Hajdú-Bihari Napló, 1980. június (37. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-19 / 142. szám

ISKOLA és élet Az Apáczai­­díjas „ ... a sötétség tenger­árja ellen ragyogó gátat épített a szellem.” (Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben) Újságíróként dolgozom, alapképesítésem szerint pe­dig magyar—történelem sza­kos középiskolai tanár vol­nék. Munkám során olykor hónapokig egyáltalán nem gondolok erre, hiszen a napi feladatok megoldása közben kevésbé látványos szempon­tok kerülnek előtérbe, s a mívességre, a mondandó csi­nosítására ritkán adódik le­hetőség. A napilap folyama­tos megjelenése ugyanis per­gő ritmust diktál a szerkesz­tőség minden dolgozójának. Talán ezért érzek hálát azok iránt, akik őszintén segítenek egy-egy információ, beszél­getés jegyzetelése közben. Azokra gondolok, akik nem csűrik-csavarják mondan­dójukat, hanem a nyilvános­ság előtt is természetes mó­don közlik véleményüket. Dr. Vincze Lászlónét, a Tóth Árpád Gimnázium Apáczai-díjas biológiai ké­mia szakos tanárát ilyen em­bernek ismertem meg rövid beszélgetésünk alatt, s ez pontosan megegyezik mind­azzal, amit kollégáitól, s a környezetemben élő, dolgozó számos tanítványától róla hallottam. De vajon neki van-e tudomása arról, hogy mi lett hajdani diákjaiból, kap-e visszajelzést azokról, akiknek tanítását, nevelését hivatásul választotta? — Azt hiszem, nincs okom panaszra. Talán szerencsém volt, de többnyire mindig tehetséges gyerekeket taní­tottam, s szinte minden osz­tályból rendszeresen vissza­jár közülük három-négy olyan tanuló, aki pontosan tudja, mi történt a többiek­kel, s mivel én biológia ta­­gozatos osztályban tanítot­tam, mindig beszámolnak ar­ról is, kiből lett orvos, tanár stb. Ezeken a találkozókon kívül rendszeresen tájékozó­dom a felsőfokú intézmények vezetőitől is. Már csak azért is, mert tanulóink sikereit hiba lenne egy vagy néhány ember eredményének el­könyvelni. Úgy hiszem, min­den tanuló további sorsának alakulását az iskolai nevelés egészének, minden kartár­sam együttes munkájának közös sikereként vagy ku­darcaként kell értékelnünk. Őszintén mondom, ezért le­pett meg, hogy engem ismer­tek el az Apáczai-díjjal, hi­szen kapásból tudnék leg­alább fél tucat kollégát felso­rolni, akit minden további nélkül javasoltam volna erre az igen megtisztelő kitünte­tésre.­­ 1965-ben bízta meg a Tóth Árpád Gimnázium igaz­gatója, hogy biológia tagoza­tos osztályt vezessen. Azóta középiskolai tanulmányi ver­senyeken igen szép sikert értek el tanulói. Eddig negy­vennégyen jutottak döntőbe, s közülük sokan a sikeres szereplés jutalmául felvételi vizsga nélkül kerültek az­­ egyetemre. Hogyan látja visszatekintve ennek a más­fél évtizednek a történetét? — Én tizenhárom évig ál­talános iskolában tanítottam. Bevallom, sokat felejtettem ezalatt, s a középiskolai tan­anyag is változott. Rengete­get fejlődött a kémia és a biológia, de nem restelltem a fiatal kollégáktól tanulni, s szabad időmben is állandóan tanultam, talán többet, mint korábban az egyetemen. Is­mét csak azt kell monda­nom, szerencsém volt, negy­venöten kezdték osztályom­ban a munkát, a fele nagyon tehetséges tanuló volt. Én egyébként ma is elégedett vagyok a gyerekek érdeklő­désével, persze ebben szere­pet játszik az is, hogy mind a biológia, mind a kémia sok­­ helyen felvételi tárgy a fel­­­­­őfokú intézményekben. Kérdezte a középiskolai versenyeket, nos, én meg­változtatnám a jutalmazás rendszerét. Az eredményes munkáért nem járna vizsga­mentesítés, hanem külföldi út vagy egyéb más jutalom. Tudniillik, szerintem a je­lenlegi rendszer kicsit tor­zítja a valóságot, erősen cél­tudatossá teszi a készülődést, nem az