Hajdú-Bihari Napló, 1984. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-07 / 5. szám
|]Vlagya^^ A közeli napokban zajlott le, a televízió többmilliós nézőközönségének szeme előtt, a népszerű Elmebajnokság című adássorozat döntője. A műsor résztvevői heteken keresztül adtak sokszor meghökkentően gyors és alapos választ az irodalom, a különféle tudományok, a képzőművészet és a zene, meg a természeti világ ismeretanyagának szinte kifogyhatatlan témaköréből. Jómagam, aki frissiben érkeztem vissza Krakkóból, a patinás régi városból, Lengyelország „öreg” fővárosából, csupán egyetlen kérdéssel bővítettem volna ki az oly sokszor megfejthetetlennek tűnő „elmebajnokságot”, nevezetesen ezzel: — Hol és mikor jelent meg az első magyar nyelven kinyomtatott könyv? Nem tudom, kapásból hányan vágták volna rá az egyetlen helyes választ: — Krakkóban, 1533-ban, Hieronym Vietor könyvnyomdájában ... A könyv Komjáti Benedek fordítása: Pál apostol levelei magyar nyelven. Ugye, jóformán hihetetlennek tűnik ez a hiteles válasz? Pedig így történt: Magyarországról a mohácsi csatavesztés, 1526 után kiszorult a magyar szellem és kultúra. A törökök elleni küzdelem olyannyira megbénította az ország erejét, hogy a magyar kultúra központja külföldre, azaz Krakkóba tevődött át. Az első teljes egészében magyarul közreadott könyvnyomtatvány is az akkori lengyel fővárosban készült. Mindezt most, 450 évvel a történelmi események után, rangos magyar könyvkiállítás adja hírül az érdeklődőknek Krakkó legendás szépségű főterén, a Rynek Glówny egyik nevezetes ódon épületében, ami ma a városi művelődési ház szerepét tölti be. Itt nyitotta meg Zöld Ferenc, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének igazgatója azt a gazdag kiállítást, amely Magyar könyvek Lengyelországban — lengyel könyvek Magyarországon címet kapta. Ott lehettem a megnyitón, és személyesen is utánanézhettem mindannak, amiről a „néma” könyvek olyan beszédesen szóltak. Nevezetesen: miért éppen Krakkó fogadta be a korabeli magyar szellemet és kultúrát? Az 1364-ben megalapított Jagello-egyetem a mohácsi vészig 2500 magyar diákot fogadott be. Az Alma Mater, a „tápláló anya” a mohácsi vész után további ezer magyar egyetemista diáknak adott nemcsak egy egész életre szóló tudományt a fejekbe, hanem oltalmazó otthont is számukra, kenyeret, sót, húst meg ünnepi kalácsot. A magyar diákoknak külön házuk is volt, a ma is ép ulica Brackán, az ötös szám alatt. Ilyen előzmények után válhatott Krakkó vagy harminc esztendőn át a mohácsi országvesztés után a magyar könyvkiadás központjává. Harminc különféle egyházi meg világi kiadvány tanúsíthatja mindezt ezen a kiállításon is. A krakkói magyar könyvkiállítás felsorakoztatja a régiek mellett a mai magyar könyvkiadás színe-javát: lexikonokat, tudományos munkákat, képzőművészeti albumokat, s nem utolsósorban a lengyel irodalom, tudomány és művészet magyar nyelven is hozzáférhető, hazánkban kiadott kincseit. A lengyel kiállításlátogatók szép számmal keresték fel a krakkói kultúrpalota termeit. Különösen sokan időztek abban a teremben, ahol lengyel nyelvű könyveket, újságokat, különféle nyomtatványokat lehetett találni. Ezek a kiadványok Magyarországon jelentek meg, 1939 és 1945 között, a hazánkban második otthonra talált lengyel menekültek számára. 