Hajdú-Bihari Napló, 1982. április (39. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-27 / 97. szám
Pénz vagy partner kellene a földesszövetkezetnek Annyit olvashattunk már a kisüzemek hiányáról, a nagyipar mögött álló gazdasági egységek alacsony színvonaláról, hogy lassan azt is kétkedéssel kell fogadnunk, ha egy szövetkezet a háttéripari üzemek számát akarja gyarapítani. A Földesi Vegyesipari Szövetkezet vezetőinek ilyen irányú elhatározása szilárdnak tűnik, s erre ösztökél jelenleg a gazdasági környezet is. A harmincegy esztendeje létrehozott gazdasági egység 1969-ben vette át az Elzett soproni gyárától a zsebkésgyártást. A kiforrott technológia, az egyszerű munka, az állandósult kereslet évekig vitte is az üzemet. A kis kisz fejlesztési forrásai igencsak szűkösek voltak, s pénz híján minden maradt a régiben. A gépek lassan elöregedtek. Hazai konkurrencia ugyan nincs, de a választékbővítés érdekében a szocialista országokból és a Távol-Keletről szebbnél szebb (drágábbnál drágább) késeket importáltunk. Így az olcsóbb zsebkéseket, konyhakéseket Földesen gyártják, de a gépsorokat már ki kellett cserélni. Egyedi berendezésekről lévén szó, először is tervek kellenének. Pénz hiányában még olyan vállalkozót is keresni kell, aki elkészítené a terveket. Lehet, hogy csak a hitelből finanszírozott import hozhat megoldást. Igény pedig van a konyhakésekre, zsebkésekre. Egy olyan cég, amelyiknek van néhány millió forintja, rövid időn belül akár exportálható minőségű áruhozis juthatna. A leglényegesebb alapanyag, a penge, már jelenleg is importból származik. A hazai (borsodnádasdi) anyag helyett Kruppék rozsdamentes acélja érkezik Földesre. Igaz, ára kilogrammonként 71 forint, míg a hazai csak 53, de a szakemberek szerint a minőség arányos az árkülönbözettel. A zsebkésüzem rekonstrukciójáig kooperációkkal próbálkoznak a szövetkezet vezetői. Az elképzelések szerint a partnerek között az Elzett és a MEKOFÉM Szövetkezet szerepel, s ha minden sikerül, tolózárakat, bútorvasalásokat fognak készíteni. A szövetkezet lakatosrészlege már évek óta háttéripari tevékenységet folytat. A MÜÁRT-nak vasablakokat, hegesztőasztalokat gyártanak. Egyedi megrendelésre a Debreceni Baromfi-feldolgozó Vállalat részére készítenek élő állat szállítására használható ketreceket. A KITE is speciális konténereket rendelt, s az év harmadik negyedében a Békéscsabai Baromfifeldolgozó akar ketreceket gyártatni. A szövetkezet asztalosai bedolgozást folytatnak. A Panoráma babakocsik faszerkezetét gyártják. Csinálnak még vállfákat, fregolikat is, de az alig tucatnyi létszámú munkacsoport szívesebben gyártana nagyobb hasznot hozó termékeket. Az építőrészleg — különösen Földesen — szép múlttal dicsekedhet, jelenleg Nádudvarra járnak dolgozni. Százötvennégy tagja van a Földesi Vegyesipari Szövetkezetnek. Idei 32 milliós termelési tervük — figyelembe véve a tavalyit — optimizmusra vall. Minden részleget fejleszteni kellene, de erre egyelőre nincs pénz. Ezért az eddiginél is gyorsabb ütemű kooperációra lenne szükség. Addig még a bérmunka is segítene a helyzeten. A szövetkezet építőbrigádja a község és a környező falvak néhány épületét évekkel ezelőtt tető alá hozta. Mint minden ilyen szövetkezeti építőrészleg, a