Hajdú-Bihari Napló, 1984. május (41. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-26 / 122. szám

Á hazai üzletvezető Amikor kiléptem a bisztró ajtaján a kellemetlenül hideg esőbe, egy hajdani híres film­­ címe zsongott a fülemben. „Találkoztam boldog cigá­nyokkal is.” Valóban úgy éreztem, ez a két fiatalember most boldog, egyszerűen azért, mert volt bátorságuk belekezdeni a nagy vállal­kozásba, s a bizalmat is meg­kapták hozzá. Ráadásul nem­csak a hivatalos szervektől, hanem azoktól is, akikért dolgozni szeretnének. Be kell vallanom, ez a találkozás nem volt egészen véletlen. Ismerem Mezőpe­­terdet, tudom róla, hogy elég sok cigánycsalád él a kis községben, ahol ennek elle­nére ismeretlen az úgyneve­zett cigányprobléma. Azért­­ mentem hát az út menti tor­nyos épületben levő bisztró­ba, hogy Szabó Józseffel és nővérével találkozzak. Az újdonsült üzletvezető­ről mondták, hogy fiatal, egy pillanatra mégis meglepőd­tem a találkozáskor. Nagyon fiatal. Mindössze húszesz­tendős, s talán még annál is kevesebbnek látszik, semmi különöst nem találtam volna benne, ha egy középiskolai osztályban találkozom vele. De hát már három éve, hogy elvégezte Debrecenben a ven­déglátó iskolát, azóta dolgo­zott a szakmában is, meg — mert őt is csábította a fővá­ros, s ott szakmabeli munka nem akadt — segédmunkás­ként a fővárosban is. Míg­nem meglátott egy hirdetést, amely szerint üzletvezetőt keresnek a peterdi bisztróba, és jelentkezett. Szó sincs róla, hogy vala­mi ölremenő versengésben nyerte volna el az állást, a mezőpeterdi bisztrót vezetni, úgy látszik, nem túlságosan nagy üzlet. A Biharkeresztesi ÁFÉSZ több ízben hirdette már, de jelentkező híján hosszú idő óta csak kikül­dött, valahonnan átjáró dol­gozókkal tudta megoldani, hogy egyáltalán működjön ez az egység. Legutóbb pedig már nyugdíjasokat kellett mozgósítani. Szabó József azonban vál­lalta. Egyelőre nem szerző­déses, három hónapja veri a próbálkozásra, akkor hirde­tik meg újra a bisztrót, most kóstolgatja, vajon érdemes lesz-e az igazi nagy vállal­kozásba belevágniuk. Hiszen ketten vannak, üzletvezető­helyettesként a nővére, Sző­ke Lajosné szerepel, s be­szélgetés közben nehéz is el­dönteni, tulajdonképpen me­lyiküknek van nagyobb sza­va. — Nekem abszolút semmi közöm nem volt soha a ven­déglátáshoz — szabadkozik a fiatalasszony, mikor felte­szem a kérdést —, csak annyi, amennyit akkor hal­lottam, mikor öcsi iskolába járt. Tisztelem benne, hogy ismeri a szakmát, de külön­ben borzalmasan egyetér­tünk, a munkában nincs olyan, hogy ki a főnök, ki a beosztott. Éppen ma fordult elő először, hogy egyedül vol­tam itt, amikor árut hoztak, egy kicsit megijedtem, most mit csináljak. De aztán mondtam a sofőrnek, hogy mi a helyzet, hogy engem könnyen becsaphat, hát ne csapjon be. Rendben is volt minden. Ha meg arról van szó, hogy például egyedül kellene pakolnom a ládákat, eddig még szívesen segített minden vendég, ha megkér­tem. Arról kérdezem őket, a család mit szólt a vállalko­záshoz, az asszony bevallja, hogy a férje — pénzügyőr a foglalkozása — kezdetbeti nem nagyon lelkesedett az ötletért, de aztán belátta, hogy hátha valóban jobb lesz ez, mint az állami gazda­ságban portáskodni. Szabó Józsefet a szülei tartották volna vissza — a legkisebbet, az ötödik gyereket­ mindig jobban féltik a szülők a koc­kázatoktól —, de aztán sike­rült meggyőzni őket, ki akar­ja próbálni a tudását, erejét, önállóságát. — Szeretem a szakmámat — mondja —, más lehetősé­gem pedig nincs rá, hogy itt helyben a szakmában dol­gozzak. Nehezen tudnék el­szakadni innen, nagyon ra­gaszkodom a szüleimhez. Volt kedvem tanulni, ők