Hajdú-Bihari Napló, 1982. április (39. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-27 / 97. szám

Pénz vagy partner kellene a földes­­szövetkezetnek Annyit olvashattunk már a kisüzemek hiányáról, a nagy­ipar mögött álló gazdasági egységek alacsony színvonalá­ról, hogy lassan azt is kétke­déssel kell fogadnunk, ha egy szövetkezet a háttéripari üze­mek számát akarja gyarapí­tani. A Földesi Vegyesipari Szövetkezet vezetőinek ilyen irányú elhatározása szilárd­nak tűnik, s erre ösztökél je­lenleg a gazdasági környezet is. A harmincegy esztendeje létrehozott gazdasági egység 1969-ben vette át az Elzett soproni gyárától a zsebkés­gyártást. A kiforrott techno­lógia, az egyszerű munka, az állandósult kereslet évekig vitte is az üzemet. A kis kisz fejlesztési forrásai igencsak szűkösek voltak, s pénz híján minden maradt a régiben. A gépek lassan elöregedtek. Ha­zai konkurrencia ugyan nincs, de a választékbővítés érdeké­ben a szocialista országokból és a Távol-Keletről szebbnél szebb (drágábbnál drágább) késeket importáltunk. Így az olcsóbb zsebkéseket, konyha­késeket Földesen gyártják, de a gépsorokat már ki kellett cserélni. Egyedi berendezésekről lé­vén szó, először is tervek kel­lenének. Pénz hiányában még olyan vállalkozót is keresni kell, aki elkészítené a terve­ket. Lehet, hogy csak a hitel­ből finanszírozott import hoz­hat megoldást. Igény pedig van a konyhakésekre, zsebké­sekre. Egy olyan cég, amelyik­nek van néhány millió forint­ja, rövid időn belül akár ex­portálható minőségű áruhoz­­is juthatna. A leglényegesebb alapanyag, a penge, már je­lenleg is importból származik. A hazai (borsodnádasdi) anyag helyett Kruppék rozs­damentes acélja érkezik Föl­desre. Igaz, ára kilogrammon­ként 71 forint, míg a hazai csak 53, de a szakemberek szerint a minőség arányos az árkülönbözettel. A zsebkésüzem rekonstruk­ciójáig kooperációkkal pró­bálkoznak a szövetkezet veze­tői. Az elképzelések szerint a partnerek között az Elzett és a MEKOFÉM Szövetkezet sze­repel, s ha minden sikerül, tolózárakat, bútorvasalásokat fognak készíteni. A szövetkezet lakatosrész­lege már évek óta háttéripari tevékenységet folytat. A MÜ­­ÁRT-nak vasablakokat, he­gesztőasztalokat gyártanak. Egyedi megrendelésre a Deb­receni Baromfi-feldolgozó Vállalat részére készítenek élő állat szállítására használ­ható ketreceket. A KITE is speciális konténereket ren­delt, s az év harmadik negye­dében a Békéscsabai Baromfi­­feldolgozó akar ketreceket gyártatni. A szövetkezet asztalosai be­dolgozást folytatnak. A Pano­ráma babakocsik faszerkeze­tét gyártják. Csinálnak még vállfákat, fregolikat is, de az alig tucatnyi létszámú mun­kacsoport szívesebben gyárta­na nagyobb hasznot hozó ter­mékeket. Az építőrészleg — különösen Földesen — szép múlttal dicsekedhet, jelenleg Nádudvarra járnak dolgozni. Százötvennégy tagja van a Földesi Vegyesipari Szövetke­zetnek. Idei 32 milliós terme­lési tervük — figyelembe vé­ve a tavalyit — optimizmusra vall. Minden részleget fej­leszteni kellene, de erre egye­lőre nincs pénz. Ezért az eddi­ginél is gyorsabb ütemű kooperációra lenne szükség. Addig még a bérmunka is se­gítene a helyzeten. A szövetkezet építőbrigádja a község és a környező fal­vak néhány épületét évekkel ezelőtt tető alá hozta. Mint minden ilyen szövetkezeti épí­tőrészleg, a földesi is sorvado­­zik. A lakásépítés nem gazda­ságos, a fokozott takarékosság miatt állami megrendelésű munkák nincsenek. Ráadásul az egyre dinamikusabban fej­lődő tsz-építőbrigádokkal folytatott versenyt sem lehet sokáig bírni. Elképzelésben, ötletben nincs hiány Földesen. Pénz és kapcsolat kellene ahhoz, hogy valóban minden részleg a nagyipar árnyékába húzód­hasson, s néhány éven belül stabil alapokon álló háttéripa­ri üzemmé válhasson a Földe­si Vegyesipari Szövetkezet.