Hajdú-Bihari Napló, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-30 / 100. szám
ILLYÉS GYULA: Két kéz (Részletek) Aki kezelt e kézzel, szoborral kezelt, érccel, nem melegséget érzett, vas merevséget. Mintha nem egy érző lényé volna e kézfő, hanem egy óriás nép nyújtaná biztatásképp. De ez a tenyér nem holt, ez élő-eleven volt, ez olyan hű erő volt, mint maga a termőföld. Ezzel a természet szólt, ha épp okosat gondolt, olyasmit mondott ezzel, mint virággal, gyümölccsel. Mert hogy szállt az ostorfa ha kézbe e kéz fogta! Kapa hogy sürgött-pörgött, ha őhozzá szegődött. Zsákok hogy telítődtek, telten hogy emelődtek, padlásra hogy repültek, teltek és ürültek. E kézzel állva párba a kalapács hogy járta, s hogy csengett, ahogy illő, hozzá az üllő! Ha ujjal csak hozzáért, megindult a kazángép füttyentve a másik gépnek egy óriásit. A műve volt kis varsám, rézpatkóm csizmám sarkán, a fatalpon szál drót, mely első korcsolyám volt. Mintha mindegyik ujjba kis mester lett volna bújva Tíz pici mester, járták, hogy is csinálták? E két kéz után kaptam, ha elzuhantam, ez simogatott, ez vert, ez gyúrt belőlem embert. ZELK ZOLTÁN: Kőtörők Alkonyattájt, hazafelé máris nagy völgybe értem, a bányában, a kőtörő parasztokat néztem. Számolgattam, hányszor lendül egy perc alatt karjuk, hányszor sebzi a fölcsapó kősörét az arcuk? Hússzor tán ... egy óra alatt egyszerkétszázszor . . . Alkonyodik. S ők dolgoznak reggel hét órától. Ezerkétszáz ... Hány ezer is tizenkétszer annyi? Eltűnődtem: tudhatnak-e ők még simogatni, puha kézzel érinteni asszony, gyermek-arcot? Vagy úgy megszokta karjuk már a sújtást, a harcot, hogy csak ütnének örökkön ... Álltam még tűnődve. Puha zápor —este ömlött a fákra, a völgybe. (A költő kiadatlan verse, 1937.) helyben, s már itt megfeledkezem erről-arról. Később aztán, amikor emlékezni szeretnék, persze, hogy nem megy (...) Ütjük a vasat. Kötelesség? Fokozatosan jutok a fáradtság már-már ellenőrizhetetlen közelébe, lüktetése, mint egy mohó száj, befal. Ott, ahol az izmok a csontra tapadnak, ott állandósul, legalábbis valahol arrafelé, a fájdalom. Erőfeszítés és elernyedés között ekkor már alig van különbség. Egy egészen kicsi, éppen csak hogy. Ez teszi lehetővé mégis, hogy cselekedjem. Nagyon kell figyelnem. Így megy, pereg, folyik tovább minden. Most még abbahagyhatnám, úgy érzem, nem teszem mégsem. Miért? Ha abbahagyom, ha nem ismerem meg már ekkor, a kezdet kezdetén csaknem egészen azt, amit esetleg később sem kellett volna ennyire, talán más úton megyek tovább. No persze ez sem biztos. Játék. Annyira elérhetetlen s érthetetlen, hogy még csak a csábítása se érint. Pereg tovább a féltés: a saját útját járja minden. Jövő és múlt? Kiegyezek mindennel én is. Hanyatló kedv fölött toporzékol a nap. Szikrákat szór tovább a munka, s bebugyolálja a műhelyt. Forrasztunk. Szívesen elhagynám már a helyem, de hiába nézek az ajtó felé, a halvány, napszagú fény üres, senki sem lép vissza belőle felém. Kicsit elbámészkodtam. Káromkodva röppen ki a vas a tűzből, nagyapám gyorsan, gyorsan — remeg a keze, mert gondosan kellene — egymásra illeszti őket, eldobja az egyik fogót, a kalapácsot keresi, a fatuskón kapkod, alighogy megtalálja, lesújt vele máris, puhán huppan az ütés, mintha sárba süppedne el, ott marad a nyoma. Aztán szelidebb nyomok kerekítik el a kezdeti sebeket. A szikra pergő áradása a mellemig ér, meztelen lábam s a derekam alatta van. Feltartom a kalapácsot. Megint a sorsomra várok. A nyél kinyúlik bal hónom alatt a fej, a súlyos fej leesni készül, még visszatartom. — Most — mondja nagyapám. Elengedem. Sőt! Talán még arra is van időm, erőm, hogy egy kis lendületet adjak bele. Bamm, bamm, ba— bamm Mintha