Hajdú-Bihari Napló, 1984. május (41. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-26 / 122. szám
Á hazai üzletvezető Amikor kiléptem a bisztró ajtaján a kellemetlenül hideg esőbe, egy hajdani híres film címe zsongott a fülemben. „Találkoztam boldog cigányokkal is.” Valóban úgy éreztem, ez a két fiatalember most boldog, egyszerűen azért, mert volt bátorságuk belekezdeni a nagy vállalkozásba, s a bizalmat is megkapták hozzá. Ráadásul nemcsak a hivatalos szervektől, hanem azoktól is, akikért dolgozni szeretnének. Be kell vallanom, ez a találkozás nem volt egészen véletlen. Ismerem Mezőpeterdet, tudom róla, hogy elég sok cigánycsalád él a kis községben, ahol ennek ellenére ismeretlen az úgynevezett cigányprobléma. Azért mentem hát az út menti tornyos épületben levő bisztróba, hogy Szabó Józseffel és nővérével találkozzak. Az újdonsült üzletvezetőről mondták, hogy fiatal, egy pillanatra mégis meglepődtem a találkozáskor. Nagyon fiatal. Mindössze húszesztendős, s talán még annál is kevesebbnek látszik, semmi különöst nem találtam volna benne, ha egy középiskolai osztályban találkozom vele. De hát már három éve, hogy elvégezte Debrecenben a vendéglátó iskolát, azóta dolgozott a szakmában is, meg — mert őt is csábította a főváros, s ott szakmabeli munka nem akadt — segédmunkásként a fővárosban is. Mígnem meglátott egy hirdetést, amely szerint üzletvezetőt keresnek a peterdi bisztróba, és jelentkezett. Szó sincs róla, hogy valami ölremenő versengésben nyerte volna el az állást, a mezőpeterdi bisztrót vezetni, úgy látszik, nem túlságosan nagy üzlet. A Biharkeresztesi ÁFÉSZ több ízben hirdette már, de jelentkező híján hosszú idő óta csak kiküldött, valahonnan átjáró dolgozókkal tudta megoldani, hogy egyáltalán működjön ez az egység. Legutóbb pedig már nyugdíjasokat kellett mozgósítani. Szabó József azonban vállalta. Egyelőre nem szerződéses, három hónapja veri a próbálkozásra, akkor hirdetik meg újra a bisztrót, most kóstolgatja, vajon érdemes lesz-e az igazi nagy vállalkozásba belevágniuk. Hiszen ketten vannak, üzletvezetőhelyettesként a nővére, Szőke Lajosné szerepel, s beszélgetés közben nehéz is eldönteni, tulajdonképpen melyiküknek van nagyobb szava. — Nekem abszolút semmi közöm nem volt soha a vendéglátáshoz — szabadkozik a fiatalasszony, mikor felteszem a kérdést —, csak annyi, amennyit akkor hallottam, mikor öcsi iskolába járt. Tisztelem benne, hogy ismeri a szakmát, de különben borzalmasan egyetértünk, a munkában nincs olyan, hogy ki a főnök, ki a beosztott. Éppen ma fordult elő először, hogy egyedül voltam itt, amikor árut hoztak, egy kicsit megijedtem, most mit csináljak. De aztán mondtam a sofőrnek, hogy mi a helyzet, hogy engem könnyen becsaphat, hát ne csapjon be. Rendben is volt minden. Ha meg arról van szó, hogy például egyedül kellene pakolnom a ládákat, eddig még szívesen segített minden vendég, ha megkértem. Arról kérdezem őket, a család mit szólt a vállalkozáshoz, az asszony bevallja, hogy a férje — pénzügyőr a foglalkozása — kezdetbeti nem nagyon lelkesedett az ötletért, de aztán belátta, hogy hátha valóban jobb lesz ez, mint az állami gazdaságban portáskodni. Szabó Józsefet a szülei tartották volna vissza — a legkisebbet, az ötödik gyereket mindig jobban féltik a szülők a kockázatoktól —, de aztán sikerült meggyőzni őket, ki akarja próbálni a tudását, erejét, önállóságát. — Szeretem a szakmámat — mondja —, más lehetőségem pedig nincs rá, hogy itt helyben a szakmában dolgozzak. Nehezen tudnék elszakadni innen, nagyon ragaszkodom a szüleimhez. Volt kedvem