400 évvel ezelőtt törökök dúlták fel országunkat, 40 évvel ezelőtt a német fasiszták döntötték romba a lengyel hajót — mondotta Zöld Ferenc megnyitó beszédében. — Ekkor adtunk egymásnak papírt, nyomdafestéket, vásznat, ám ennél többet is: éltető és biztató erőt, ami a könyvekben öltött testet. Tóbiás Áron Krakkóban nyomtatott magyar könyvek kb. nyolc éve hozattam Szigligetről, az Alkotóház kötészetéből egy tiszafa, két japán birs, s néhány aranyesővel együtt. Roppant kíváncsian s némi kétséggel vártuk, hogy ezek a dús mocsári talajon termesztett csemeték meggyökeresednek-e a sívó debreceni sárga homokban? S a csoda megtörtént: a fenyő megszokta a sovány talajt, s ma már négyméternyire nőtt, terebélyesedett. Ha ezekre az örökzöld fákra, virágos cserjékre pillantunk, mindannyiszor a kedves Szigliget jut eszünkbe. Sokat, roppant sokat köszönhetek én Szigligetnek, az Alkotóháznak. Sohasem szerettem az arisztokráciát, de gondolatban áldom annak az Eszterházy grófnak az emlékét, aki ezt a kastélyt és a parkot létesítette, bár tudom, esze ágában sem járt, hogy az valamikor a magyar írók kényelmét szolgálja. Elvégre el is kártyázhatta volna , a kastélyra fordított pénzét Monte Carlóban, ahogy a többi osztályos társai. Hányszor nyújtott számomra Szigliget menedéket! Ott szedtem össze magam testben-lélekben-idegekben családi és közéleti konfliktusaim közben és után. Ott tanultam meg, hogyan kell egy táj varázslatát átélni, hogyan kell szemlélődni, s elmerülni a Balaton és környéke változatos szépségű világában. Talán éppen amiatt szerettem meg annyira Szigligetet dombjaivalvölgyeivel, színeivel, köveivel, mert pontosan ellentéte szülőföldem, Debrecen és a Hajdúság laposabb, ridegebb s túl egyhangúnak tűnő vidékének. Régebben kiadós kirándulásokat szerveztünk a Szent György-hegyre, ahol a Lengyel-présházat és -kápolnát és a „betiltott” templomot kerestük fel; Badacsonyba, ahol nemcsak a Kisfaludy—Szegedy Rózaféle emlékházat s az Egry József Múzeumot látogattuk meg, hanem Tatay Sándor barátunk „házát a sziklák alatt” is, ahová nemcsak a pincében érlelt finom bor, és az ott termett édes füge ízeiért mentünk, hanem ,a mindig szíves házigazda miatt, aki nemcsak írónak kitűnő, hanem szőlésznek is, s amellett úgy ismeri az egész Dunántúlt Soprontól a Bakonyon s a Balatonon át Pécsig, mint más a tenyerét. Ma már nincsenek ilyen gyalogtúrák, legtöbb írónak autója van, s bizony, az írótársak nagy része is megöregedett. S azért külön szeretem Szigligetet, mert alkalmat adott nekem az írásra. Amit otthon, Debrecenben egész évben nem bírtam megírni más elfoglaltságom, s ezer apró ügy miatt, itt két-három hét alatt elvégeztem. Nem volt olyan szigligeti tartózkodásom, mely alatt ne írtam volna valamit. Nemrégiben utána néztem, legalább hatvan versem, több elbeszélésem, tanulmányom, kritikám, cikkem keletkezett ott. Hadd idézzem fel Papp József, a tudós kertmérnök és biológus alakját, aki évtizeden keresztül lelkiismeretes gondviselője volt az arborétumnak. Nemcsak a park minden egyes fáját, bokrát, hanem az itt fészkelő énekes madarakat, s a baglyokat, denevéreket szintén ismerte. Megfigyeléseiről, tapasztalatairól dolgozatokat