­­ H. I. ). Krónika Nem először (és sajnos több mint bizonyos, hogy nem utoljára) találkozom a címben említett fogalom megtestesülésével. Szokták mondani, hogy a névtelen le­vél nemcsak a benne fog­lalt problémát jelzi, hanem azt is, hogy a feladó mun­kahelyi környezetében nincs valami rendben a demokra­tizmussal, az emberek nem mernek a megfelelő fórumok­hoz fordulni, sőt attól is fél­nek, hogy nevükkel jelezzék a felsőbb szerveknek szóló segélykérést. A levél, amelyről most írok, nem a gyávaság ter­mékei közé tartozik. Igaz, nem is bátorság lenne a fel­adó névaláírása, hanem bo­torság. Ugyanis a benne fog­laltak enyhén szólva hadilá­bon állnak az igazsággal. Kellő kifejezést használva: hazudott a névtelen levélíró egyik, ellenőrzéssel foglalko­zó szervünknek. Ennyiben indokolt a lev­él névtelensé­ge. Annyiban már nem, hogy az érintett retorziójától kel­lene félnie a szerzőnek. A bejelentés ugyanis egy asz­­szonyra hívja fel a figyel­met, aki annak ellenére, hogy a férje halála után bizonyos idővel ismét házasságra lé­pett, továbbra is élvezi az özvegyi nyugdíjat. A levél annak rendje és módja sze­rint elkerült a hivatalos szervekhez, amelyek meg­kezdték a kivizsgálást. Aránylag könnyű dolguk volt Kiderült, hogy a Név­telen által bejelentett asz­­szony pontosan addig vette föl az özvegyi nyugdíjat, ameddig jogosult volt rá. A levél így — kis kitérővel — jól megérdemelt helyére ke­rült, a papírkosárba Az ügynek ilyeténképpen vége is van, de engem nem hagy nyugodni a dolog. Va­jon mire gondolt a névtelen szerző, mi történik bejelen­tése nyomán, amely valót­lannak bizonyult? A fejét veszik a bepanaszolt asszony­nak, lecsukják, vagy pénz­­büntetésre ítélik? Vagy csak meghurcolják ország-világ előtt? Hogy a panasz kivizs­gálása­ fröccsent majd elég sarat az asszonyra akár iga­za van a bejelentőnek, akár nincs? Kizárt dolog, hogy ne akart volna valamilyen for­mában kárt okozni neki, hi­szen akkor miért írt volna levelet? (Még névtelen leve­let sem ír jókedvében az em­ber.) A cikk elején említettem: valami hiba lehet a kréta körül ott, ahol a névtelen le­vél a problémák elintézésé­nek az eszköze. Nem kevésbé torzulást sejtet az, hogy ma, 1982-ben valaki azt hiszi, hogy egy névtelen levéllel „el lehet vágnia” embertár­sát. A torzulás a levélíró tu­datában van. Mert amennyi­re igaz az, hogy ma nem mondják: névtelen levélnek egyértelműen a papírkosár­ban a helye, annyira igaz az is, hogy az ilyen vádaskodás­nak is csak akkor van foga­natja, ha igaznak bizonyul. Ha nem bizonyul igaznak, legfeljebb a vádaskodóra nézve jelent következménye­ket, ha netalán kiderül a ki­léte. Az ellenőrző szervek min­den esetben körültekintően járnak el. Ha a bejelentés hamis, a gyanúnak még az árnyéka sem esik az aljas célból kiszemelt, mit sem sejtő áldozatra, nemhogy