tanulni, ők engedtek is, küldtek is. Életem végéig tisztelettel és hálával tartozom nekik, mert nem kis pénzbe került a taníttatásom. — És mit szólt a falu? —• teszem fel a kérdést, hogy közelítsek a válaszhoz, amire tulajdonképpen kíváncsi vagyok. Szőkéné a lehető legtermészetesebb módon felel. — Volt bennem olyan érzés, ha nem is mondtam ki még az öcsém előtt sem, hogy talán az embereknek nem tetszik majd, hogy cigány legyen a kocsmáros. De nagyon, nagyon jól fogadtak. Olyan kedvesek, hogy azt igazán álmodni se mertem volna. — Az emberek örülnek, hogy helybeli a kocsmáros, mi pedig igyekszünk. Azt mondják, ezt az udvariasságot, gyorsaságot mástól még nem kapták meg. — Itt Peterden mi soha, de soha nem éreztük, hogy cigányok vagyunk. Dolgozzon és tiszta legyen, ez a fontos, akkor senkit sem érdekel, hogy magyar vagy cigány. Ez a vélemény a faluban, ezért van szerintem az is, hogy minden cigány igyekszik valóban úgy élni. Csak a biztonság okáért teszem fel a kérdést, valóban minden cigány dolgozik? — Hát persze! Elképzelhetetlen lenne, hogy valaki ne dolgozzon — mondják, s nyomatuknak elég a saját példájuk. Édesapjuk nyugdíjas, édesanyjuk ugyan háztartásbeli maradt, de öt gyereket nevelt fel, s nemcsak a fiú, hanem a négy lány is dolgozik, igaz, közülük kettő éppen szülési szabadságon van. A beszélgetést befejezve még egy kicsit körülnézek a bisztróban. Tiszta, ez látszik rajta, a belső terem asztalain hófehérek a térítők, ránc sincs rajtuk. Maga a helyiség azonban eléggé megérett már a felújításra, erre nem az üzletvezetők, hanem az egyik vendég hívja fel a figyelmet. Neki is az a véleménye, hogy a két ifjú ember meg tud majd birkózni a feladattal, ha az ÁFÉSZ-től is megkapják azt a segítséget, ami az erejüket, kötelességüket meghaladó munkák elvégzéséhez kell. Egy testvérpár tehát nekivágott a nagy vállalkozásnak. Két hét tapasztalata még semmilyen következtetés levonására nem elegendő. A szándék őszinteségét látva azonban csak szurkolni le-het nekik. Remélni, hogy nem fognak csalódni, sem ők, sem a peterdiek, akik valóban örülnek annak, hogy egyszer végre nem olyan ember a bisztró vezetője, aki csak azt nézi, mikor állhatta odább. Nagy Zsuzsa A naponkénti számvetés nehezebb feladat, mint az udvarias, kedves kiszolgálás (T. Szűcs József felvétele) ÉRTSÜNK SZÓT! Az irodalmi paródia fogalma szorosan kötődik Karinthy Frigyes nevéhez és a Nyugat nagy nemzedékének korához. Pedig érdemes akár visszafelé, akár előre tekinteni az időben e műfaj kapcsán. A XIX. században már 1848-ban megindult az első magyar élclap, a Charivari, s ezt követte egy évtized múlva Jókai „belletrisztiko-humorisztikus” hetilapja, az Üstökös. Ezek után a kor sokszínű és bonyolult politikai arculatának megfelelően számos más élclap következett, amelyek közül ismét éppen egy évtized múlva a Borsszem Jankó emelkedett ki. Ezek a lapok fő profiljuk, a politikai érc mellett szépirodalmi „műferdítéseket” és „poétai rogamokat” is tartalmaztak a kor legnépszerűbb és legkiválóbb költői, írói nagyságairól. Az 1983-ban útjára bocsátott két tartalmas kiadvány, A Borsszem Jankó és társai (Corvina), illetve a Magyar Hírmondó sorozat új darabja XIX. századi élclapjaink paródiáiról és travesztiáiról, jól példázza ezt Érdemes egy pillantást vetni XIX. századi élclapjaink paródiáira. Szerepel itt a kifigurázandók között a magyar költészetből Csokonai, Berzsenyi, Kisfaludy Sándor, Vörösmarty, Arany János, Szász Károly, Vajda János, Gyulai Pál, Kiss József, Petőfi Sándor neve és egy-két híres költeményének „átirata”. Petőfi