közölt a szakfolyóiratokban. Cerberusként őrködött a kert fölött, s egy szál virágot, egy színes falevelet nem engedett letépni „a barbár beutaltaknak”, ahogy ő nevezte a vendégek egy részét. De örömmel s nagy szakértelemmel magyarázott a park különleges értékeiről, ha erre megkérték. Az írótársak közül — helyszűke miatt — csak azok szellemalakját idézhetem meg, akik már eltávoztak körünkből. Emlékszem Pilinszky János aszkéta alakjára, aki utolsó éveiben már alig jött ki a szobájából; Szabó Istvánra, akivel hosszú sétákat tettünk a Rókahántón keresztül a Balaton mentén; Dobozy Imre cinkos hunyorítására, akivel többször biliárdoztunk; Vihar Bélára, akivel az egyik turnusban egymás melletti szobában laktunk, s egy éjjel arra ébredtem, hogy a nevemet kiáltozza: — Tóth Bandi, gyere át, rosszul vagyok!; Devecseri Gáborra, aki szellemességével és hangutánzó képességével órákon át elszórakoztatott bennünket; Zelk Zoltánra, aki arra kért egy ízben, gépeljem le frissen írt verseit, hogy még lapzárta előtt elküldhesse az Élet és Irodalom szerkesztőségének; Fodor Józsefre, akivel s családjával szép kirándulásokat tettünk a környékre, különösen, ahol jó bort mértek; Sinka Istvánra, aki akkor már egész nap csak feküdt az ágyában, s esténként néhányan bejártunk hozzá, hogy meghallgassuk újonnan íródott biblikus témájú s hangú verseit. Sajnos, nem kerültem közös turnusba Berda Józseffel és Jankovich Ferenccel, s így nem ismerhettem meg az ő legendákba és anekdotákba költözött figurájukat. * * * Nem tudom, hányszor juthatok el még Szigligetre. Gondolom, nem sokszor. De azt biztosan tudom,hogy zaklatott életem során Szigliget különlegesen szép tája és kényelmes Alkotóháza jelentette számomra a hétköznapok taposómalmából való szabadulást, s az írói munkához elengedhetetlen nyugalmat. EPISTOLffi PAVLI LINGVA HVNGAR.1CA donatah. AZ ZENTH PAAL leveleg magyar nyelven. Az első magyar nyelven nyomtatott könyv címlapja (Fotó: Hubert Ferenc — KS) Nánási Tóth Lajos: Csendélet A JÁTÉKTÓL A SZÍNHÁZIG országos gyermekművészeti fórum A gyermekkorosztály sajátos réteget alkot a társadalomban: saját nyelve, véleménye van. Kulturális igényeivel régóta számolunk: létezik játékipar, gyermekszínház, gyermekfilm és gyermekműsor a televízióban, rádióban. A gyermekkultúra igényesebb műhelyei a „fogyasztónak” valóságos érdekeit tartják szem előtt: igyekeznek a gyermekek társadalmi beilleszkedését segíteni. Ez így bizonyára eléggé kopogósan hangzik, hisz ugyanezt a célt vallották magukénak hajdan az atyai pofonok és tanítói pálcasuhintások hívei is. Mégsem ugyanarról van szó, mégpedig nem is az alkalmazott eszközök — a nádpálca és a műsorkínálat — különbözősége miatt. Az eszközök értéke attól függ, milyen társadalomba akarjuk beilleszteni gyerekeinket. Napjainkban olyant képzelünk el — és egyre eredményesebben munkálkodunk is érte —, amelyben mindenki képességei szerinnt dolgozhat. E korábban megfogalmazott alapvető célunk mostanában válik egyre többeket érintő gyakorlattá. Korunk alkotóképes, képzeletgazdag, tehetséges emberekért kiált." Ezt a parancsot kell követniük ma a gyermekkultúra műhelyeinek. A Népművelési Intézet és a József Attila városi megyei Művelődési Központ nemrégen Salgótarjánba