földesi is sorvadozik. A lakásépítés nem gazdaságos, a fokozott takarékosság miatt állami megrendelésű munkák nincsenek. Ráadásul az egyre dinamikusabban fejlődő tsz-építőbrigádokkal folytatott versenyt sem lehet sokáig bírni. Elképzelésben, ötletben nincs hiány Földesen. Pénz és kapcsolat kellene ahhoz, hogy valóban minden részleg a nagyipar árnyékába húzódhasson, s néhány éven belül stabil alapokon álló háttéripari üzemmé válhasson a Földesi Vegyesipari Szövetkezet. H. I. ). Krónika Nem először (és sajnos több mint bizonyos, hogy nem utoljára) találkozom a címben említett fogalom megtestesülésével. Szokták mondani, hogy a névtelen levél nemcsak a benne foglalt problémát jelzi, hanem azt is, hogy a feladó munkahelyi környezetében nincs valami rendben a demokratizmussal, az emberek nem mernek a megfelelő fórumokhoz fordulni, sőt attól is félnek, hogy nevükkel jelezzék a felsőbb szerveknek szóló segélykérést. A levél, amelyről most írok, nem a gyávaság termékei közé tartozik. Igaz, nem is bátorság lenne a feladó névaláírása, hanem botorság. Ugyanis a benne foglaltak enyhén szólva hadilábon állnak az igazsággal. Kellő kifejezést használva: hazudott a névtelen levélíró egyik, ellenőrzéssel foglalkozó szervünknek. Ennyiben indokolt a levél névtelensége. Annyiban már nem, hogy az érintett retorziójától kellene félnie a szerzőnek. A bejelentés ugyanis egy aszszonyra hívja fel a figyelmet, aki annak ellenére, hogy a férje halála után bizonyos idővel ismét házasságra lépett, továbbra is élvezi az özvegyi nyugdíjat. A levél annak rendje és módja szerint elkerült a hivatalos szervekhez, amelyek megkezdték a kivizsgálást. Aránylag könnyű dolguk volt Kiderült, hogy a Névtelen által bejelentett aszszony pontosan addig vette föl az özvegyi nyugdíjat, ameddig jogosult volt rá. A levél így — kis kitérővel — jól megérdemelt helyére került, a papírkosárba Az ügynek ilyeténképpen vége is van, de engem nem hagy nyugodni a dolog. Vajon mire gondolt a névtelen szerző, mi történik bejelentése nyomán, amely valótlannak bizonyult? A fejét veszik a bepanaszolt asszonynak, lecsukják, vagy pénzbüntetésre ítélik? Vagy csak meghurcolják ország-világ előtt? Hogy a panasz kivizsgálása fröccsent majd elég sarat az asszonyra akár igaza van a bejelentőnek, akár nincs? Kizárt dolog, hogy ne akart volna valamilyen formában kárt okozni neki, hiszen akkor miért írt volna levelet? (Még névtelen levelet sem ír jókedvében az ember.) A cikk elején említettem: valami hiba lehet a kréta körül ott, ahol a névtelen levél a problémák elintézésének az eszköze. Nem kevésbé torzulást sejtet az, hogy ma, 1982-ben valaki azt hiszi, hogy egy névtelen levéllel „el lehet vágnia” embertársát. A torzulás a levélíró tudatában van. Mert amennyire igaz az, hogy ma nem mondják: névtelen levélnek egyértelműen a papírkosárban a helye, annyira igaz az is, hogy az ilyen vádaskodásnak is csak akkor van foganatja, ha igaznak bizonyul. Ha nem bizonyul igaznak, legfeljebb a vádaskodóra nézve jelent következményeket, ha netalán kiderül a kiléte. Az ellenőrző szervek minden esetben körültekintően járnak el. Ha a bejelentés hamis, a gyanúnak még az árnyéka sem esik az aljas célból kiszemelt, mit sem sejtő áldozatra, nemhogy