verse, a Megy a juhász szamáron ..., például így hangzik a comprimált költészet keretein belül: „Megy a juhász szamáron Haldoklik babája — S mert már későn érkezett — A csacsit fejbe vágja.” Vagy Arany János komor, sejtelmes balladája, az Ágnes asszony, ilyeténképpen: „Ágnes asszony lepedőt mos. — A hatóság kérdi őt: „nos” ...? Ágnes vallja: „csibém vére” — Tagadással célt nem éré.” Ezek a versek a travesztia sajátos formáját képviselik, amelyekben a humor forrása az, hogy a megőrzött versformába sűrítve, banalizáltan jelenik meg az esemény- vagy cselekménysor. De nemcsak a tömörítésben, hanem a nyelvi megformáltságban is rejlik nevettető hatásuk. Az eredeti Petőfi. Irodalmi paródia "versből csak az első sor maradt épen. Felbukkan még hiányosan a 2. versszak utolsó sora (Haldoklik babája), kis módosítással a 3. versszak harmadik sora (De már későn érkezett), s végül tartalmi hasonlóság idézésével a 4. versszak 3—4. sora (Nagyot ütött botjával / A szamár fejére — az eredetiben). Petőfi a csacsi szót soha nem írta le, ez jellegzetesen finomkodó, polgári kifejezés itt A baba főnév népies minősítéssel „kedves, szerelmes” jelentésben mindössze 15-ször fordul elő Petőfi nyelvében, míg a Petőfi-szótár tanúsága szerint a szeretett személyt 239-szer illette a nem népies kedves szóval. Jellemző az is, hogy a Petőfitől parodizálásra kiválasztott vers a népies helyzetdalok közé illeszthető leginkább, Arany verse pedig ballada. A két költő legtipikusabbnak tartott műfaját travesztálták. A köztudatban Petőfiről az a kép rögzült már a saját századában is, hogy népies költő. Ő azonban nem népiesnek, hanem a nép költőjének vallotta magát. Kovács Éva * ^ HÁJPÓ-BIHARI NAJPLD - 1983. MÁJUS 86. STAFÉTA TÚL A NEGYEDIK X-EN Ismerősöm — szintén negyvenes — csak legyintett: Közérzet? Mit gondolsz, erről valaki nyilatkozni fog neked? Ráadásul a nyilvánosság előtt? Odahaza vagy jó barátok között, egy liter bor mellett meg lehet vitatni ezt a témát. És nincs ember, akinek ne volna erről mondanivalója. Majd’ mindenki füstölög valamiért, arról beszélnek, ami nem jól van, amiért elégedetlenkednek, ami nem tetszik. Szóval, nem tudod megírni ezt a riportot. Minden korosztálynak megvannak a maga nehézségei. A negyedik X-en túllépőket talán a legstabilabb, leghiggadtabb generációként kezelik. A forrófejű fiatalság elmúlt, a megszerzett tudás, gyakorlat, tapasztalat diktál. Az emberélet útjának felén járók legalkotóbb éveiket élik. Ki elégedetten — mert elérte, amire vágyott vagy legalábbis biztos lett önmagában —, ki elégedetlenül, mert valahol félresiklott az élete, vagy a vélt biztonságot, pozíciót nem tudta még megteremteni önmagának. Átadni a tudást — Én „Végigmosolyogtam” ezt az negyvennégy évet, amit eddig leéltem, és soha nem éreztem tehernek, pedig megvívtam egypár kemény csatát — dr. Hajdú Zoltán adjunktus, a megyei tanács kórház sebészorvosa most is mosolyog. Kissé ironikusan, hogy így fogalmazott, s talán azért, mert önmagáról kell beszélnie. De ha már ezt teszi, nagyon őszinte próbál lenni. — Rajtam soha nem látta kívülről senki, hogy gondjaim vannak. Apám tanárember volt, a háború kettétörte a pályáját, nehezen tudta újra összeszedni magát, pedig öt gyerekről kellett gondoskodnia. Négyünknek diploma kerülhetett a kezébe, de ezért nekünk is meg kellett küzdeni. Ez a nehéz gyermekkor, a fiatalságom megtanított rá, nagyon kell tisztelni a munkát. Diákkoromban végigdolgoztam a nyarakat , kőműves mellett, aratásnál. Egyetemista koromban jelesnek kellett lennem, hogy fenn tudjam tartani magamat. Becsülöm és