Hajdú-Bihari Napló, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-30 / 100. szám
A versenyen a lakosság is nyerhet OTP KONTRA TAKARÉKSZÖVETKEZETEK ? Eddig néhány helyen többnyire a lékés egymás mellett élés jellemezte az OTP és a takarékszövetkezetek tevékenységét. A városokban az OTP-hez mentek az emberek, a falvakban a takarékszövetkezet esett útba jövet-menet. Mindkét területen monopolhelyzetben volt mindkét gazdálkodó egység, s csupán a települések egy részén működött OTP-fiók és takarékszövetkezet is. Ez a békés egymás mellett élés a megye különböző helységeiben még tapasztalható, de az OTP megyei igazgatósága és a takarékszövetkezetek között nem teljes az egyetértés. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy kitört a háború, de valójában ez még csak inkább gyorsan terjedő csatározáshoz hasonlítható, s nem igazi küzdelemhez. Miért éppen most? — kérdezheti joggal a tájékozatlan olvasó, s a kérdés megválaszolásához időben kissé vissza kell ugrani. Az előzményekről csupán anynyit, hogy sokáig nem voltak azonos pozícióban a takarékszövetkezetek és az Országos Takarékpénztár. A szövetkezeti betétek jelentős részét az OTP kezelte — ma is ott kamatozik néhány száz millió — s a nagyobb intézet bele is látott a kisebbek gazdálkodásába. Napjainkra minimálisra csökkent az OTP-nél a takarékszövetkezetek gazdálkodását figyelemmel kísérő szakemberek száma, s néhány hét múlva már a Magyar Nemzeti Bank kezeli e takarékok számláit. A casus belli — a háborús ok — az 54/1983. számú PM rendelet, ami módosította a takarékszövetkezetek szervezésével kapcsolatos előírásokat. Eszerint a városokban 10 ezer lakosig az ott élők 5 százalékásak, 10—20 ezer lakos között 4 százalékának (és így tovább) szövetkezeti taggá való szervezése után lehet fiókot nyitni, vagy új szövetkezetet szervezni. Az elmúlt esztendőben az országban harmincnyolc helyen sikerült a rendeletben előírt feltételeknek eleget tenni, így többek között Budapest XX. kerületében, Nyíregyházán, Kecskeméten, Hódmezővásárhelyen kezdte meg működését a takarékszövetkezet. Hajdú-Biharban még nem nyílt ilyen fiók. Ennek részben oka, hogy az OTP megyei igazgatósága egyike a legjobban működő megyei szervezeteknek, amit a kiváló igazgatóság cím elnyerése is bizonyít következésképpen a megyei OTP a maga jó munkájára hivatkozva mondta, hogy a lakosság — pénzügyi szolgáltatások iránti — igényeit a városokban kielégítik. Bella Zoltán, az Országos Takarékpénztár megyei igazgatója most is így fogalmaz: — A takarékszövetkezetekről szóló 1978-as PM- rendelet szerint szövetkezet alakítása elsősorban ott indokolt, ahol a lakosság pénzügyi szolgáltatásai iránti igények nem kielégítettek. Állítom, hogy minden arra jogosult igénylő az OTP-től megkapta a részére adható hitelt, és ez egyben válasz is arra, hogy a takarékszövetkezetek városokban való megjelenése mennyire indokolt. Igazi verseny nem fog kialakulni, sőt a káros következmények akár katasztrofálisak is lehetnek. Az OTP serpenyőjébe tegyük azt is: még sehol sem reklamáltak azért, hogy takarékszövetkezeteket alakíthassanak. A másik oldal érvelése: ha az emberek nem tudják, hogy a takarékszövetkezeti tagság milyen előnyökkel jár, nem