őszinte érdeklődés határozza meg a részvételt. — Remélem, nem tartja illetlenségnek, ha megkér­dezem, éppen most, amikor nevelői sikereit többek kö­zött az Apáczai-díj is bizo­nyítja, nem érezte úgy né­ha, hogy nem bírja már to­vább ezt a folyamatos, meg­feszített, újra és újra meg­újulást kívánó munkát. So­sem csalódott annyira, hogy fontolóra vette volna a me­nekülést a pedagóguspályá­ról? — Közismert, hogy peda­gógus csak az marad, aki megszállottja a pályának. Emellett azt hiszem, engem az is segít ebben, hogy min­dig optimista voltam, ma is az vagyok. A tanulókban rit­kán, ám a szülőkben, külö­nösen újabban, elég sokat csalódtam. Például divat lett a szakos tanár minden tisz­tességes erőfeszítése mellett még egy-két fogadott tanár­ral „felkészíteni” a gyereket. Én ezt erkölcstelen dolog­nak tartom, arról nem be­szélve, hogy a felvételi vizsgákon valójában úgy is csak a középiskolai anyag biztos tudását kérik, azt pe­dig a szakos tanár, ha a szü­lő és a gyerek bízik benne, megtanítja az érettségiig. Sajnos, a szülőkkel való küz­delemben igen sokszor alul maradok, nem tudom megér­tetni, milyen bűnt követnek el a „majd én elintézem he­lyetted” gyámkodással. A leggyötrelmesebb dolognak az osztályozást tartom, s elég szomorú, hogy a szülők is elsősorban az érdemje­gyek, s nem a nevelés tény­leges módja iránt érdeklőd­nek. — Úgy gondolom, valami­féle számvetést bizonyára átgondolt már eddigi pályá­járól, hiszen a sikerek, s a közvélemény elé kerülő nyilvános elismerés is erre ösztönzik az embert. — Diákkoromban népi kol­légista voltam. Akkor tanul­tam meg, hogy nemcsak bí­rálni kell bátran és okosan, hanem a magunk munkájá­nak ellenőrzését is el kell végeznünk. Nekem tehát természetes, hogy elsősorban a hibákat keresem saját munkámban is. Mindig tu­dom, mit csináltam rosszul, s ez igen nagy erőt jelent a hiányosságok kijavítására. — Évek óta vesz részt egyetemi felvételi bizottsá­gok munkájában. Az idén a Kossuth Egyetemen hallgat­ja majd a jelöltek próbálko­zásait. Mi a véleménye, hoz­zák-e „középiskolás formá­jukat” az érettségizettek a felvételiken ? — Sajnos, a tét nagysága miatt nem. Hiába segítenek a vizsgabizottságok tagjai, hallatlanul nagy az izgalom, az összefüggéseket nem vagy alig ismerik fel, a tár­gyi ismeretek görcsös elsajá­títása szinte megbénítja őket. Úgy tűnik nekem, hogy az írásbeli vizsgák is ezt eről­tetik, így megbízható képet nem kapunk a tanulók álta­lános műveltségéről, s arról, hogy gondolatrendszerük­ben milyen helyet foglal el az éppen választott tárgy. Megítélésem szerint magyar­ból és történelemből is kér­dezni kéne minden felvételi­zőt, mert nyelvi szempont­ból, sok kifogásolnivaló akad, s fogalmazási készsé­gük, történelmi tudatuk meglehetősen hiányos. Ne­kem még természetes, hogy versbarát vagyok, érdeklő­döm az irodalom és a törté­nelem napi vitái, problémái iránt is. Ezt ritkán tapaszta­lom a más érdeklődésű, egyébként kiváló képességű tanulóknál. Mint érdekessé­get említem meg, hogy ked­ves versem Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi teme­tőben című verse, amelyet Apáczai Csere Jánosné em­lékének szentelt a költő. Fá­­­­radt pillanataimban gyakran előveszem a verset, s ez tör­tént azon az estén is, amelyet­­ követő nap délelőttjén érte­­s­­ítettek, hogy Apáczai-díjat­­ kaptam. — Elismeréssel szólt kol­légáiról, az iskola vezetésé­ről. Mi a véleménye, az al­l­kotó pedagógusközösség lét­­­­rejöttének mik a feltételei? — Sok függ az iskolaveze­­­­téstől, attól, van-e egységes­­ koncepciója a vezetésnek a nevelésről. Igen fontos a nyugodt munkakörülmé­nyek biztosítása, s hogy a sokféle pedagógusegyéniség igényét sikeresen