szeretem a munkát. Ezért lettem sebész, ezért akartam kórházba menni. A készségeket, a racionális gondolkodást, kézügyességet apámtól örököltem, de ez is szakma, amit meg lehet tanulni, s én ragyogó mestereket kaptam. Szabó György, Kósa Csaba játszottak szerepet abban, hogy egyéni sebészstílusom kialakuljon. Az élet rendje, hogy a terhek egy részét mára át tudtam venni tőlük az osztályon. Dr. Hajdú Zoltán neve — a Tiszántúlon legalábbis — mindenkinek eszébe jut szakmai körökben, különösen ha a gyomorsebészetről van szó. A biztonságérzetet, jó szakmai közérzetét szerénytelenség volna elhallgatnia. — Öröklött készségeire nem lehet büszke az ember, ez adottság kérdése, de a szorgalom annál nagyobb dolog. A sebész tíz évvel a szakvizsga után mondhatja valóban maga mögött a tanulóéveket." A szakmában soha nem tartottam magam tévedhetetlennek Műtét közben bármikor szólhat az aszszisztens ma is. Ha egészen fiatal, vagy nálam képzetlenebb sebész az operatőr, s én asszisztálok, a munka iránti alázat vezet. A kollégámnak éreznie kell, hogy most övé a felelősség. Negyven év fölött kezd megérni az ember arra, hogy amit tud, tovább adja. Korábban ez nem volt ennyire tudatos bennem, ma belső kényszer. A mi generációnk már adni tud a fiataloknak, és ezt el is várják. Az igazi mester büszke arra, ha a tanítvány lekörözi. — S a karrier? — E nélkül a hajtóerő nélkül alig van ember, de én abszolút jóindulatú szóként használom. Magának az embernek fontos. Nem kifutást, hatalmat, presztízst értek a karrier alatt. Nekem mindegy, hogy adjunktusnak hívnak vagy főorvosnak; az a jó dolog, hogy megbe*csülnek az osztályon, a kórházban, a betegek bíznak bennem. Jó nagybőgőd vagy ■ első hegedűs szeretnék lenni egy zenekarban — akkor is hasznos lehetek, ha nem én vagyok a karmester. Belső kényszerből szeretném, a mostanihoz hasonló könnyedséggel végezni a munkámat, szakmámban a legjobbat adni. Nem vagyok olyan típus, akit a jutalom, a cím, a rang elérése doppingol, s mások is úgy vélik: hátha akkor jobban csinálja. A negyvenes korosztályból keveseknek adatik meg, hogy a hatalom bizonyos lépcsőin előre menjenek ; talán ezért viszket olykor talpa ennek a generációnak. Mindent mérlegelve kibékülni a lehetőségekkel — ezt nem mindenki látja be. — Negyvenesen más lett, mint korábban? — Megváltozott önmagam és az emberek megítélése. Körültekintőbb vagyok, türelmesebb, ha nem is elnéző. Biztos, hogy ezt a mögöttem levő tapasztalatoknak köszönhetem. Negyvenöt fölött könnyíteni kell egy kicsit a tempón, a sebészet egyébként is kemény fizikai „sport”. Az idősödő labdarúgó is egyre többet edz, hogy a pályán maradhasson. Nem éjszakázom, kivéve, ha ügyelek, lemondtam a cigarettáról, alkoholt nem iszom. Futok, sízek, kertészkedem. Ez a legjobb kikapcsolódás, aközben gondolkodni is lehet. Mindezt tudatosan csinálom, az állóképesség a mi szakmánkban nagyon fontos. Nem döngetem a mellem, azt, hogy ez hivatás, hajnali három és hat között érzi az ember, amikor műt, gyógyít akkor is, ha a testi-lelki erő fogytán. Negyven után könnyebb Így véli Kerékgyártó Mihályné, a Centrum Áruház személyzeti osztályának vezetője — annak idején eladóként került ide —, s Löki Sándorné, aki szintén a pult mögött állt, nemrég lett a fehérneműosztály vezetője. — Nem véletlen, hogy a negyvenes nők a legstabilabb munkaerők, hiszen már felnőttek, önállóak lettek a gyerekek — kezdte Kerékgyártó Mihályné. — Túl a szakmai továbbképzések során — magam először a közgazdasági technikumot, a kereskedelmi és vendéglátó-ipari főiskolát, majd a marxista