is léphetnek be. Azaz, lehetőséget kell adni arra, hogy az állampolgárok megismerjék a takarékszövetkezeti tagság előnyeit és hátrányait (például a részjegyváltási kötelezettséget), és aztán minden állampolgár eldönti, belép-e a szövetkezetbe vagy sem? Az igazsághoz hozzátartozik: akad olyan hely a megyében, ahol ezt a lehetőséget eddig nem kapták meg a takarékszövetkezetek. Hajdúnánáson már a múlt év nyarán párt-végrehajtó bizottsági ülésen foglaltak állást a takarékszövetkezet szükségessége mellett, később viszont a város vezetői „felkérték” a polgári takarékszövetkezetet a szervezés szüneteltetésére. Beke Lászlóné, a polgári takarékszövetkezet elnöke: — Pillanatnyilag száztizenkét tagunk van Hajdúnánáson, s már korábban megállapodtunk egy fiókhelyiség „bérelésében”. Szakembereink vannak, pénzünk van, nem rajtunk múlik, hogy még nincs Hajdúnánáson fiókunk. Lássuk, másutt hogy áll a szervezés ? Debrecen csapókerti körzetében a hadháztéglási takarékszövetkezet kapott előzetes minisztériumi engedélyt — ami csak a megyeszékhely esetében szükséges. Nagy Gábor takarékszövetkezeti elnök: — Csak kétszáz forintos részjegyet kértünk, de a szükséges részjegyalap-bővítést így is elértük. A megkívánt taglétszám 50 százaléka is belépett már, noha csak ezekben a napokban kezdtük a szervezést. Épületünk már van, a szükséges technikai feltételek sem hiányoznak. Elképzeléseink szerint július első napjaiban nyitnánk. Szarvas Zoltán, a balmazújvárosi takarékszövetkezet elnöke: — Hajdúszoboszlón néhány ember belépése hiányzik ahhoz, hogy a szükséges létszám meglegyen. Ha az engedélyt rövid időn belül megkapjuk, június első napjaiban nyitnánk a fiókot. Simon István, a hajdúdorogi takarékszövetkezet elnöke : — Hajdúböszörményben a lakosság száma alapján ezer tag belépése szükséges. Időarányosan jól állunk, helyiségünk már van, a második félévben szeretnénk nyitni. A start tehát hetek-hónapok kérdése. Így tulajdonképpen felesleges azon vitázni, hogy kellenek-e a takarékszövetkezetek. Az ország harmincnyolc településén már bemutatkoztak, s eddig is több száz helyen — igaz, más körülmények között —, de egymás kiegészítésére dolgoztak a takarékszövetkezetek és az OTP fiókjai. Ha ez az együttműködés nem volt problémamentes, az következhet az eltérő üzletpolitikából, a lakosság és a pénzintézetek közötti különböző kapcsolatból. Kétségtelenül fennáll annak a veszélye, hogy néhányan a takarékszövetkezeteknél és az OTP-nél is megpróbálnak ezentúl hitelt felvenni, s ennek megakadályozására a pénzintézetek közötti jó együttműködés szükséges. Az is reális kérdés, amire szintén Bella Zoltán utalt: kell-e az egységes hitelpolitikai irányelvek megvalósítására két párhuzamos szervezetet létrehozni? Ezek a kérdések sokkal izgalmasabbak annál, mintsem egyetlen újságcikkben és most, a takarékszövetkezetek tevékenységének bővülése előtt megválaszolhatnánk. Mert ne feledjük: a monopolhelyzet feloldására általános a törekvés a magyar gazdaságban, így „csak annyit” kell bizonyítani, hogy monopolhelyzetben van, volt-e az OTP, s viszszaélt-e helyzetével? Ez a bizonyítás nem könnyű, nem is feltétlenül szükséges megpróbálkozni vele. Elegendő kivárni, hogy az állampolgárok