a sara. Mindez következik ab­ból is, hogy nálunk a törvé­nyesség szilárd, lakolniuk csak a valóban vétkeseknek kell. Például a névtelenség mögött rejtőző rágalmazók­nak. Gőz József Névtelen levél Szolidaritási nap Püspökladányban A püspökladányi járási KISZ-bizottság és a községi művelődési központ rende­zésében szolidaritási napot rendeztek Püspökladányban, az ifjúsági házban. Kora délután vers- és pró­zamondó versenyen vettek részt a járás KISZ-alapszer­­vezeteinek tagjai. A verseny­ben két irodalmi összeállítás­sal és huszonegy egyéni pro­dukcióval neveztek be a ver­senyzők, az előadott művek­kel emlékezve a nagy forra­dalmakra, s felidézve Afrika, Latin-Amerika történetét. A társadalmi zsűri a poli­tikai tartalmat is értékelve a szerkesztett irodalmi műsorok kategóriájában az első helyet a püspökladányi Petőfi Sán­dor Általános Iskola KISZ- alapszervezetének ítélte oda. Az egyéni produkciókban el­ső helyen Nagy Erzsébet nagyjából szavaló, második helyen Balogh Róza, a püs­pökladányi rendelőintézet dolgozója végzett. A délután programjában a szavalóversennyel egy időben más helyszínen vetélkedőmű­soron vettek részt a fiatalok. A további programban ár­verést rendeztek. Tizenkét KISZ-szervezet saját készíté­sű ajándéktárgyait (sapkákat, táskákat, makramé­dveket, faliképeket, s egyéb­­ propa­ganda anyagokat) adtak el. A jó hangulatú vásáron össze­sen 3500 forint értékű áru kelt el, az összeget a járási KISZ-bizottság a szolidaritási alapra fizette be. A közel kétszáz járási KISZ-fiatal részvételével rendezett szoli­daritási nap latin-amerikai discoműsorral ért véget. Áprilisi nap zúdul a Sza­la­jka-völgyre. A táj, az annyit megcsodált táj ma is és mindig megkapó: a folyó kristálytisztán, csillogva rohan előre útján, fodrot és habot vet egy-egy aka­dály körül. Zúg, búg a fo­lyó, oda vonzva jó látoga­tót. Jártam már a Szalajka­­völgyben az év minden sza­kában. Így aztán mindig fel-felidézek magamban­­egy-két epizódot. Tu­dom már mi hol található, s most áprilisi utamon örömmel vettem tudomá­sul, hogy ismét változott a kép, ismét több lett a fenyő a tavaly még puszta terüle­teken, a folyó partján, s az út két oldalán. Több lett a parkírozóhely, amelyben most is jó néhány kocsi áll, jelezvén, hogy látogató mindig van. A parkírozás kötelező. Bemenni a Szalajka-völ­­gyébe nem szabad. Ki van­nak rakva a tiltó táblák. Ez egyébként régi tilalom. Érthető is. Ha mindenki bejárna autóval, vége len­ne a kirándulásnak, mert hát milyen kirándulás az olyan, amikor az ember ki sem száll az autóból?­­ Szálljunk csak ki és haj­rá gyalogosan a kilométe­rekben mérhető Szalajka­­völgyében! Amikor tavaly nyáron ott jártam, akkor is ki volt té­ve a tábla. Be is tartot­tam és be is tartattam egész családommal. Volt vagy 30 fok meleg. S mi­közben poroszkáltunk né­gyen, egyik fiam már gya­log vállalva az út fáradal­mait, én meg vállalva, hogy a kisebbiket gyerek­kocsiban tolom, feleségem meg a poggyászcipelésben tette magát nélkülözhetet­lenné, szóval poroszkálunk vígan és izzadva, az út kö­zepén, mivel ugye ide be­hajtani nem szabad, amikor a sarkunkban egetverő du­dálás hallatszott, s rebben­­tette szét békés kis mene­tünket. Alig tudtunk hir­telenjében védett területre — az árokba — ugrálni gyerekkocsistól —, hogy szabad utat biztosítsunk