Hajdú-Bihari Napló, 1986. november (43. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-29 / 281. szám

SZESZÉLYES KÖZÜGYEIM 1. Aranycsengő Fél hat van, besötétedett, a város fényei éppen hogy csak át­ütik a ködöt. Látványnak persze szép ez a már-már aranyló su­gárzás, van benne valami az impresszionizmus post meg neo változatából. Én viszont csak azt érzem, mikor leszállok a 31-esről, hogy arcon szúr, s nedves, nyir­kos, mint a régi cselédházak. Vásárolni megyek a Domusba. Még be se lépek, már átlátom az áruházat. Az üvegfalakon túl bútorvariációk, ügyes és elegáns elrendezésben. Bemegyek, körbe­járom a készletet. Nem, nincs Szükségem ilyesfajta árucikkre, csak „szokom” a légkört, ráhan­golódok a várható szertartásra. Vásárolni azért akarok. Egy szo­lid, sima kivitelű szekrénykét, amire rá lehet tenni a televíziót. — Fent, az emeleten — mond­ja a hölgy, aki a csodály nagy csarnokban tölti be a posztosi tisztet. — Köszönöm — mondom s in­dulok az emeletre. Megyek s ak­kor látom a nagy fényreklámot: „Újra szól az arany csengő”. Per­sze — mondom, hisz jön a kará­csony, s áhítat fakad a szívem­ben. Csillagszórók filléres szik­rái, a Mennyből az angyal, meg a fenyőillat rántanak vissza rég múlt ünnepek hangulatába, s örülök, hogy épp most adódott alkalom ezen prózai tennivaló elintézésére. Most, amikor szól az aranycsengő. Most, amikor öröm betérni az üzletbe, hiszen itt engem várnak, lesik a gondolato­mat, örömet akarnak szerezni nekem is. Felérek a másik szintre, höl­gyek, süldő lánykák trécselnek az egyébként majdnem üres el­adótérben. Jöhetek-mehetek nyu­godtan én se zavarom őket, ők se háborgatnak. Meg is lelem mihamar, amit keresek. Körbe­nézem a kis alkotmányt, tetszik a gusztusomnak. ízléses, forma­­tervezett, a szín is az, ami — köl­­tőileg­­azt mondanák — harmoni­zál a *■< ^ frigyre lépő szerkezet­tel. — Kislányom — mondom a hozzám legközelebb ácsorgó ti­zenéves elárusítónak — legyen szíves már ... A leányzó jön, mosolyog, csupa szívélyesség. — Tessék, miben segíthetek? — Nagyon kedves, köszönöm, ezt a ládikát szeretném megvá­sárolni. — Melyiket? — Ezt — mutatom. Az arca felhős lesz, tekinteté­ben elalusznak a csillagok. — Azt aligha — mondja ünne­pélyesen. — Hibás? — Kutyabaja. — Hát akkor? — El van adva. — S ezt honnan tudja? — Nincs ráírva? Nézem, nézzük, sehol semmi, ami a fenti érvre utalna. — Hát — kockáztatom meg —, ennek, úgy látszik, még sincs gazdája. — Sebaj — mondja vidoran — s golyóstollat, papírt varázsol, s nagy ákombákom betűkkel ráír­ja: ELADVA! — Na — mondja — ugye hogy el van adva. Megszólal bennem az arany­­csengő, de egy kicsit repedt hangja van. Visszás, ideges, in­dulatos. Várom, míg elhal a haragja. — Nézze — mondom szárazon —, ez nem kereskedői etika. Most már legyen szíves megmondani, hogy kinek adták el, s ha elad­ták, miért van itt, az üzlet köze­pén? Könnyedén s fölényesen intézi el a kérdéseimet: — Nem mindegy az magának? — Nem s annyira nem, hogy legyen szives, hívja a vezetőt. — Nincs bent. — Akkor a helyettesét. — Az jó, épp ő adta el. — Hol az irodája? — Arra — mutat semerre s még csak meglepetés sincs az ar­cán, mintha ez náluk megszo­kott, mindennapos gyakorlat vol­na. Az üzletvezető-helyettes néz rám értetlenül, és azt mondja, uram, én senkinek semmiféle kis szekrényt nem adtam el. — Megismételné ezt a munka­társa