a sara. Mindez következik abból is, hogy nálunk a törvényesség szilárd, lakolniuk csak a valóban vétkeseknek kell. Például a névtelenség mögött rejtőző rágalmazóknak. Gőz József Névtelen levél Szolidaritási nap Püspökladányban A püspökladányi járási KISZ-bizottság és a községi művelődési központ rendezésében szolidaritási napot rendeztek Püspökladányban, az ifjúsági házban. Kora délután vers- és prózamondó versenyen vettek részt a járás KISZ-alapszervezeteinek tagjai. A versenyben két irodalmi összeállítással és huszonegy egyéni produkcióval neveztek be a versenyzők, az előadott művekkel emlékezve a nagy forradalmakra, s felidézve Afrika, Latin-Amerika történetét. A társadalmi zsűri a politikai tartalmat is értékelve a szerkesztett irodalmi műsorok kategóriájában az első helyet a püspökladányi Petőfi Sándor Általános Iskola KISZ- alapszervezetének ítélte oda. Az egyéni produkciókban első helyen Nagy Erzsébet nagyjából szavaló, második helyen Balogh Róza, a püspökladányi rendelőintézet dolgozója végzett. A délután programjában a szavalóversennyel egy időben más helyszínen vetélkedőműsoron vettek részt a fiatalok. A további programban árverést rendeztek. Tizenkét KISZ-szervezet saját készítésű ajándéktárgyait (sapkákat, táskákat, makramédveket, faliképeket, s egyéb propaganda anyagokat) adtak el. A jó hangulatú vásáron összesen 3500 forint értékű áru kelt el, az összeget a járási KISZ-bizottság a szolidaritási alapra fizette be. A közel kétszáz járási KISZ-fiatal részvételével rendezett szolidaritási nap latin-amerikai discoműsorral ért véget. Áprilisi nap zúdul a Szalajka-völgyre. A táj, az annyit megcsodált táj ma is és mindig megkapó: a folyó kristálytisztán, csillogva rohan előre útján, fodrot és habot vet egy-egy akadály körül. Zúg, búg a folyó, oda vonzva jó látogatót. Jártam már a Szalajkavölgyben az év minden szakában. Így aztán mindig fel-felidézek magambanegy-két epizódot. Tudom már mi hol található, s most áprilisi utamon örömmel vettem tudomásul, hogy ismét változott a kép, ismét több lett a fenyő a tavaly még puszta területeken, a folyó partján, s az út két oldalán. Több lett a parkírozóhely, amelyben most is jó néhány kocsi áll, jelezvén, hogy látogató mindig van. A parkírozás kötelező. Bemenni a Szalajka-völgyébe nem szabad. Ki vannak rakva a tiltó táblák. Ez egyébként régi tilalom. Érthető is. Ha mindenki bejárna autóval, vége lenne a kirándulásnak, mert hát milyen kirándulás az olyan, amikor az ember ki sem száll az autóból? Szálljunk csak ki és hajrá gyalogosan a kilométerekben mérhető Szalajkavölgyében! Amikor tavaly nyáron ott jártam, akkor is ki volt téve a tábla. Be is tartottam és be is tartattam egész családommal. Volt vagy 30 fok meleg. S miközben poroszkáltunk négyen, egyik fiam már gyalog vállalva az út fáradalmait, én meg vállalva, hogy a kisebbiket gyerekkocsiban tolom, feleségem meg a poggyászcipelésben tette magát nélkülözhetetlenné, szóval poroszkálunk vígan és izzadva, az út közepén, mivel ugye ide behajtani nem szabad, amikor a sarkunkban egetverő dudálás hallatszott, s rebbentette szét békés kis menetünket. Alig tudtunk hirtelenjében védett területre — az árokba — ugrálni gyerekkocsistól —, hogy szabad utat biztosítsunk a