a a gépkocsiknak, amelyek a körülményekhez képest eszeveszett száguldással húztak el mellettünk. Miután már magunkat is látni véltük (mert hát szállt az augusztusi por, amit rangos személyeket szállító rangos autók ka­vartak a látványos Szalaj­­ka-völgyben), megszámlál­tuk magunkat, s újra bá­torkodtunk a kövesútra lépni, hogy ott folytassuk sétánkat, a kirándulást. Cipekedtünk tovább, izzad­va, kitartóan, csupán na­gyobbik fiam jegyezte meg szelíden: Apa, hát ezeknek az autóknak szabad behaj­tani, nekünk meg nem?’’ Nem vállalkoztam ma­gyarázatra. Amidőn azon­ban a pisztrángosnál utol­értük az előbbi konvojt, s láttuk, hogy a kocsik cso­magtartóiból milyen fajtájú borok kerültek elő igen szép számban, sőt, még azt is hallottuk, hogy egy úr odaszólt a sofőrnek, hogy ugyan gyorsan rohanjon már vissza, mert a Kék­frankos otthon maradt, ak­kor én is feltettem a kér­dést: ezért kellett ennyire rohanni, hogy félóráig nyelheti a földi halandó — ha el nem ütik — a felka­vart port? Mindez eszembe jutott most az áprilisi sétánkon, amikor már nem kellett gyerekkocsi, s négyesben ismét vidáman poroszkál­tunk az ismert úton. Az igazság az, hogy több napos túra volt már mögöttünk, a négy- és hatéves fiaimon a fáradtság félreismerhetet­len jelei mutatkoztak. Ezek leginkább abban jutottak kifejezésre, hogy állandóan az ölembe kívánkoztak. Egyszeresak — mit tesz isten? — a tavalyi jelenet majdnem megismétlődik, az utolsó pillanatban tud­tunk félreugrani egy szá­guldó kocsi elől. Csakhogy ezúttal lovaskocsi gördült szinte zajtalanul mögénk, s a nagy szélzúgásban való­ban nem lehetett hallani semmit közeledtéből. Persze a két lópofától fiaim még jobban megré­mültek, s dermedten áll­nak, meg fáradtan. A hin­tát — mert az volt a javá­ból — két szép vasderes húzta, talán az arabs faj­tából valók, kecsesen mo­zogva, szemet gyönyör­­ködtetően. A látvány, szó se róla, igen megkapó volt, amint a hintó a két lóval, a bakon büszkén feszítő so­főrrel — akarom mondani kocsissal — elhajtott mel­lettünk. A hátsó ülésen egy hölgy ült, könnyű ta­vaszi bundában, kissé fél­oldalt, de láthatóan unat­kozva. Miközben a tájat nézte (nem vagyok benne biztos, hogy látta is), ké­nyelmesen hátradőlt a ko­csi ülésén, ölében egy ölebet szorongatott. Egy kutyát. Jópofa kutya volt, de láthatóan őt sem na­gyon érdekelte a Szalajka­­völgy híres látványa. Ránk sem pazaroltak pillantást, mondhatnám pillantásra sem méltattak, még a lo­vak is, a kocsi, a hölgy és a kutya is természetesen vették tudomásul, hogy elő­lük riadtan kitértünk, s utat engedtünk e felettébb rangos társaságnak. Mire magunkhoz tértünk, s újra nekivágtunk utunknak, is­mét feltűnt a kocsi lovas­tól, kutyástól, stb. csak­hogy most visszafelé jöt­tek. Ismét utat engedtünk zúttal már illedelmesen, hiszen most már tudni vél­tük, valószínűleg pedigrés kutya ül azon a kocsin, amely láthatólag tisztelet­kört írt le. Kutyasétáltatást már sokféleképpen láttam. De amit a kutya így unt volna, olyat még nem. Ettől függetlenül mi jól éreztük magunkat. Végig­mentünk becsülettel amed­dig csak lehetett, egészen fel az istállóskői ősember­barlanghoz, megnéztük a szabadtéri múzeumot, meg­néztük a halakat, a szarva­sokat, a vízlépcsőt, meg hát szívtunk tavaszi friss leve­gőt. S egészségesen elfá­radtunk, így hát