestesült természetesség. Nemcsak a felület, hanem a mély is együtt villan mosolyt és indulatot, felragyogást és elkomorulást, szóval magát az életet tükrözve a domaházi hegyek között. Péntek: Forgószél. Hitchcock filmje ismétlés. A képernyő ezzel emlékezett a nagy mesterre, aki ebben is bravúrosan mutatja értékeit. Remekül szerkeszt, kitűnőek a dialógusok, váratlanok a fordulatok, izgalmas a mese, frappáns a befejezés. Annyi év távlatából még mindig van levegője a filmnek, sőt bája és lírája is azon komor hangulatok közepette, amelyek egy jövendő katasztrófára — a náci Németország erőszakvalóságára — figyelmeztetnek. A szereplők, Ingrid Bergman és Cary Grant utólag is bizonyítják, hogy nem allűrjeik révén lettek csak sztárok. Tehetségük védjegye ma is átüt a celluloidszalagon. Szombat: San Francisco utcáin. A lassan már elmaradhatatlan szombat esti krimit ismét az amerikai bűnügyi sorozat képviselte. Ennek a sorozatnak is egyikemásika színvonalasan szórakoztató, legtöbbje azonban túlságosan is kommersz, bár, tegyük hozzá, a mesterség keretei között. A szombati — 24 karátos pestis — a gyengébbek közé tartozik. A történet túlságosan is kicsinált, mesterkélt, már-már hihetetlen. Az érdeme az, ami a hiánya: annyira nem illik a műfaj szokványába, hogy az a javára is írható. Az elmaradhatatlan igazságtevés viszont már a recept szokványa szerint készült, így semmi meglepetést nem okoz a nézőnek. Vasárnap: Lehet egy kérdéssel több? Üdítő színfolt a leggyengébbre sikerült adásnapon. Egri Jánosról lehet így is meg úgy is vélekedni, ez a műsora vitathatatlanul érdekes. S nemcsak a tét miatt. Sok benne a játékos elem, van humora, hangulata, légköre, s a néző is szívesen vállalkozik a nem nagy igényű kalandokra. Boda István HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ ( KIM). JÚNIUS 11. A KPVDSZ József Attila Művelődési Házának kiállítása A KPVDSZ József Attila Művelődési Házának gyűjtő szakköre ismét megrendezte helyiségében a lassan hagyományossá váló kiállítását, melyben a szakkör tagjainak tulajdonában levő ember tárgyú festményeket és grafikákat tárja az érdeklődők elé. A kiállított 37 műtárgy elsősorban változatosságával ragadja meg a nézőt. A képek időben mintegy 200 évet ölelnek fel, festészetünk biedermayer korszakától napjainkig. De az is fokozza a változatosságot, hogy néhány kivételtől eltekintve szinte minden kép más-más művész alkotása. A témákat illetően legtöbb az arckép, még ha nem is ezt a címet viseli, de ott árad, hullámzik az alkotásokon az emberi tevékenység sok-sok módja, a nagymosástól, vasalástól a krumpliszedésig, kaszálásig, gyűjtésig, rőzsehordásig. A kiállítás színvonalának jelzésére elég lenne a szereplő művészek neveit felsorolni, mint például Bakos Tibor, Bornemisza László, Derkovits Gyula, Dienes János, Holló László, Félegyházi László, Koszta József, Menyhárt József, Józsa János, Pálnagy Zsigmond, Perlmutter Izsák, Pettenkofen August, G. Szabó Kálmán, Veres Géza. Az alkotók többsége debreceni, vagy alföldi mester, ami a gyűjtők lakhelyét figyelembe véve természetes is. A jó színvonalból is kiemelkedik néhány kitűnő alkotás, így az ismeretlen festőnek Barabás iskolájára, vagy éppen kezére utaló női portréja, Félegyházi László Női portréja, Perlmutter Izsák Szobában című kisméretű enterieurje, Szurcsik János Kaszása stb. Mindez a gyűjtők magas ízlését — olykor szerencséjét — jelzi, de egyidejűleg a válogatás és rendezés jó munkáját is. A kiállítást a szakkör vezetője, Éles Péter jó tájékoztatást nyújtó beszéddel nyitotta meg, az ezután tartott tárlatvezetésen pedig sikerült a megjelenteket még közelebb vinnie a kiállított tárgyak világához. T. B.