en­gedtek is, küldtek is. Életem végéig tisztelettel és hálával­ tartozom nekik, mert nem kis pénzbe került a tanítta­tásom. — És mit szólt a falu? —• teszem fel a kérdést, hogy közelítsek a válaszhoz, ami­re tulajdonképpen kíváncsi vagyok. Szőkéné a lehető legtermészetesebb módon felel. — Volt bennem olyan ér­zés, ha nem is mondtam ki még a­z öcsém előtt sem, hogy talán az embereknek nem tetszik majd, hogy ci­gány legyen a kocsmáros. De nagyon, nagyon jól fogadtak. Olyan kedvesek, hogy azt igazán álmodni se mertem volna. — Az emberek örülnek, hogy helybeli a kocsmáros, mi pedig igyekszünk. Azt mondják, ezt az udvariassá­got, gyorsaságot mástól még nem kapták meg. — Itt Peterden mi soha, de soha nem éreztük, hogy ci­gányok vagyunk. Dolgozzon és tiszta legyen, ez a fontos, akkor senkit sem érdekel, hogy magyar vagy cigány. Ez a vélemény a faluban, ezért van szerintem az is, hogy minden cigány igyekszik va­lóban úgy élni. Csak a biztonság okáért teszem fel a kérdést, valóban minden cigány dolgozik? — Hát persze! Elképzel­hetetlen lenne, hogy valaki ne dolgozzon — mondják, s nyomatuknak elég a saját példájuk. Édesapjuk nyugdí­jas, édesanyjuk ugyan ház­tartásbeli maradt, de öt gye­reket nevelt fel, s nemcsak a fiú, hanem a négy lány is dolgozik, igaz, közülük kettő éppen szülési szabadságon va­n. A beszélgetést befejezve még egy kicsit körülnézek a bisztróban. Tiszta, ez látszik rajta, a belső terem asztalain hófehérek a térítők, ránc sincs rajtuk. Maga a helyiség azonban eléggé megérett­ már a felújításra, erre nem az üzletvezetők, ha­nem az egyik vendég hívja fel a figyel­met. Neki is az a véleménye, hogy a két ifjú ember meg tud majd birkózni a feladat­­tal, ha az ÁFÉSZ-től is meg­­­­kapják azt a segítséget, ami az erejüket, kötelességüket meghaladó munkák elvégzé­séhez kell. Egy testvérpár tehát neki­vágott a nagy vállalkozás­nak. Két hét tapasztalata­­ még semmilyen következte­tés levonására nem elegendő. A szándék őszinteségét látva azonban csak szurkolni le-­­­het nekik. Remélni, hogy nem fognak csalódni, sem­­ ők, sem a peterdiek, akik va­lóban örülnek annak, hogy­­ egyszer végre nem olyan em­­­­ber a bisztró vezetője, aki­­ csak azt nézi, mikor állhat­­t­­a odább. Nagy Zsuzsa A naponkénti számvetés nehezebb feladat, mint az udva­rias, kedves kiszolgálás (T. Szűcs József felvétele) ÉRTSÜNK SZÓT! Az irodalmi paródia fo­galma szorosan kötődik Ka­­rinthy Frigyes nevéhez és a Nyugat nagy nemzedékének korához. Pedig érdemes akár visszafelé, akár előre tekinteni az időben e műfaj kapcsán. A XIX. században már 1848-ban megindult az első magyar élclap, a Chari­vari, s ezt követte egy évti­zed múlva Jókai „belletrisz­­tiko-humorisztikus” hetilap­ja, az Üstökös. Ezek után a kor sokszínű és bonyolult politikai arculatának megfe­lelően számos más élclap kö­vetkezett, amelyek közül is­mét éppen egy évtized múl­va a Borsszem Jankó emel­kedett ki. Ezek a lapok fő profiljuk, a politikai érc mellett szépirodalmi „mű­ferdítéseket” és „poétai ro­­gamokat” is tartalmaztak a kor legnépszerűbb és legki­válóbb költői, írói nagysá­gairól. Az 1983-ban útjára bocsátott két tartalmas ki­advány, A Borsszem Jankó és társai (Corvina), illetve a Magyar Hírmondó sorozat új darabja XIX. századi élc­­lapjaink paródiáiról és tra­­vesztiáiról, jól példázza ezt Érdemes egy pillantást vetni XIX. századi élclap­­jaink paródiáira. Szerepel itt a kifigurázandók között a magyar költészetből Csoko­nai, Berzsenyi, Kisfaludy Sándor, Vörösmarty, Arany János, Szász Károly, Vajda János, Gyulai Pál, Kiss Jó­zsef, Petőfi Sándor neve és egy-két híres költeményének „átirata”. Petőfi verse, a Megy a juhász szamáron ..., például így hangzik a comprimált költészet keretein belül: „Megy a juhász szamáron Haldoklik babája — S mert már későn érkezett — A csacsit fejbe vágja.” Vagy Arany János komor, sejtelmes balladája, az Ág­nes asszony, ilyeténképpen: „Ágnes asszony lepedőt mos. — A hatóság kérdi őt: „nos” ...? Ágnes vallja: „csibém vére” — Tagadással célt nem éré.” Ezek a versek a travesz­­tia sajátos formáját képvi­selik, amelyekben a humor forrása az, hogy a megőrzött versformába sűrítve, bana­­lizáltan jelenik meg az ese­mény- vagy cselekménysor. De nemcsak a tömörítésben, hanem a nyelvi megformált­­ságban is rejlik nevettető hatásuk. Az eredeti Petőfi. Irodalmi paródia "versből csak az első sor maradt épen. Felbukkan még hiányosan a 2. versszak utolsó sora (Haldoklik ba­bája), kis módosítással a 3. versszak harmadik sora (De már későn érkezett), s végül tartalmi hasonlóság idézésével a 4. versszak 3—4. sora (Nagyot ütött botjával / A szamár fejére­ — az ere­detiben). Petőfi a csacsi szót soha nem írta le, ez jelleg­zetesen finomkodó, polgári kifejezés itt A baba főnév népies minősítéssel „kedves, szerelmes” jelentésben mindössze 15-ször fordul elő Petőfi nyelvében, míg a Pe­­tőfi-szótár tanúsága szerint a szeretett személyt 239-szer illette a nem népies kedves szóval. Jellemző az is, hogy a Petőfitől parodizálásra ki­választott vers a népies hely­­zetdalok közé illeszthető leg­inkább, Arany verse pedig ballada. A két költő legtipi­­kusabbnak tartott műfaját travesztálták. A köztudatban Petőfiről az a­ kép rögzült már a saját századában is, hogy népies költő. Ő azon­ban nem népiesnek, hanem a nép költőjének vallotta magát. Kovács Éva * ^ HÁJPÓ-BIHARI NAJPLD - 1983. MÁJUS 86. S­TAFÉTA TÚL A NEGYEDIK X-EN Ismerősöm — szintén negyvenes — csak le­gyintett: Közérzet? Mit gondolsz, erről vala­ki nyilatkozni fog neked? Ráadásul a nyil­vánosság előtt? Odahaza vagy jó barátok között, egy liter bor mellett meg lehet vitat­ni ezt a témát. És nincs ember, akinek ne volna erről mondanivalója. Majd’ mindenki füstölög valamiért, arról beszélnek, ami nem jól van, amiért elégedetlenkednek, ami nem tetszik. Szóval, nem tudod megírni ezt a ri­portot. Minden korosztálynak megvannak a maga nehézségei. A negyedik X-en túllépőket talán a legstabilabb, leghiggadtabb generációként kezelik. A forrófejű fiatalság elmúlt, a meg­szerzett tudás, gyakorlat, tapasztalat diktál. Az emberélet útjának felén járók legalko­tóbb éveiket élik. Ki elégedetten — mert elérte, amire vágyott vagy legalábbis biztos lett önmagában —, ki elégedetlenül, mert valahol félresiklott az élete, vagy a vélt biz­tonságot, pozíciót nem tudta még megte­remteni önmagának. Átadni a tudást — Én „Végigmosolyogtam” ezt az negy­vennégy évet, amit eddig leéltem, és soha nem éreztem tehernek, pedig meg­vívtam egypár kemény csatát — dr. Hajdú Zoltán adjunktus, a megyei ta­nács kórház sebészorvosa most is moso­lyog. Kissé ironikusan, hogy így fogal­mazott, s talán azért, mert önmagáról kell beszélnie. De ha már ezt teszi, na­gyon őszinte próbál lenni. — Rajtam soha nem látta kívülről senki, hogy gondjaim vannak. Apám tanárember volt, a háború kettétörte a pályáját, nehezen tudta újra összeszedni magát, pedig öt gyerekről kellett gondoskodnia. Négyünknek diploma kerülhetett a ke­zébe, de ezért nekünk is meg kellett küzdeni. Ez a nehéz gyermekkor, a fia­talságom megtanított rá, nagyon kell tisztelni a munkát. Diákkoromban vé­gigdolgoztam a nyarakat , kőműves mel­lett, aratásnál. Egyetemista koromban jelesnek kellett lennem, hogy fenn tud­jam tartani magamat. Becsülöm és