beszélne. — elég! — Közel hajol hozzá, vizsgálja a forradás vonalát. Aztán meg messze tartja magától. Mégis belejátszik a hűlés hideg fénye a vörösbe, hihetetlen, hogy ennyire gyorsan. — Megfört — dörmögi szinte csak magának. Visszateszi a tűzbe. Most már minden nyugodtabb. Lassan zakatol tovább a fújtató, és én leengedem a kalapácsot. Pihen. Pihenj! De hát ez nem tart sokáig, ahogyan semmi sem. Újra ott van a vas az üllőn, szinte remeg papírszíne. És zuhognak az ütések. Csak arra figyelek, pontosan oda, oda, az üllő egyetlen pontjára sújtsam mindegyiket. Van alkalmam újra és újra javítani. Látom az ütések nyomát. Megint. A vas előbb megnyúlik, aztán görbülni kezd. Nem nagyon tudom felfogni, hogy esetleg nekem is részem lehet abban, ami itt történik. Most a kalapács helyett egy vágó fekszik a vasra, nyelét nagyapám tartja a kezében Ütöm. Az óvatosan mászik előre, vékony vájatot hagyva maga mögött — hát igen, a patkószegek tömött fejének. Az árok végighúzódik a hűtővörös, üveges felszínen. Most jön a másik hajlat. Aztán a lyukak. Még azt is nekem kell csinálni. Aztán a kisebb javítások. Letehetem a kalapácsot. A kékes vaspernyébe fújok. Elég volt. A küszöbön ülve bámulom tovább nagyapámat, aki újra a tűzbe mártja a patkót, előkapja, pedig még nem is piros, igazit rajta keveset. Forgatja, nézegeti, oda-odacsendít egyet-egyet. Készen van. Fölemeli a fogót, és a műhely közepe felé nyújtja. A fogó szája kinyílik, s a kék patkó lehuppan a porba, serceg, füstölög, és kis karikát éget maga köré. — Lehűthetem? — Hagyd! — Miért? — Mer’ mökkeménszik. — És az baj ? — Baj hát. — Miért? — Mert e’törik. — El? — Hát persze. — Attól, hogy lehűtöm? — Atta. — A papa is le szokta hűteni. — Csak később. — És később lehűthetem? — Le. — Sokára? — Hocsd má, ha annyira akarod. — És most nem keményszik meg? — Dehonnem. — Akkor még várok inkább egy kicsit. — Várj. — És mikor lesz jó? — Hát ha már nem piros. — Már nem piros. — Dehonnem. — Csak egy kicsit. — Hát egy kicsit se legyen. — Értem. — Ott állok a szürke vasdarab fölött, piszkálom, forgatom. Az az érzésem, már nem is meleg, megfoghatnám akár szabad kézzel. Csak ha föléje hajlok, csapja meg arcom a meleg, vibráló levegő. Mint a rongy, egyformán gyúródik mögötte a por, a vas. Ott hagyom. Nagyapám keres valamit. Az ócskavasban turkál. Talán még várnom kellene, de már nincs hozzá türelmem. Különben is, olyan hosszú az az idő, ami egyik perc és a másik perc között elmúlik, beláthatatlan. — Most már lehűthetem? — Hácsd! — mordul föl mérgesen nagyapám. Kicsit megijedek, de tudom, nincs tétovázásra időm. Fogóba fogom az ártatlan patkót, és a vizeshordóhoz megyek vele, ottáll a fújtató agyonfoltozott bőrlebernyege alatt, és belemártom. De ki is kapom azonnal. A víz fehér habot vet, gőz, forró gőz fröcsköl ki belőle, a buborékok alól. Az újra szárazra került vas hirtelen veti le magáról a sötét nedvességet, hamuszürkén, hamisan dereng. Visszaengedem a vízbe. Most jó mélyre dugom. Halk morgás hallatszik, s a nehezen felszínre vergődő gőzbuborékok pukkanásai. Aztán ennek is vége. Ott a mélyben intéződik el minden. Kiemelem, hogy meleg-e még. A nedvesség sötét és összefüggő rétege most már csak lassan szakadozik le róla, a pára szelíden száll el, s nehéz porszagot hagy maga után. Fáradt kéz söpri le a légutakat. Aztán újra visszaengedem. Lent himbálózik egy kicsit a víz fekete tükre, amikor elnyeli, de különben semmi, néhány gyűrű csak a fogó nyele körül. Látom a saját arcomat a torz felszínbe gyűrve Amikor újra kiemelem a fogót, a nedvességtől egészen fekete a patkó, s csak lassan alakulnak ki rajta a világosszürke száraz foltok. Egészen lassan. Alig párolog. A víz visszacsurog a hordóba. Megérintem