összehan­golják. Azt hiszem, nem hat dicsekvésnek, ha elmondom, hogy véleményem szerint nálunk, a Tóth Árpádban szerencsés a helyzet. A pletykáknak, szurkálódások­­nak nincs közvéleménye, az előforduló hibákat pedig megfelelő fórumon mindenki elmondhatja. De csak ott! Egy megjegyzést talán még: nem túl szerencsés a pálya ilyen mértékű elnőiesedése. Azt tapasztaltam, hogy a fiúknak középiskolás kor­ban szükségük volna több férfi tanárra, ha úgy tetszik, felnőtt férfi ideálra. Dankó István Helyreállítják Merni pasa fürdőjét Pécsett Pécs történelmi városközpontjában XVI. századi török fürdő maradványaira bukkantak a csatornaépítő munkások. Merni pasa fürdőjét valószínűleg nem sokkal a város elfog­lalása után építették. Megmaradtak legjellegzetesebb részei, s így tudományos szempontból és bemutatás céljára egy­aránt hasznosítható. A török múzeum ősszel nyílik meg. (MTI-fotó: Cser István felvétele — KS) KÉT NEMZEDÉK MENSÁROS LÁSZLÓ ÉS BÁLINT ANDRÁS ELŐADÓESTJE Az idei könyvhét kiemelke­dő eseményeként hirdették Mensáros László Kossuth-dí­­jas és Bálint András Jászai­­díjas színművészek közös elő­adóestjét Debrecenben. Di­csérni lehet érte a könyvhe­tet szervező Könyvbarát Bi­zottság kezdeményezőkész­ségét. A meghitt hangulatú író-olvasó találkozón kívül a Kölcsey Művelődési Központ színháztermében tartott iro­dalmi est adhatott alkalmat arra, hogy maguk a művek szólaljanak meg. Mind a délutáni — közép­­iskolásoknak szánt —, mind az esti előadás széles körű érdeklődést váltott ki. Mivel a két művész műso­ra nem függ össze, találko­zásukat vehetjük alkalmi társulásnak is. Mensáros László Debrecenben és a me­gyében sok alkalommal, s mindig megújuló sikerrel be­mutatott „A huszadik század” című műsorából idézte többek között Babits Mihályt, Kosz­tolányi Dezsőt, József Attilát, Szabó Lőrincet, Radnóti Miklóst, Pilinszky Jánost a tőle megszokott méltóság­gal, olyan sajátos stílussal, ami a sokadszor hallott mű­vekből is újabb élményeket varázsolt elő. (A művésznek erről az összeállításáról az el­múlt évben már a Napló ha­sábjain is jelent meg mélta­tás.) Az est hatását csak fo­kozta a színpadon a „két nemzedék jelenléte”. Bármi­lyen összehasonlítás erőlte­­tettnek tűnhet, de előadás­módban, stílusban, modorban egy olyan előadóművészeti is­kola nyomai látszanak, amely mester és tanítványi kapcso­lat gondolatát ébresztheti a nézőben. Bálint András előnyösen vonultatja föl előadói esz­köztárát: a kellemes orgá­num, a tiszta, érthető beszéd olyan racionális műelemzés­nek áll szolgálatába, amely az alkotások által sugallt gondolatok egyértelmű, pá­tosz nélküli tolmácsolását se­gíti elő. Műsorszerkesztése egyenes vonalú. Arra keres választ, hogy mi a magyar­ság? Apáczai Csere Jánost éppúgy segítségül hívja, mint Mikes Kelement, Petőfi Sán­dort, Illyés Gyulát, József Attilát, Radnóti Miklóst és Örkény Istvánt. Érzésem sze­rint az előadó nem vállalko­zott a kérdés eldöntésére, hallgatóira bízza, hogy mit jelentenek e gondolatok Jó­zsef Attilánál, Illyés Gyulánál és Örkény Istvánnál. Bálint András a műsor befejezése­ként „A Dunánál’-t úgy mondja el (a szó legszoro­sabb értelmében mondja), hogy a hallgatónak azonnal kedve támad az Ódát, a Kései siratót is ebben a fel­fogásban hallani, s remélem, főleg a délutáni közönségben ébredt ez a vágy, a versmon­dóversenyeken tapasztalt kellemetlen élmények alap­ján, amelyeken „agyoncsépe­lik” éppen ezeket a műveket. Harangozó Attila KÉPERNYŐ A múlt héten minden bizonnyal az átlagos fölé emelke­dett a televíziót nézők száma. Ne áltassuk magunkat, s te­gyük hozzá azonnal: a labdarúgó Európa-bajnokság miatt. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, bár néhány mérkőzés egyértelműen amellett látszott bizonyítani, hogy az öreg kontinensen új irányzat van kialakulóban: a negatív fut­ball. No, de ez a szakemberek dolga, mi maradunk vállalt szerepünk mellett. Kedd: Aelita. E fantasztikus történet tévébeli sorsa sem­miképpen sem mondható szerencsésnek. A május 26-ára ki­tűzött adást félbeszakította a magyar—szovjet űrpáros fel­lövése. Harmadáig, negyedéig ha lepergett a film, mintegy alkalmat adva némi töprengésre s valamilyen halvány gya­nú megfogalmazására. Arra ti., hogy a premierre keresve sem lehetett volna alkalmasabb időt találni, illetve, hogy a magyar változat alkotóinak — Altonai L. Lajos forgató­könyvíró, Jánosi Antal dramaturg, dr. Gyenis Vilmos szak­értő és Rajnai András rendező — túlságosan is gyalogjáró a fantáziájuk az egyenesből közvetített valósághoz képest. A második nekirugaszkodás — sajnos — gyanúnkat igazol­ta. Három hiányossága közül kettő mindenképpen bizonyos: az Aelita nem volt fantasztikus és nem volt mese. Hogy fel­nőtteknek szólt-e vagy se, már nem olyan egyértelmű, bár minden attól függ, hogy ezt a minőséget is hogy értelmez­zük. Ha a gyermeteg felnőttség a mérce, ám higgyük, hogy nekünk készült, a feldolgozás színvonalán ugyanis ez már semmit sem változtat. Mindenesetre tiszteletre méltó, sőt már hősi az a bátorság, ahogy a televízió erőlteti ezt a soro­zatot. Az eddigi tapasztalat szerint minden adás rosszabb, mint az előbbi. Voltak persze az Aelitának is megható pilla­natai. Nekem a Bencze József alakította Guszev figura tet­szett, aki egyszemélyes optimizmusával — na meg azzal a játékpisztollyal úgy odapörkölt a marsbeli egoistáknak, hogy kő kövön nem maradt. Csak azt nem értettem: azt a rusnya pókot, hogy nem tudta lekaszabolni? Még mindig kedd: Legszemélyesebb közügyeim. Az izgal­masnak induló sorozat első adása egy „megszállott” alkotó­val, Kerényi József Ybl-díjas építésszel ismertette meg a né­zőket. E típus ismerős Kovács András egykori filmjéből. A Nehéz emberek egyenesági leszármazottja, akiről a Bács- Kiskun megyei tanácselnök mondja: „Ha Kerényi csak ter­vezne, az ellenfelei is leborulnának előtte.” Ebből i­s a do­kumentumfilmből is kiderült: Kerényi többet is tesz, ben­ne él a közéletben. Gondolkodik s gondolkodásra késztet. Sőt, provokál. A Kecskeméten élő alkotót — mert az minden értelemben — nem kell félteni. Sorsa alakulásába persze sokféle erők beleszólhatnak, de hát minden tartalmas élet, minden egyéniség ettől formálódik: a terheléstől, illetve ahogy Ady mondaná: az ütések alatt. Szerda: Alföldi Antenna. Laptársunk, a Délmagyaror­­szág 70 éves. Erre az útra, erre a hét évtizedre emlékezett a szegedi körzeti stúdió műsora. A jól szerkesztett riport ér­deme, hogy a „helyi” érdekesség országos összefüggést ka­pott, s nemcsak abba áradt bele a történelem, amiről szólt, hanem abba is, ahogyan szólt. A Délmagyarország olyan személyiségeket tudhat egykori munkatársai sorában, mint Juhász Gyula, Móra Ferenc, József Attila, hogy csak a leg­ismertebbeket említsük. Nemcsak nevük és munkásságuk, hanem odatartozásuk is jelzi, jelezte, hogy a Délmagyar­ország műhely volt, a haladó gondolatok gyűjtőhelye, s nemegyszer a forradalmi elszántság bizonyossága. Csütörtök: Domaházi hegyek között. A filmszociológia hatrészes, s az első kettő vetítése után korai volna még bár­mit is mondani. Pláne elsietett volna az ítélkezés, az ed­digi képsorok azonban olyasmit engednek sejtetni, hogy ez­zel a vállalkozással talán valami meglepő történik. Vará­zsa, ihlete van itt a dolgoknak, s a szereplők — a község lakói, kicsinyei, nagyjai, öregei, fiataljai — maguk a meg­testesült természetesség. Nemcsak a felület, hanem