sze­retem a munkát. Ezért lettem sebész, ezért akartam kórházba menni. A kész­ségeket, a racionális gondolkodást, kéz­ügyességet apámtól örököltem, de ez is szakma, amit meg lehet tanulni, s én ragyogó mestereket kaptam. Szabó György, Kósa Csaba játszottak szerepet abban, hogy egyéni sebészstílusom ki­alakuljon. Az élet rendje, hogy a ter­hek egy részét mára át tudtam venni tőlük az osztályon. Dr. Hajdú Zoltán neve — a Tiszántú­lon legalábbis — mindenkinek eszébe jut szakmai körökben, különösen ha a gyomorsebészetről van szó. A biztonságérzetet, jó szakmai közér­zetét szerénytelenség volna elhallgat­nia. — Öröklött készségeire nem lehet büszke az ember, ez adottság kérdése, de a szorgalom annál nagyobb dolog. A sebész tíz évvel a szakvizsga után­ mondhatja valóban maga mögött a ta­nulóéveket." A szakmában soha nem tartottam magam tévedhetetlennek Mű­tét közben bármikor szólhat az asz­­szisztens ma is. Ha egészen fiatal, vagy nálam képzetlenebb sebész az operatőr, s én asszisztálok, a­ munka iránti alázat vezet. A kollégámnak éreznie kell, hogy most övé a felelősség. Negyven év fö­lött kezd megérni az ember arra, hogy amit tud, tovább adja. Korábban ez nem volt ennyire tudatos bennem, ma belső kényszer. A mi generációnk már adni tud a fiataloknak, és ezt el is vár­ják. Az igazi mester büszke arra, ha a tanítvány lekörözi. — S a karrier? — E nélkül a hajtóerő nélkül alig van ember, de én abszolút jóindulatú szó­ként használom. Magának az embernek fontos. Nem kifutást, hatalmat, presz­tízst értek a karrier alatt. Nekem mind­egy, hogy adjunktusnak hívnak vagy főorvosnak; az a jó dolog, hogy megbe­*­csülnek az osztályon, a kórházban, a be­tegek bíznak bennem. Jó nagybőgőd vagy ■ első hegedűs szeretnék lenni egy zenekarban — akkor is hasznos lehe­tek, ha nem én vagyok a karmester. Belső kényszerből szeretném, a mosta­nihoz hasonló könnyedséggel végezni a munkámat, szakmámban a legjobbat adni. Nem vagyok olyan típus, akit a jutalom, a cím, a rang elérése doppin­gol, s mások is úgy vélik: hátha akkor jobban csinálja. A negyvenes korosz­tályból keveseknek adatik meg, hogy a hatalom bizonyos lépcsőin előre men­jenek ; talán ezért viszket olykor­­­ tal­pa­ ennek a generációnak. Mindent mér­legelve kibékülni a lehetőségekkel — ezt nem mindenki látja be. — Negyvenesen más lett, mint koráb­ban? — Megváltozott önmagam és az em­berek megítélése. Körültekintőbb va­gyok, türelmesebb, ha nem is elnéző. Biztos, hogy ezt a mögöttem levő ta­pasztalatoknak köszönhetem. Negyvenöt fölött könnyíteni kell egy kicsit a tem­pón, a sebészet egyébként is kemény fizikai „sport”. Az idősödő labdarúgó is egyre többet edz, hogy a pályán marad­hasson. Nem éjszakázom, kivéve, ha ügyelek, lemondtam a cigarettáról, al­koholt nem iszom. Futok, sízek, kertész­kedem. Ez a legjobb kikapcsolódás, a­közben gondolkodni is lehet. Mindezt tudatosan csinálom, az állóképesség a mi szakmánkban nagyon fontos. Nem döngetem a mellem, azt, hogy ez hiva­tás, hajnali három és hat között érzi az ember, amikor műt, gyógyít akkor is, ha a testi-lelki erő fogytán. Negyven után könnyebb Így véli Kerékgyártó Mihályné, a Centrum Áruház személyzeti osztályá­nak vezetője — annak idején eladóként került ide —, s Löki Sándorné, aki szin­tén a pult mögött állt, nemrég lett a fehérneműosztály vezetője. — Nem véletlen, hogy a negyvenes nők a legstabilabb munkaerők, hiszen már felnőttek, önállóak lettek a gyere­kek — kezdte Kerékgyártó Mihályné. — Túl a szakmai továbbképzések során — magam először a közgazdasági techniku­mot, a kereskedelmi és vendéglátó-ipari főiskolát, majd a marxista egyetemet végeztem