előtt is? — Kinek adtam én el ezt a szekrényt? — kérdezi a kislány­tól, miután előkerül valahonnan. — Jaj, nem a vezető kartárs adta el. A részlegvezető. — Hívja telefonon. A részlegvezetőnő nem is men­tegetőzik, kategorikusan fogal­maz: — Igen, én adtam el. — S meddig tartják fenn a ré­szére? — Ma este fél hatig ígérte, hogy elviszi. A vezetőhelyettes ránéz az órájára, hat óra lesz tíz perc múlva. Van benne egy kis düh, de fékezi magát. — Uram, a szekrény az öné, maga pedig — íg­y a tizenéves­nek — blokkolja le az árut. — Elnézést — nyújtja a kezét — s a pénztárnál már minden olyan semleges szertartással tör­ténik, hogy nincs is jelentősége. Nyújtom a blokkot, veszem a ládát, s azt mondom az én eláru­sítómnak: látja, most van elad­va. Az utcán leintek egy taxit, s míg betolat, nézem a reklámfel­iratot: „Újra szól az aranycsen­gő ... " Csak s most már ezt is tudom — fenyegető hangja van ... 2. Kutyaszorító Jövök a Batthyány utcán, s kint az úttesten, mivel a járda egyik meg a másik oldalon is fel van bontva. Ábrándozok és látom a jövőt, ahogy a sétálóutca kira­katai, fényei fogják majd vissza mindig sietős tempómat. Mert akkor se por, se gázolaj, se ká­bel, se kábel, csak a csend, a ki­egyensúlyozottság, az ácsorgás, csak a ... s akkor visítóán egy dallamkürt, majd mellém húz egy magyar rendszám a nyugati márkán és azt vicsorítja: mond­ja, jó ember, mi a francnak kó­szál az utca közepén. — Na nem egész a közepén — nézek rá s akkor már mellém ér és hozzám fogja a gyorsaságot. — Középen, szélén, nem mind­egy? — Nem egészen. Mert teszem azt, ha azt mondom, Európa szé­lén, az lehet Franciaország, a kö­zepén, az meg Magyarország. — Vicces. És ha elütöm? — Egy ilyen kocsival kész fő­nyeremény. S egyébként is van CSÉB-em. Most váltottam át 150 forintra. De önnek van-e cascó­­ja? — Cascóm? És ahhoz magának mi köze? — Nekem semmi, csak­ hát a tévé mindig reklámozza, hogy egy jó vezető ne induljon el casco nélkül. — Művelt ember, nézi a tévét is. — Na, ne bújjon ki a kérdés alól. Különben még azt hiszem, hogy másodosztályú pilóta. — Micsoda? — ránt bele a sebváltóba, de akkor már tapos­nia is kell fékpedálra, mert ott meg az úttest van kettényit­va. Lestoppol, néz s csak úgy tud továbbhaladni, ha majdnem mind a két kerékkel felhajt a járdára. Állok, nézem, vakarja a fejét. — Kutyaszorító — mondom. — Az élet produkál ilyen hely­zeteket. Visszamenetben hosszú az út. Meg aztán jönnek is a háta mögött. A fölénynek már nyoma sincs az arcán, s a csodaszerkezet is meg van szeppenve. — Tessék — intek, s megvá­rom, míg felkanyarodik a járdá­ra, s kikerüli a bukkanót. Aztán lelassít, várja, hogy mellé érjek. — Csak így lehet — mondom —, más megoldás nincs. Olykor­­ szükség KRESZ-t is bont, de meg lehet oldani. Kresztízs, aka­rom mondani, presztízsű :he teség nélkül... Boda István ­30-BIHARI VOVEMBEP 30. „Minden élőlénynek vannak örökletes sajátosságai" A genetikai kutatás nehézségei Debrecenben Nem tudom, ha a tisztelt olvasó ezt a szót hallja: genetika, mi jut eszébe? Én azonnal Czeizel End­rére gondolok, s az ő hónapokig tartó nagy sikerű televíziós soro­zata jelenik meg képzeletbeli kép­ernyőmön. Igyekeztem minél több ismerőst, kollégámat megkérdezni: ha gene­tikust keresnének, hová, melyik in­tézményhez fordulnának. A válasz tökéletesen egyforma volt, min­denki az orvostudományt