a mély is együtt villan mosolyt és indulatot, felragyogást és elko­­morulást, szóval magát az életet tükrözve a domaházi he­gyek között. Péntek: Forgószél. Hitchcock filmje ismétlés. A képernyő ezzel emlékezett a nagy mesterre, aki ebben is bravúrosan mutatja értékeit. Remekül szerkeszt, kitűnőek a dialógu­sok, váratlanok a fordulatok, izgalmas a mese, frappáns a befejezés. Annyi év távlatából még mindig van levegője a filmnek, sőt bája és lírája is azon komor hangulatok köze­pette, amelyek egy jövendő katasztrófára — a náci Német­ország erőszakvalóságára — figyelmeztetnek. A szereplők, Ingrid Bergman és Cary Grant utólag is bizonyítják, hogy nem allűrjeik révén lettek csak sztárok. Tehetségük védje­gye ma is átüt a celluloidszalagon. Szombat: San Francisco utcáin. A lassan már elmarad­hatatlan szombat esti krimit ismét az amerikai bűnügyi so­rozat képviselte. Ennek a sorozatnak is egyike­­másika színvonalasan szórakoztató, legtöbbje azon­ban túlságosan is kommersz, bár, tegyük hozzá, a mesterség keretei között. A szombati — 24 karátos pestis — a gyengébbek közé tartozik. A történet túlságosan is ki­csinált, mesterkélt, már-már hihetetlen. Az érdeme az, ami a hiánya: annyira nem illik a műfaj szokványába, hogy az a javára is írható. Az elmaradhatatlan igazságtevés viszont már a recept szokványa szerint készült, így semmi megle­petést nem okoz a nézőnek. Vasárnap: Lehet egy kérdéssel több? Üdítő színfolt a leggyengébbre sikerült adásnapon. Egri Jánosról lehet így is meg úgy is vélekedni, ez a műsora vitathatatlanul érdekes. S nemcsak a tét miatt. Sok benne a játékos elem, van hu­mora, hangulata, légköre, s a néző is szívesen vállalkozik a nem nagy igényű kalandokra. Boda István HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ ( KIM). JÚNIUS 1­1. A KPVDSZ József Attila Művelődési Házának kiállítása A KPVDSZ József Attila Művelődési Házának gyűjtő szakköre ismét megrendezte helyiségében a lassan hagyo­mányossá váló kiállítását, melyben a szakkör tagjainak tulajdonában levő ember tár­gyú festményeket és grafiká­kat tárja az érdeklődők elé. A kiállított 37 műtárgy első­sorban változatosságával ra­gadja meg a nézőt. A képek időben mintegy 200 évet ölel­nek fel, festészetünk bieder­­mayer korszakától napjain­kig. De az is fokozza a válto­zatosságot, hogy néhány ki­vételtől eltekintve szinte min­den kép más-más művész al­kotása. A témákat illetően legtöbb az arckép, még ha nem is ezt a címet viseli, de ott árad, hullámzik az alko­tásokon az emberi tevékeny­ség sok-sok módja, a nagy­mosástól, vasalástól a krump­liszedésig, kaszálásig, gyűj­tésig, rőzsehordásig. A kiállí­tás színvonalának jelzésére elég lenne a szereplő művé­szek neveit felsorolni, mint például Bakos Tibor, Bor­nemisza László, Derkovits Gyula, Dienes János, Holló László, Félegyházi László, Koszta József, Menyhárt Jó­zsef, Józsa János, Pálnagy Zsigmond, Perlmutter Izsák, Pettenkofen August, G. Sza­bó Kálmán, Veres Géza. Az alkotók többsége debreceni, vagy alföldi mester, ami a gyűjtők lakhelyét figyelembe véve természetes is. A jó színvonalból is kiemelkedik néhány kitűnő alkotás, így az ismeretlen festőnek Barabás iskolájára, vagy éppen kezére utaló női portréja, Félegyházi László Női portréja, Perlmut­ter Izsák Szobában című kis­méretű enterieurje, Szurcsik János Kaszása stb. Mindez a gyűjtők magas ízlését — oly­kor szerencséjét — jelzi, de egyidejűleg a válogatás és rendezés jó munkáját is. A kiállítást a szakkör ve­zetője, Éles Péter jó tájékoz­tatást nyújtó beszéddel nyi­totta meg, az ezután tartott tárlatvezetésen pedig sikerült a megjelenteket még közelebb vinnie a kiállított tárgyak vi­lágához. T. B.

Next