hová fordulnak. Milyen árat ígér majd az OTP, ha a takarékszövetkezet is vehet lakást? Ki kér kezest, ha egy egyedülálló, harmincéves fiatalasszony bútort szeretne venni ? Mennyi személyi hitelt ad majd év végén a takarékszövetkezet, és mennyit az OTP? — sorolhatnánk a kérdéseket. A válasz remélhetőleg mihamarabb kiderül. Az izgalmas ügyekre addig is viszszatérünk. Hajdú István [•W.JBY-érHAJÓ NAPI-Ö —tzes. APrVJtMM 3 MÁJUS-ÉJI ZENE „Édes istenem, nők ablakai alatt énekelni! Van ennél szebb dolog a világon? ... Aztán csendesen koppant az ablak, és olyan halkan nyílott, mint a madár szárnya. Egy fehér kéz és egy fehér kendő csücske lett látható. A mécses lángját meglobogtatta az éji szél.” (Krúdy Gyula) Ragyog a napfény, már zöldül a rét, a határban gólyák köröznek. Virágba borultak a hajdúbagosi utca fái, kinyílt a kertekben a megannyi színes tulipán. Illatfelhőt sodor az április végi szél. — Szerenádot... — mereng el a kocsmában a hölgy, mikor elébem teszi a poharat. Egy hajtincset megigazít, majd egyet sóhajtva folytatja. — Hát persze, hogy húzták nekem is annak idején .. . nem is egyszer .. — Méghogy nem is egyszer! — csattan fel a kocsmáros a férj, aki lám, mégiscsak odafigyelt beszédünkre, és megjátszott felháborodással fordul az asszonyhoz! — No, sorold csak, kiktől kaptál te szerenádot! A kávé ízét még érzem a számban, amint be-bekukkantok a bagosi kertekbe és azt találgatom, vajh, hol lakik az a „szomszédaszszony”, akiről a tanácselnök mesélt A kertben virrasztva . Manapság is a kertjében virrasztja a május éjszakáit és úgy vigyáz a virágaira — mondotta Pallás Imre alig egy órával azelőtt, midőn a sárándi tanácsházán bekopogtattam szobájába. — Vigyázni is kell azokra a virágokra, mert ilyenkor aztán sokan még a kerítésen is átmásznak. Emlékszem, mi is ezt csináltuk. Ha nyílott az orgonavirág, akkor azt ha nem, akkor pedig a kökényfák és a cseresznyefák virágait tördeltük, így aztán a lány ablakában hagytunk egy csokrot, vagy a kulcslyukba illesztettünk egy ágat. Mit tagadtam, galád munkát végeztünk a kertekben. De hát ez is rég volt... nagyon rég. Amikor csoportokban mentünk az ablakok alá, volt, hogy szájharmonikával ment a kíséret, de még olyanra is emlékszem, hogy egy felhúzós gramofont vittünk magunkkal, és éji zeneként ment a verkli... — Háromszor egymás után gyufát kellett gyújtani az ablakban, ez volt a jeladás arra, hogy a lány fogadja a szerenádot. Karászi Antalné meséli ezt, s ő mondja, hogy a külső ikerablakot nyitva is kellett hagyni, hogy legyen hová tenni a csokrokat. Az aztán ott maradt egész május elsején , hirdetve, hogy komoly udvarló jelentkezett és a néma jeladásból a legénynek is érteni kellett. — Tetszett ilyen szerenádot kapni? — Nekem máshogy alakult az életem, de még most is előttem van, amikor a nővérem kapott éji zenét. Szép hangulata volt ennek, amint beszűrődött a muzsika, ahogy ezekre a dalokra ébredt az ember. „Szeretnék május éjszakáján” Egy cigányasszony vezet végig Bagoson, zenészeket keresnénk, valakit a régi bandák tagjai közül, de nem könnyű rájuk akadni. Már le is mondanék róla, amikor a templom előtt biciklivel érkezik „a Béla bácsi". — Régen nagy ünnep volt ez a májusi éjszaka — emlékezik. — Megfogadtak minket a fiúk, megegyeztünk egy árban, aztán rajta! Mentünk a házakhoz, tudtuk jól, kinek, hová „kell” mennie. Kezdtük éjjel tizenegykor, zenéltünk hajnalban, danoltunk reggelig. — Mit daloltak? — „Szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát. Amíg alszod az édes álmot, díszítni kis szobád” — ezzel kellett kezdeni. Aztán jött, hogy „De szeretném elmondani, hogy szeretlek téged”. A befejezés még mindig ez volt: „Alszol-e már édes angyalom?”. — Hány zenész volt, mennyit kerestek egy éjszaka? — Volt a prímás, a brácsás, a klarinátos, én pedig bőgőztem. Nemegyszer még így gyalog átmentünk Sárándra is, hiszen ott is sokan megfogadtak. Mennyit kerestünk?... Fene tudja azt már! De annyi biztos, kerestünk annyit, mintha három napig kapáltunk volna. — Ma is adnak még szerenádot? • — Mi legfeljebb lagziba járunk. A szerenádra meg csak emlékezünk már. Sok embernek, sok lánynak, legénynek szereztünk ám így nagy boldogságot! — A feleségének hányszor adott szerenádot? — Miért adtam volna? Mi csak úgy mentünk, ha megfogadtak bennünket. A lányok pedig nagyon várták ezeket az éjjeli muzsikusokat. Gyöngyösi Károly bácsi ezt ugyancsak megerősítette, mikor meglátogattam sárándi házában. „Adtam én sok lánynak !” — Hát hogyne várták volna! Pláne az, amelyiknek még szeretője is volt, az igazán várta! — Hány lánynak tetszett adni szerenádot? — Adtam én sok lánynak! Milyen a fiatalember? Jön-megy erre is, arra is. De utána, amikor megismertem őt, próbáltam csak volna más valakinek is adni! Én nem tudom, mi lett volna! Feltekint a falra, ahonnan egy megsárgult fényképről gyönyörű női arc tekint ránk. — Nyolcvannyolc éves vagyok, tizenkét esztendeje maradtam özvegyen, öregszik az ember, csak az emlékei maradnak ... Szépen eldanolgattunk az ablakok alatt... Volt, hogy cigányokkal, zenészekkel, de jobban csak úgy magunk, legényemberek. Reingl Antalnéval a hajdúbagosi könyvtárban váltottunk néhány szót. — 1960 volt, Debrecenben a DEMKÉ-ben éppen megkezdődtek a szülési fájdalmaim. Akkor, május éjszakáján arra ébredtem, hogy valahonnan a távolból éji zene hangja szűrődik a kórterembe. Szép ébredés volt... A május éji szokások közül ő említi, hogy ha a lány elutasította a fiú közeledését, akkor a fiú nemegyszer fűmagos pelyvával szórta be a virágoskertet. Máskor meg valakinek a kapuját szerelték le és cserélték ki egy másik ház kapujával. — Meg olyan is volt — emlékezik Karászi Antalné —, hogy valakinek szétszedték a szekerét és a szénáscsűr tetején szerelték újra össze. Nagyot nézett az illető, mikor ébredt május elsején. Máskor meg a májusfát úgy ásták el, hogy alig lehetett kiférni tőle a kertkapun. — Maradt-e még valami e májusi szokásokból? — Valami még maradt, nem túl sok, de hát az már a mai fiatalok dolga. Ami nekünk megmaradt, az ezeknek a szép május-éjszakáknak, e szerenádoknak emléke. Dombrovszky Ádám Májusfa állítása a Heves megyei Keséden KRÓNIKA Gyerekkoromban láttam Párádon az üvegfúvók verejtékesen nehéz munkáját; tetszenek a konzervgyár formatervezett befőttesüvegei; a müncheni boltban a kanálnyi mustárt valóságos üvegremekben kínálták; a táskámban injekciós ampullák csörögnek; „iszunk még egy üveggel?”; megint