emle­gette. Megvallom őszintén, én sem feleltem volna másként. — Csak megerősítem az általá­nosan kialakult helyzetet — kezdi a beszélgetést Sipiczki Mátyás, a Kossuth Lajos Tudományegyetem genetikai részlegének kandidátu­sa, a csoport vezetője. — Leg­utóbb elnöke voltam a felvételi vizsgán a leendő biológusokat vizs­gáztató bizottságnak. Amikor meg­kérdeztem tőlük, hogy mik a ter­veik a majdan megszerzendő dip­lomájukkal, többen emlegették a genetikát. De kivétel nélkül min­denki a humángenetikára gondolt. Pedig a szó sokkal szélesebb fo­galmat takar. Minden élőlénynek vannak örökletes sajátosságai.- Az élet egyik ilyen princípiuma, elő­joga az, hogy az élőlények át tud­ják adni tulajdonságaikat az utó­daiknak. Ha valaki genetikus, le­het, hogy az ember, állat vagy nö­vény öröklődését kutatja, esetleg az általános törvényszerűségekkel foglalkozik. Mi, itt az egyetemen általános genetikával kísérlete­zünk. Ezek után a genetika úgy fogalmazható meg, hogy egy olyan tudomány, amely az élőlények öröklődésének szabályszerűségei­vel, törvényeivel és azokkal a le­hetőségekkel dolgozik, amelyeket az ember tudatosan kihasználva olyan élőlényeket hozhat létre, me­lyek hasznosak az ő számára. Eb­ben benne van az is, hogy az em­ber saját magát próbálja módosí­tani, tehát egyes öröklődő beteg­ségekből kigyógyítja önmagát. — Hogyan lesz valaki geneti­kus? — Azokban, akik ennek a tu­dománynak lesznek a megszállott­jai, hamarabb alakul ki valamifé­le elhivatottság, mint olyanokból, akik a biológia más területei iránt érdeklődnek.­­ Erről a munkáról vajmi ke­veset tudtunk egészen az utolsó évekig. Én úgy érzem, hogy a puszta elhatározás kevés ahhoz, hogy valakiből kutató legyen. Az oktatáspolitikánk ad-e annyi ala­pot, hogy a szándékát bárki meg­valósíthassa? — El kell dönteni, hogy milyen felsőoktatási intézményben tanul­jon tovább az illető. Sajnos, sem az orvosegyetemen, sem az agrár szakon nincs genetikusképzés. Egy­fajta önképzéssel valósíthatjuk meg a terveket. Számos ilyen szak­ember van hazánkban is. A sze­gedi, a budapesti és a debreceni tudományegyetemek ma már ké­peznek genetikusokat. Itt, Debre­cenben évekig külső emberekkel, felkérések útján oldották meg a tárgy oktatását. Az itt végző hall­gatók közül kevesen választották a genetikát. Mióta a mi csoportunk létezik, sokat javult ez a helyzet. Ezt a fáziskésést azonban még hosszú ideig nem tudjuk behozni. — Mi az a tudományos munka, írni önt most lekell? — Mi egy általános genetikai té­mát vizsgálunk, ami a tulajdonsá­gok kombinálódásának a kérdése. — Mit jelent ez? — Idegen szóval: genetikai re­kombináció. Ha magyarra fordíta­nánk, azt is mondhatnánk, hogy ez a tulajdonságok átkombinálódá­­sa. Ez minden élőlényre vonatko­zik. Azt jelenti, hogy amikor az élőlények utódokat hoznak létre, ezekben az utódokban megjelen­nek a szülők tulajdonságai külön­böző kombinációban. Az unokák­ban már más variáció fordul elő, de a kiinduló szülőpár kombiná­ciója itt is fellelhető. Ez minden élőlény esetében véletlenszerűnek látszik, de távolról sem így van, ■liszen mindent szabályszerűségek, t­örvényszerűségek irányítanak. Ezeket a törvényeket kutatjuk mi. — A mostani kutatásait hová helyezné el a genetika egészében? — Mint már mondottam, a ge­netika határterülete a biológiá­nak. Sok olyan módszert követ amit számos biológiai résztudomány nem alkalmaz. Igénybe veszi a ké­miát, a fizikát és az utóbbi idő­ben a számítástechnikát is. Amit mi csinálunk, az alapkutatás. Ez azt jelenti, hogy nincs azonnal gya­korlati haszna. Ebben különbözik az alkalmazott kutatástól. Bízunk benne, hogy valamikor hasznát ve­szik majd a munkánknak.