az ujjammal. Még mindig meleg, de csak annyira, mint egy állat. Ledobom a kiégett porba. S ahogy ott fekszik, már szárazon, a fogó nyitott szája lassan összecsukódik. (Részletek a Közel című regényből) CSORBA GYŐZŐ: Zöld és fény Csordulásig a világ! — Szinte már kicsap szőlők, fák és újra fák zöldjéből a hab. Forr, tajtékzik, szédülök, zöld alul, felül; lépek, állok, eldűlök, zöld kívül, belül. Zöld, zöld, lelkes újulás, nagy, termékeny él; tarthatatlan bolydulás föl, föl, egyre föl! Fű, fa, gyom, szőlő emel, körforgó dagály. Zöld és fény: d e két elem árján ring a táj. Nézem, érzem, bámulok, s engedem magam. . Zöld és fény dagad, forog, szólnék, s nincs szavam. S míg ragyogva nő velem, s hord a két elem, pólyái az időtelen és a végtelen. Bemutatjuk... ...A Petőfi Irodalmi Múzeumot Országos hatáskörű múzeum, a magyar irodalomé Irodalmi emlékeket (kéziratokat, könyveket, portrékat, személyi tárgyakat, úgyszólván az írók életével kapcsolatos mindenféle relikviát, újabban irodalomtörténeti értékű hangfelvételeket) gyűjt, őriz, ezeket tudományosan feldolgozza és széles körben ismerteti meg. Közművelődési tevékenysége is számottevő. Irányítja az országos múzeumi hálózat keretében folytatott irodalmi-muzeológiai munkát, Budapesten a központi kiállításon kívül még négy emlékszobája — múzeuma — van, de felügyeletet gyakorol azon irodalmi emlékhelyek fölött is, amelyek többsége az írók szülőházában, egykori lakóhelyén található, s a területileg illetékes megyei múzeum keretében működik. A Petőfi Irodalmi Múzeum Budapest belvárosában, a Károlyi utcában (a 16. szám alatt), a klasszicista stílusban átépített és kibővített barokk Károlyi-palotában foglal helyet. Falai közt egykor megfordult Mária Terézia, 1849 januárjában itt fogták el az első magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost, egy időre itt rendezkedett be Haynau. Itt született az első magyar köztársasági elnök, Károlyi Mihály, özvegye, Andrássy Katinka itt szokott megszállni napjainkban is, a számára fenntartott részben. Ám a múzeum története más szálon indult el. A Petőfi Társaság az 1904-ben elhunyt Jókai Mór Bajza utcai házában 1909-ben helyezte el Petőfi életének öszszegyűjtött és óvott dokumentumait, s egyúttal Jókai irodalmi hagyatékának egy részét is gondjaiba vette. A felszabadulás után, a Petőfi Társaság megszűntével, a Budapesti Történeti Múzeum vigyázta az anyagot, s munkatársai többek között József Attila — kéziratokkal, relikviákkal, más modern írók műveivel, leveleivel, dokumentumaival gazdagították a gyűjteményt. 1954- ben alakult meg a Petőfi Irodalmi Múzeum, amely 1957 óta a Károlyi-palotában szolgálja a kultúra ügyét. — A gyűjtőmunka az, ami egy múzeumot múzeummá tesz — vallja Botka Ferenc főigazgató. Feladatunk tehát gyűjteni, válogatni és bemutatni. De nemcsak a látványos formákon át tar-Petőfi Sándor A helység kalapácsa című hőskölteményének első kiadása a múzeum gyűjteményéből (KS-reprodukciótunk kapcsolatot a valósággal. Munkánkat úgy foglalhatom össze, hogy kiállításokat rendezünk, tudományos kutatómunkát folytatunk, természetesen rendelkezésre állunk a különféle közművelődési és oktatási fórumoknak, könyvkiadóknak, tömegtájékoztatási szerveknek, dokumentációs szolgáltatásokat nyújtunk. Tárlatvezetéseket, irodalmi-zenei műsorokat, klubfoglalkozásokat rendezünk. Külföldi kapcsolatokat ápolunk. Állandó együttműködésben vagyunk külföldi testvérintézményeinkkel, a moszkvai, a berlini, a martini szarócszentmártoni, a prágai, a szófiai, a varsói, a weimari és a zágrábi irodalmi múzeummal. No és nem utolsó sorban kiadványokat jelentetünk meg. Sok vonatkozásban ezek talán még többre is becsülendők, mint egyegy kiállítás, hiszen