egyetemet végeztem el —, fellélegezhet az ember, s valóban alkotó éveit éli, főként, ha az egészsége is rendben van. Annak idején az örökös egyeztetés volt a problémám: a családi életet a tanulással, a munkámat a társadalmi tevékenységgel kellett összehangolni. A követelmény mindigmegvolt, e szerint kellett élnem, kisgyerek mellett, szerencsére a legmegértőbb családi háttérrel. Az, hogy kiből mikor lesz valami, nagyon összetett dolog: négy-öt éve szinte teljes váltás történt az áruházban. Az utánpótlás kérdése házon belül oldódott meg: aki addigi munkája alapján megérdemelte, bizalmat kapott. — Nemcsak a felkészültségtől, a rátermettségtől, az iskolai végzettségtől függ, kiből lehet vezető — folytatta Lökiné. — A külső körülmények szabnak határt. Embere válogatja, ki hogyan fogadja az adott lehetőségeket. Tény, hogy ilyen okból kevesen mentek el tőlünk, sőt olyan is akad, aki fél a felelősségtől. A nőkben ma is kevesebb az ambíció. Visszahúzódóbbak vagy kényelmesebbek, inkábbra, családot helyezik előtérbe. Az én szakmai közérzetem a legjobbnak mondható. Nem határoztam el, hogy osztályvezető leszek, a véletlen hozta így. — Huszonöt éve vagyok itt, együtt nőttem fel az áruházzal — mondja Kerékgyártóné. — A jó légkörnek, a vezetésnek köszönhető, hogy örömmel jár be az ember. Az én munkám sikere nehezen mérhető. Abból látom a bizalmat, hogy bármilyen problémával felkeresnek, odajönnek hozzám, tanácsot kér- nek. Nehéz munka a kereskedelem, és óriási gondunk a fluktuáció. Nem azért mennek el tőlünk vagy nem ide jönnek vissza a gyes után, mert nem szeretik a kereskedelmet, hanem a munkaidő-beosztás miatt. A gyermekintézmények nyitva tartása nem a mi műszakbeosztásunkhoz igazodik. Előfordul, hogy reggel 8-kor csak egy ember van az osztályon, a többiek nem tudtak bejönni, mert beteg lett a gyerek. A munka nehézségéből adódóan az ötvenes korosztály többet betegeskedik. Ezért elsősorban a negyveneseknek kell helytállni. — Az osztályunkon tizenheten dolgoztak. Ahol ennyi a nő, a vezetőnek különösen megértőnek kell lennie, másképp hogy volna jogom adott esetben kérni is? — szólt közbe Lökiné.! — Sokan szidják a kereskedelmet — vélte Kerékgyártónk — A szakmai gondokat viszont mi ismerjük: ha egyik napról a másikra beáll a pult mögé valaki, aki korábban teljesen más munkát végzett, legalább egy-két évbe telik, mire igazi kereskedő válik belőle. A jó közérzethez tartozik ha erkölcsileg és anyagilag is megbecsülik a dolgozókat. A két asszony ki van békülve az adott lehetőségekkel. Az ágazatok közül a legalacsonyabbak a kereseti lehetőségek, de nem másokhoz hasonlítják magukat. — A negyvenesek anyagilag is stabilak már — mondta Kerékgyártóné. — S a biztonságosabb anyagi háttérrel jobban a munkára figyelhet az ember. Kicsit le is higgad: a fiatalabbak elégedetlenebbek mindenhez gyorsabban akarnak hozzájutni. Az életvitelem más lett, a tapasztalat pedig többet ér, mint amikor még csak elméletben tudtam, hogyan kellene csinálni. Mindettől függetlenül: nincsenek nemzedéki ellentéteim, sem otthon, a gyerekemmel, sem pedig az áruházban. Megértéssel és nem kézlegyintéssel kell elintézni a fiatalokat, az adott problémát komolyan venni. Nekik fontos, ami fölött én már könnyebben napirendre térek Nőkről lévén szó, nem álltam meg feltenni a kérdést: megérezték-e a váltást, hogy túl vannak a negyedik X-en? Mindketten azt mondták: nem érzik negyvenévesnek magukat. Talán a munkájuk teszi, amely túlságosan leköti őket, talán a túlfűtött energia, tenni akarás, a feladatok, a további bizonyítás. O. Karács Katalin