a gépkocsiknak, amelyek a körülményekhez képest eszeveszett száguldással húztak el mellettünk. Miután már magunkat is látni véltük (mert hát szállt az augusztusi por, amit rangos személyeket szállító rangos autók kavartak a látványos Szalajka-völgyben), megszámláltuk magunkat, s újra bátorkodtunk a kövesútra lépni, hogy ott folytassuk sétánkat, a kirándulást. Cipekedtünk tovább, izzadva, kitartóan, csupán nagyobbik fiam jegyezte meg szelíden: Apa, hát ezeknek az autóknak szabad behajtani, nekünk meg nem?’’ Nem vállalkoztam magyarázatra. Amidőn azonban a pisztrángosnál utolértük az előbbi konvojt, s láttuk, hogy a kocsik csomagtartóiból milyen fajtájú borok kerültek elő igen szép számban, sőt, még azt is hallottuk, hogy egy úr odaszólt a sofőrnek, hogy ugyan gyorsan rohanjon már vissza, mert a Kékfrankos otthon maradt, akkor én is feltettem a kérdést: ezért kellett ennyire rohanni, hogy félóráig nyelheti a földi halandó — ha el nem ütik — a felkavart port? Mindez eszembe jutott most az áprilisi sétánkon, amikor már nem kellett gyerekkocsi, s négyesben ismét vidáman poroszkáltunk az ismert úton. Az igazság az, hogy több napos túra volt már mögöttünk, a négy- és hatéves fiaimon a fáradtság félreismerhetetlen jelei mutatkoztak. Ezek leginkább abban jutottak kifejezésre, hogy állandóan az ölembe kívánkoztak. Egyszeresak — mit tesz isten? — a tavalyi jelenet majdnem megismétlődik, az utolsó pillanatban tudtunk félreugrani egy száguldó kocsi elől. Csakhogy ezúttal lovaskocsi gördült szinte zajtalanul mögénk, s a nagy szélzúgásban valóban nem lehetett hallani semmit közeledtéből. Persze a két lópofától fiaim még jobban megrémültek, s dermedten állnak, meg fáradtan. A hintát — mert az volt a javából — két szép vasderes húzta, talán az arabs fajtából valók, kecsesen mozogva, szemet gyönyörködtetően. A látvány, szó se róla, igen megkapó volt, amint a hintó a két lóval, a bakon büszkén feszítő sofőrrel — akarom mondani kocsissal — elhajtott mellettünk. A hátsó ülésen egy hölgy ült, könnyű tavaszi bundában, kissé féloldalt, de láthatóan unatkozva. Miközben a tájat nézte (nem vagyok benne biztos, hogy látta is), kényelmesen hátradőlt a kocsi ülésén, ölében egy ölebet szorongatott. Egy kutyát. Jópofa kutya volt, de láthatóan őt sem nagyon érdekelte a Szalajkavölgy híres látványa. Ránk sem pazaroltak pillantást, mondhatnám pillantásra sem méltattak, még a lovak is, a kocsi, a hölgy és a kutya is természetesen vették tudomásul, hogy előlük riadtan kitértünk, s utat engedtünk e felettébb rangos társaságnak. Mire magunkhoz tértünk, s újra nekivágtunk utunknak, ismét feltűnt a kocsi lovastól, kutyástól, stb. csakhogy most visszafelé jöttek. Ismét utat engedtünk zúttal már illedelmesen, hiszen most már tudni véltük, valószínűleg pedigrés kutya ül azon a kocsin, amely láthatólag tiszteletkört írt le. Kutyasétáltatást már sokféleképpen láttam. De amit a kutya így unt volna, olyat még nem. Ettől függetlenül mi jól éreztük magunkat. Végigmentünk becsülettel ameddig csak lehetett, egészen fel az istállóskői ősemberbarlanghoz, megnéztük a szabadtéri múzeumot, megnéztük a halakat, a szarvasokat, a vízlépcsőt, meg hát szívtunk tavaszi friss levegőt. S egészségesen elfáradtunk, így hát