­­ — Az, hogy itt alapkutatás fo­lyik, azért van, mert Debrecenben nincs múltja ennek a tudomány­nak, vagy esetleg anyagi tényezők hátráltatják a munkát? — Én olyan helyről kerültem ide, ahol alapkutatással foglalkoz­tam. Ebben a témakörben sikerült néhány nemzetközi elismerést is szereznem. Ezért gondoltam azt, hogy célszerű itt is így kezdeni. Ami az anyagiakat illeti: semmi­vel sem vagyunk olcsóbbak, mint­ha alkalmazott kutatással foglal­koznánk. Igaz, hogy mind a ket­tőhöz pénz kell és az is tény, hogy ma Magyarországon elsősorban az alkalmazott kutatáshoz adják a támogatást. Ezért, hogy pénzhez jussunk, kénytelenek vagyunk pár­huzamosan alkalmazott kutatáso­kat is végezni. Ez pedig kifejezet­ten ipari célokat szolgál. Olyan mikroorganizmus-törzseket kell ki­fejlesztenünk, amelyek sokkal ha­tékonyabban alkalmazhatók a mai honi technológiánkban, mint a je­lenlegiek. Élelmiszer-ipari célra életsztőgomba-törzseket nemesíteni a szeszipar, a söripar és a gyógy­szeripar részére. — Nem megy ez az alapkutatás rovására? — De igen! — Mennyire megbecsült az önök munkája? Ha összehasonlítást akarnánk tenni néhány fejlettebbb tőkés ország hasonló kutatásaival, hová helyezné a hazánkban folyó kutatásokat? — Az ötvenes években a geneti­kát egyáltalán nem tekintették progresszív tudománynak. Ennek aztán az lett a következménye, hogy hiányzik egy generáció, akik­nek a tapasztalataira támaszkod­hatnánk. Pillanatnyilag nincs olyan tankönyv sem, amit a hallgatóink­nak ajánlani tudnánk. Készülőben van egy amerikai könyv fordítása, de az a baj, hogy a hazai helyze­tet természetesen nem tárgyalja. Ez a visszavetettség oda vezetett, hogy Magyarországon csak jövőre lesz az első genetikai kongresszus. Minden más tudománynak már a félszázadik ilyen tapasztalatcseréje is megvolt, a genetikának egy sem. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének kiváló magyar kutatói a humángenetikának vagy a mik­roorganizmusok örökléstanának. A tárgykörben teljes munkát azon­ban nem tudunk végezni, mert ke­vesen vagyunk. Ebből következik, hogy egy-egy csoport kiváló ered­ményeket ér el nemzetközi szinten is, de vannak olyan területei a ge­netikának, amelyek teljesen műve­letlenek Magyarországon és ez már anyagi és személyi probléma egyaránt. Aki ezt a területet is­meri, annak az a véleménye, hogy nagyon nagy a lemaradásunk. — Végezetül: mit vár a jövőtől? — Ha­ anyagi lehetőségeinket né­zem, nem sok biztatót. A kutatá­sok költségei rohamosan növeked­nek. Ha színvonalas munkát aka­runk végezni, akkor meg kell te­remteni azokat a pénzeszközöket, amelyek hiánya most némi pesszi­mizmusra ad okot. A magyar ku­tatók ezért kénytelenek olyan kör­ben mozogni, amelyek vagy határ­­területei a genetikának, vagy kül­földön nem folynak ilyen irányú munkák. Ha sikerül olyan terüle­tet felderíteni, amely egyelőre még nem érdekli a külhoniakat, talán még néhány év előnyre is szert tehetünk. Ez azonban alighanem utópia. Mindenesetre a mi, debre­ceni csoportunk igyekszik úgy dol­gozni, hogy a KGST-n