az írott anyag még hosszú évtizedek múltán is megfogható segítséget nyújt olvasójának. Ilyen népszerű például Kézirattár sorozatunk, amelyben a múzeum legértékesebb kéziratainak hasonmás kiadását jelentetjük meg a kézirat keletkezéséről szóló tanulmány és gazdag dokumentum-, illetve képanyag kíséretében. Eddig többek között Ady, Kossuth, Petőfi, Krúdy, Móricz, Szabó Lőrinc, József Attila egy-egy írását adtuk ki az Európa Könyvkiadóval közösen. Most készült el Eötvös József Dessewffy Józsefhez írott levelének kiadása. Irodalmi Múzeum sorozatunk érdekes darabja lesz a Kosztolányi születésének százéves évfordulójára ez évben megjelenő Kosztolányi-napló, amelyet az tesz lehetővé, hogy gyorsírással készült naplójegyzeteit megfejtették. Emlékezetes megjelenések ebből a sorozatból például Babits Mihály és Szilasi Vilmos levelezése, Mácza Jánosnak addig csak orosz nyelven olvasható tanulmányai, irodalomtörténeti viták a Nyugatról, a Korunkról, emlékezések Kassákról, Szabó Lőrincről. Nemsokára megjelentetjük Móricz Zsigmond és húga, Móricz Ida levelezését. Bibliográfiai füzeteinkben — ezek most az Estlapok anyagának gyűjteményével a negyvenkettedik kiadványnál tartanak — nemzeti kincseinknek valóságos rejtett tárházát nyitottuk meg. Van egy születőben levő sorozatunk is, amelyhez nagy reményeket fűzünk, ez a Relikvia-tár lesz, amelynek az a célja, hogy íróink, költőink személyes tárgyait fényképekkel könyvekben mutassuk be, s ezek hazánk legtávolabbi tájain, kis településeken is felhasználhatók legyenek például az iskolai oktatásban. Múzeumunk az egyetlen, amely írók személyes tárgyait gyűjti, de mint mondtam, be is akarjuk mutatni mindazt, amihez hozzájutunk ajándékozás vagy vásárlás útján. Idén megjelenik eme vállalkozásunk két érdekes kiadványa: Ady, illetve Petőfi relikviái. — Beszélnünk kell hangtárunkról is, amely mintegy kétszázezer méter magnófelvételen írói vallomásokat, emlékezéseket őriz. Képzőművészeti tárunk figyelme kiterjed az íróportrékra, de az esetleg festő, rajzoló írók vagy költők önarcképeire is. *** Megnéztem a tavaly október óta nyitva tartó Petőfi és kora 1823—1849 című, koncepciózusán rendezett kiállítást, amely nagy költőnk személyét a reformkor szellemi mozgalmának összefüggéseibe ágyazva mutatja be, s igazolja azt a mitizálással vitatkozó koncepciót is, hogy „sem irodalmi vonatkozásban, sem pedig társa-' dalmi értelemben nem érkezett, nem érkezhetett a semmiből.'’ Érvelő rendezés ez, bemutatja a művelt, a világirodalmi eszményekkel táplálkozó költő-forradalmárt. Sokszínű, hatásos a kiállítás. Több személyes használati tárggyal találkozunk, Petőfi utazó ládájától pipájáig, vagy például Júlia terhesmama-ruhájától addig a bizonyos székig, amelyik Orlai Petrich Soma egyik festményéről ismerős. Jó a Petőfi-kor fővárosának bemutatása is. Ez idő szerint még Jókaikiállítás, az eredetivel egyezően berendezett Déry-szoba, Móricz-kiállítás, rendkívül kevés tárgyi anyag birtokában is hatásos Radnóti-kiállítás, és egy sikerületlen József Attila-rendezés látható a Gábor Andor-szobával együtt. Már előkészítették a Kosztolányi-évfordulóra kialakítandó bemutató helyét. Január 31-én nyitották meg a Jaschik Álmos grafikus, könyvtervező születésének századik évfordulójára készített kiállítást. Ez a század első évtizedeiben működött könyvművész, aki 1920- ban grafikai magániskolát nyitott, többek között a színpadi díszletezés első hazai atyja. Elsősorban magángyűjteményekből összeválogatott anyagát mutatják be. Konczek József KAUfiJCS* ■HaUllru^nv Btyáettoi József Attila Korong utcai tete (Fotó: Hauer Lajos — szobájának rekonstruált rész-KS) HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1R81. ÁPRILIS .