jólesett a szilvásváradi halsütő pisztrángja. Igaz, négyszáz­­húsz forintot kért érte, de hát istenem: az ember egy évben egyszer ha elkerül ilyen nevezetes helyre. S ha séta közben el sem ütötték a védett Szalajka­­völgyben, akkor mit szá­molja a pénzt? Legalábbis addig, amíg van. Boda László k­irándult. HOBBI­KIÁLLÍTÁS A Debreceni Általános Szolgáltatóipari Szövetkezet tizenhárom szocialista bri­gádjának 19 tagja mutatta be munkáit az elmúlt na­pokban a szövetkezet Rákó­czi u. 37. szám alatti KISZ- klubtermében. A hímzéseket, ötvösmunkákat, festménye­ket, fafaragásokat, fotókat április 30-ig lehet megtekin­teni. Képünkön: Néhány be­mutatott tárgy a hobbikiállí­­táson (Fotó: Lipták Andor) Garzonházak fiataloknak és öregeknek Debrecenben a garzonhá­­zak építését tartják a fiata­lok lakáshoz jutását biztosító legjobb formának. Az első, 165 lakásos garzonházat 1980- ban adták át az újkerti lakó­telepen, az újabb hasonló nagyságú pedig már épül a Tócóskertben. A garzonházba csak olyan, legfeljebb egy gyerekes fiatal házasok kerülhetnek, akik OTP-lakást igényelnek, s a garzonlakás kiutalásának idő­pontjában harmincezer forin­tos takarékbetétük van. A fiataloknak vállalniuk kell, hogy a bentlakás idején — amely legfeljebb öt év lehet — havonta ezerkétszáz forin­tot ifjúsági takarékban he­lyeznek el. A városi tanácsi hivatal lakásügyi osztálya pe­dig — mint azt Nagyné dr. Matuz Éva osztályvezető el­mondotta — azt vállalja, hogy öt éven belül az igé­nyüknek megfelelő lakáshoz juttatja az ott lakókat. Az első 47 család már eb­ben az évben végleges ottho­nába kerül, helyükre újabb fiatal házasokat helyeznek el garzonokban. Ezt a megol­dást egyetemisták is választ­hatják, ha szüleik vállalják az anyagi feltételeket, s egyéb­ként jogosultak debreceni la­kásra. A jelentkezők közül a tanács és a Debrecen városi KISZ-bizottság illetékesei — miután konzultáltak a fiata­lok munkahelyével — együt­tesen döntik el, hogy kinek adják a lakásokat. A fiatalok garzonháza fő formálója a közösségi életnek is: földszintjén könyvtár, klub működik, ahol a városi könyvtár és a művelődési központ rendszeresen szervez programokat. Az újkerti gar­zonok tanácsi lakások, ahol minimális lakbért fizetnek a fiatalok, a Tócóskertben épü­lő OTP-garzonházban — aho­va egyedülállók is költözhet­nek — tulajdonosok lesznek. A VI. ötéves terv időszaká­ban tovább épülnek az ifjú­sági garzonok: a Tócóskert­ben a tanács 164, az OTP 440 lakásos garzonházat építtet. Az elmúlt évben, a lakás­megújítások időszakában a Debrecen városi Tanács fel­mérést készített, hogy kik költöznének szívesen a nyug­díjasok házába. A felmérés szerint ma még csekély az ér­deklődés elsősorban azért, mert csak komfortos lakást le­adók kerülhetnek a nyugdí­jasok házába. Sokan viszont a tulajdonukban levő családi házat vagy a rossz minőségű lakásukat szeretnék garzonra cserélni. Debrecenben, a Ses­­takertben az idén kezdik meg az első egyszintes, 93 la­kásos nyugdíjasház építését. Az új épületben öregek ott­hona, klubkönyvtár, orvosi rendelő és melegítő konyha is lesz. A városi tanács és az OTP között elvi megállapodás szü­letett, hogy még ebben az öt­éves tervben újabb 40—60 la­kóegységet magába foglaló nyugdíjasházat építenek Debrecenben. T. B. HAJDÚ-BH­ARI NAPLÓ - 1982. ÁPRILIS 27. 3

Next