belül mű­ködő tudományos koordinációs központ megfeleljen az elvárások­nak. — Köszönöm a beszélgetést, Weisz György ! Olvasópályázatok a művelődésért Sokat gondolkoztam azon, hogy írásomnak milyen címet adjak, hiszen az országos olvasópályáza­tok meghirdetése a múltban már jó néhány vitát váltott ki, főleg a könyvtárosok és az olvasásku­­tatók körében. Hozzá kell tennem azonnal, hogy magam is kissé szerencsétlennek tartom az olva­sópályázat elnevezést, hiszen e fo­galom inkább a sikerre, mint a tartalmas, elmélyült művelődési élmények megszerzésére utal. Vagy talán a kettő együttesen is elképzelhető? Tény, hogy az elmúlt években a KISZ által meghirdetett könyv és ifjúság, vagy a szakszervezet olvasó munkáiért, az MSZBT kell a jó könyv országos olvasó­pályázatán ezrek vettek részt, leg­többször a könyvtári intézmények támogató, segítői, szervező közre­működésével. A részvétel sokszor sikerélménnyel járt együtt, hi­szen a vetélkedést meghirdetők értékes jutalmakról is gondoskod­tak. A Hazafias Népfront által pat­ronált olvasó népért mozgalom im­m­ár több mint másfél évtizede számtalan­­ művelődési forma, módszer népszerűsítésével, meg­honosításával, közvetítésével tö­rekszik arra, hogy a Darvas Jó­zsef által megálmodott „olvasó nép” nemzetet és társadalmat érintő programja közeledjen az elképzelt és meghirdetett célhoz. Teszi ezt a mozgalom az olvasó­táborok, az olvasókörök szervezé­sével vagy épp az olvasópályáza­tok időnkénti megrendezésével. Ez utóbbi kezdeményezés tehát egy a sok közül, de eredménye, eredménytelensége kihat a közre­működő könyvtárosok közérzeté­re, az olvasáspropaganda, az olva­sóvá nevelés folyamatosságának következményeire. Szükség van olvasópályázatok­ra, ha a meghirdetett program nem cél, hanem gondolkodási készség, az olvasási igény fejlesz­tésének, az olvasási élmény erő­sítésének eszköze. Nem lehet ér­dem, ha valaki pontokat kap azért, mert egy könyvtár beirat­kozott, nyilvántartott tagjává vált. Ezért még önmagáért nem jár elismerés, hiszen könyvtá­raink előtt sem szent már a sta­tisztika. A művelődés a lényeg. Csendes ünnepnapokat kívánva üdvözlöm, hogy Tiszta szívvel címmel a SZOT, a Magyar Tele­vízió, a Népszava szerkesztősége, a Népszava Lap- és Könyvkiadó Vállalat és a Könyv­értékesítő Vállalat irodalmi vetélkedősoro­zatot hirdetett meg. Hasonló cél­lal a Magyar Néphadsereg, a Közalkalmazottak Szakszervezete, a Zrínyi Katonai Kiadó az olvasó a katonáért mozgalom részeként közzétette az Aurora olvasópályá­zat felhívását. Az előbbinél a meghirdető szervek elsősorban a szocialista brigádok tagjaira, a szakmunkásképző intézetek hall­gatóira, a művelődési intézmé­nyek látogatóira számítanak, az­az Aurora játékban a Magyar Néphadsereg személyi állománya és hozzátartozóik vehetnek részt a javasolt irodalmi művek közös feldolgozásában, elemzésében. A szakszervezet József Attila halálának 50. évfordulójára a Magyar Néphadsereg a nagy ok­tóberi szocialista forradalom 70. évfordulójára emlékezik a közös­ségi művelődési játék megrende­zésével. Az olvasópályázatok szervezői­nek és résztvevőinek kívánom, hogy kezdeményezésük legyen az olvasóvá nevelés hosszan tartó útjának egyik állomása. Remé­nyem, hogy a játék újabb és újabb művek elolvasására ösz­tönzi majd a pályázókat, és ez lehet a szervezők munkájának legfőbb jutalma. Maróti István

Next