hívta mindazokat az intézményeket, melyeknek feladata, hogy gyermekek számára művészeti alkotásokat hozzanak létre. A hivatásosokon kívül több amatőr együttes is bemutathatta műsorát. A háromnapos találkozó célja a produkciók elemzése, a feladatok tisztázása és a műhelyek törekvéseinek összehangolása volt. Sajnos, a résztvevők köre nem közelítette meg a teljességet, jelentős szerepet játszó műhelyek maradtak távol , vagy kezelték félvállról az ügyet. Kevésbé lehet ebben elmarasztalni a színházi társulatokat, melyeknek gyermekelőadásait ugyan feltétlenül itt kellett volna látnunk, de a költségek és az időtartamok szétfeszítették volna a találkozó kereteit. A teljességnek és a lehetőségeknek az összehangolása megoldandó feladatként rajzolódik ki a kétévenkénti fórumok szervezői előtt. Lehetetlenség azonban nincs: ha alapos kritikai előadások hangzanak el a találkozókon, videoszemelvények is közelebb vihetnek a teljességhez, mint a fehér foltok. A háromnapos találkozó a fenti megszorításokkal együtt is érdekes és tanulságos volt. Láthattunk animációs filmeket, színházi és bábelőadásokat, tévéműsorokat, hangosított diafilmeket, művészetpedagógiai kísérleteket, hallhattunk rádióműsorokat. Betekintést nyerhettünk könyv- és lapkiadók kínálatába, láttunk játékokat — gondolkodhattunk a látottakon (és a nem látottakon!). Jó lenne, ha többen és többet gondolkodnának azon, milyen játékszerek segíthetnék legjobban ama áhított és nélkülözhetetlen — képzeletgazdag és alkotóképes — embertípus megsokasodását hazánkban. De gondolkodjunk akár játékszerekről, akár színházi élményekről, felnőtt képzeletünknek némiképpen szárnyát szegi az anyagi lehetőségek rácsozata, melybe minduntalan beleütközünk. Egy színházi társulattal nem rendelkező megyeszékhely művelődési központja számára is egyre elérhetetlenebbek az igényes előadások hát még a kisebb települések lakóinak! Mi jut a kisvárosi és falusi gyerekeknek? Sok hivatásos vállalkozásnál színvonalasabb műsort kínál némely helyi vagy környékbeli amatőr csoport Ezeknek a működését segíteni, a szakmai fejlődését szorgalmazni kell. Az amatőrmozgalmi minősítéseken kívül a gyermekkultúra fejlesztésében betöltött szerepüket is minősíteni kellene. Salgótarján az ő megméretésüknek is színtere lehetne. Bármennyire szeretnénk megőrizni az élő színház varázsát, tudomásul kel vennünk, hogy növekszik a filmek és főleg a televíziós műsorok szerepe — mivelhogy terjesztésüket kevésbé akadályozzák a gazdasági nehézségek. Annál fontosabbá válik a művészeti — különösképpen a gyermekművészeti — alkotások értékelésének átfogó szemlélete. Ameddig nincs olyan kritikai folyóirat — vagy legalább rendszeres kiadvány — amely tükröt tart a gyermekeknek szánt hivatásos és amatőr művészeti alkotások elé, s tájékoztatja a pedagógusokat, népművelőket, szülőket a gyermekkultúra születő értékeiről és tévedéseiről, addig mindenképpen szükség van olyasfajta szóbeli fórumra, mint amilyen a salgótarjáni volt. De ha még lenne is ilyen nyomdatermék, akkor is szükség volna efféle szembesítésekre, vitaalkalmakra. Két év múlva bizonyára mindannyian felkészültebben és határozottabban érkezünk a második gyermekművészeti fórumra. Trencsényi Imre HAJOÚ-BIHARI NAPLÓ - 1881. JANUÁR 7.