jólesett a szilvásváradi halsütő pisztrángja. Igaz, négyszázhúsz forintot kért érte, de hát istenem: az ember egy évben egyszer ha elkerül ilyen nevezetes helyre. S ha séta közben el sem ütötték a védett Szalajkavölgyben, akkor mit számolja a pénzt? Legalábbis addig, amíg van. Boda László kirándult. HOBBIKIÁLLÍTÁS A Debreceni Általános Szolgáltatóipari Szövetkezet tizenhárom szocialista brigádjának 19 tagja mutatta be munkáit az elmúlt napokban a szövetkezet Rákóczi u. 37. szám alatti KISZ- klubtermében. A hímzéseket, ötvösmunkákat, festményeket, fafaragásokat, fotókat április 30-ig lehet megtekinteni. Képünkön: Néhány bemutatott tárgy a hobbikiállításon (Fotó: Lipták Andor) Garzonházak fiataloknak és öregeknek Debrecenben a garzonházak építését tartják a fiatalok lakáshoz jutását biztosító legjobb formának. Az első, 165 lakásos garzonházat 1980- ban adták át az újkerti lakótelepen, az újabb hasonló nagyságú pedig már épül a Tócóskertben. A garzonházba csak olyan, legfeljebb egy gyerekes fiatal házasok kerülhetnek, akik OTP-lakást igényelnek, s a garzonlakás kiutalásának időpontjában harmincezer forintos takarékbetétük van. A fiataloknak vállalniuk kell, hogy a bentlakás idején — amely legfeljebb öt év lehet — havonta ezerkétszáz forintot ifjúsági takarékban helyeznek el. A városi tanácsi hivatal lakásügyi osztálya pedig — mint azt Nagyné dr. Matuz Éva osztályvezető elmondotta — azt vállalja, hogy öt éven belül az igényüknek megfelelő lakáshoz juttatja az ott lakókat. Az első 47 család már ebben az évben végleges otthonába kerül, helyükre újabb fiatal házasokat helyeznek el garzonokban. Ezt a megoldást egyetemisták is választhatják, ha szüleik vállalják az anyagi feltételeket, s egyébként jogosultak debreceni lakásra. A jelentkezők közül a tanács és a Debrecen városi KISZ-bizottság illetékesei — miután konzultáltak a fiatalok munkahelyével — együttesen döntik el, hogy kinek adják a lakásokat. A fiatalok garzonháza fő formálója a közösségi életnek is: földszintjén könyvtár, klub működik, ahol a városi könyvtár és a művelődési központ rendszeresen szervez programokat. Az újkerti garzonok tanácsi lakások, ahol minimális lakbért fizetnek a fiatalok, a Tócóskertben épülő OTP-garzonházban — ahova egyedülállók is költözhetnek — tulajdonosok lesznek. A VI. ötéves terv időszakában tovább épülnek az ifjúsági garzonok: a Tócóskertben a tanács 164, az OTP 440 lakásos garzonházat építtet. Az elmúlt évben, a lakásmegújítások időszakában a Debrecen városi Tanács felmérést készített, hogy kik költöznének szívesen a nyugdíjasok házába. A felmérés szerint ma még csekély az érdeklődés elsősorban azért, mert csak komfortos lakást leadók kerülhetnek a nyugdíjasok házába. Sokan viszont a tulajdonukban levő családi házat vagy a rossz minőségű lakásukat szeretnék garzonra cserélni. Debrecenben, a Sestakertben az idén kezdik meg az első egyszintes, 93 lakásos nyugdíjasház építését. Az új épületben öregek otthona, klubkönyvtár, orvosi rendelő és melegítő konyha is lesz. A városi tanács és az OTP között elvi megállapodás született, hogy még ebben az ötéves tervben újabb 40—60 lakóegységet magába foglaló nyugdíjasházat építenek Debrecenben. T. B. HAJDÚ-BHARI NAPLÓ - 1982. ÁPRILIS 27. 3