összetörtem egy poharat a készletből; vissza kellene már vinni az üres üvegeket — ennyi jutott eszembe „az” üres üvegről némi gondolkodás után, amikor egy halom üvegcserép megállásra késztetett. A leltárom persze korántsem teljes, s bizonyára ahányan vagyunk, annyiféleképpen állítanánk össze. A filozofikusabb szemléletűek talán felvázolnák „az üveg, mint olyan” kategóriát, a historikusok elmondanák, kik alkalmazták először az üvegtárgyakat, a gazdasági szakemberek meghatároznák előállítási árát, az újságíró pedig kesernyésen nyugtázná, hogy a téma ez esetben is az utcán hever. S vajon mi jut eszébe annak a debreceni polgárnak, aki töri az üveget? Egyre gyakrabban, s egyre több helyütt. Igaz, lehet, tavaly meg azelőtt is pontosan ugyanennyi üvegcserép hevert szerteszét az utcákon, tereken, parkokban. Nekem mégis úgy tűnik, egyre terjed ez a szokás, tevékenységi forma — nem is tudom, hogyan nevezzem. Természetesen próbálom megfejteni, mi lehet annyira jó az üvegtörésben, miért csinálják olyan sokan. Milyen titokzatos, izgalmas kielégülést okozhat tompa puffanás utáni csörrenés. „Feldobja-e" vagy jóleső nyugodtsággal tölti el a lelket a látvány, amint a formás butéliából formátlan szilánk és cseréphalom lesz? Érzi-e a jól végzett munka örömét, aki netán nem is egy, hanem több üveget tör össze egyszerre? Egyáltalán, munkának tekinti-e elfoglaltságát az üvegtörő, vagy inkább amolyan hobbinak, passziónak? Jókedvű-e, amikor töri az üveget, vagy éppen ellenkezőleg nyomott, borús hangulatán próbál könnyíteni? Kérdések, amelyekre nincs válasz. Pedig jó lenne feltenni őket. Mert az üveg nem magától törik, s mert a cserepek — említettem — nagyon elszaporodtak. A város járdáin, az úttesteken már megszokott látványnak számítanak. Összetört üveg van a köztéri virágtartóban is, a frissen kiültetett árvácskák és a park bokrai között, az orvosi rendelő előtt, a parkolóban, az erdő tisztásán, a parképítésre szánt földben, s egyáltalán mindenütt talál az ember, ha valami arra készteti, hogy a lába alá nézzen. Talán olcsó az üveg, nem nagy kár összetörni? Olcsó lehet mások munkája is, ha ilyen könnyedén tönkre lehet tenni. S nagyon alacsony szintű lehet önbecsülésünk mércéje. Mert ezek a „rossz” helyen heverő cserepek számomra az emberi lét harmóniájának tagadását jelentik. Valami olyasmit sugallnak, hogy nem érdemes rendezettebbé, emberibbé tenni életünket. Hisz a színpompás virág és a selymes fű között ott lapul alattomosan az üvegcserép. Ott van a lábunk alatt, amikor sétálni indulunk. A legváratlanabb helyeken bukkan fel. Hiába szeretnénk tehát a rendet, a harmóniát, annak fájó ellentétét találjuk. Úgy hiszem, az üvegtörők nemcsak a más sorsra érdemes üveget pusztítják. A jobb érzésű állampolgárok hitét is kikezdik. Azt a hitet, hogy érdemes erőfeszítéseket tenni, pénzt áldozni környezetünkre. Pedig a környezettünk nem csupán életünk helyszíne, hanem saját magunk tükörképe is. Olyanná válik, amilyenné formáljuk. S ebben az összefüggésben az összetört üveg már nem könnyen eltakarítható köztisztasági „tény”. Hanem olyan közösségtől idegen magatartásforma megnyilvánulása, amellyel egyelőre — úgy látszik — nem tudunk mit kezdeni. T. Szűcs József