el —, fellélegezhet az ember, s valóban alkotó éveit éli, főként, ha az egészsége is rendben van. Annak idején az örökös egyeztetés volt a problémám: a családi életet a tanulással, a munká­mat a társadalmi tevékenységgel kel­lett összehangolni. A követelmény mindig­­megvolt, e szerint kellett él­nem, kisgyerek mellett, szerencsére a legmegértőbb családi háttérrel. Az, hogy kiből mikor lesz valami, nagyon össze­tett dolog: négy-öt éve szinte teljes vál­tás történt az áruházban. Az utánpótlás kérdése házon belül oldódott meg: aki addigi munkája alapján megérdemelte, bizalmat kapott. — Nemcsak a felkészültségtől, a rá­termettségtől, az iskolai végzettségtől függ, kiből lehet vezető — folytatta Lö­­kiné. — A külső körülmények szabnak határt. Embere válogatja, ki hogyan fo­gadja az adott lehetőségeket. Tény, hogy ilyen okból kevesen mentek el tőlünk, sőt olyan is akad, aki fél a felelősség­től. A nőkben ma is kevesebb az ambí­ció. Visszahúzódóbbak vagy kényelme­sebbek, inkábbra, családot helyezik elő­térbe. Az én szakmai közérzetem a leg­jobbnak mondható. Nem határoztam el, hogy osztályvezető leszek, a véletlen hozta így. — Huszonöt éve vagyok itt, együtt nőttem fel az áruházzal — mondja Ke­­rékgyártóné. — A jó légkörnek, a veze­tésnek köszönhető, hogy örömmel jár be az ember. Az én munkám sikere nehe­zen mérhető. Abból látom a bizalmat, hogy bármilyen problémával felkeres­nek, odajönnek hozzám, tanácsot kér-­­ nek. Nehéz munka a kereskedelem, és óriási gondunk a fluktuáció. Nem azért mennek el tőlünk vagy nem ide jönnek vissza a gyes után, mert nem szeretik a­­ kereskedelmet, hanem a munkaidő-be­osztás miatt. A gyermekintézmények nyitva tartása nem a mi műszakbeosz­tásunkhoz igazodik. Előfordul, hogy reg­gel 8-kor csak egy ember van az osztá­lyon, a többiek nem tudtak bejönni, mert beteg lett a gyerek. A munka ne­hézségéből adódóan az ötvenes korosz­tály többet betegeskedik. Ezért elsősor­ban a negyveneseknek kell helytállni.­­ — Az osztályunkon tizenheten dol­goztak. Ahol ennyi a nő, a vezetőnek különösen megértőnek kell lennie, másképp hogy volna jogom adott eset­ben kérni is? — szólt közbe Lökiné.­­! — Sokan szidják a­ kereskedelmet —­­ vélte Kerékgyártónk — A szakmai gon­­dokat viszont mi ismerjük: ha egyik­ napról a másikra beáll a pult mögé va­laki, aki korábban teljesen más mun­kát végzett, legalább egy-két évbe te­lik, mire igazi kereskedő válik belőle. A jó közérzethez tartozik ha erköl­csileg és anyagilag is megbecsülik a dolgozókat. A két asszony ki van bé­­külve az adott lehetőségekkel. Az ága­zatok közül a legalacsonyabbak a ke­reseti lehetőségek, de nem másokhoz hasonlítják magukat. — A negyvenesek anyagilag is stabi­lak már — mondta Kerékgyártóné. — S a biztonságosabb anyagi háttérrel job­ban a munkára figyelhet az ember. Ki­csit le is higgad: a fiatalabbak elége­detlenebbek mindenhez gyorsabban akarnak hozzájutni. Az életvitelem más lett, a tapasztalat pedig többet ér, mint amikor még csak elméletben tudtam, hogyan kellene csinálni. Mindettől füg­getlenül: nincsenek nemzedéki ellenté­teim, sem otthon, a gyerekemmel, sem pedig az áruházban. Megértéssel és nem kézlegyintéssel kell elintézni a fiatalo­kat, az adott problémát komolyan ven­ni. Nekik fontos, ami fölött én már könnyebben napirendre térek Nőkről lévén szó, nem álltam meg feltenni a kérdést: megérezték-e a vál­tást, hogy túl vannak a negyedik X-en? Mindketten azt mondták: nem érzik negyvenévesnek magukat. Talán a mun­kájuk teszi, amely túlságosan leköti őket, talán a túlfűtött energia, tenni akarás, a feladatok, a további bizonyí­tás. O. Karács Katalin

Next