Hajdú-Bihari Napló, 1986. november (43. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-29 / 281. szám
SZESZÉLYES KÖZÜGYEIM 1. Aranycsengő Fél hat van, besötétedett, a város fényei éppen hogy csak átütik a ködöt. Látványnak persze szép ez a már-már aranyló sugárzás, van benne valami az impresszionizmus post meg neo változatából. Én viszont csak azt érzem, mikor leszállok a 31-esről, hogy arcon szúr, s nedves, nyirkos, mint a régi cselédházak. Vásárolni megyek a Domusba. Még be se lépek, már átlátom az áruházat. Az üvegfalakon túl bútorvariációk, ügyes és elegáns elrendezésben. Bemegyek, körbejárom a készletet. Nem, nincs Szükségem ilyesfajta árucikkre, csak „szokom” a légkört, ráhangolódok a várható szertartásra. Vásárolni azért akarok. Egy szolid, sima kivitelű szekrénykét, amire rá lehet tenni a televíziót. — Fent, az emeleten — mondja a hölgy, aki a csodály nagy csarnokban tölti be a posztosi tisztet. — Köszönöm — mondom s indulok az emeletre. Megyek s akkor látom a nagy fényreklámot: „Újra szól az arany csengő”. Persze — mondom, hisz jön a karácsony, s áhítat fakad a szívemben. Csillagszórók filléres szikrái, a Mennyből az angyal, meg a fenyőillat rántanak vissza rég múlt ünnepek hangulatába, s örülök, hogy épp most adódott alkalom ezen prózai tennivaló elintézésére. Most, amikor szól az aranycsengő. Most, amikor öröm betérni az üzletbe, hiszen itt engem várnak, lesik a gondolatomat, örömet akarnak szerezni nekem is. Felérek a másik szintre, hölgyek, süldő lánykák trécselnek az egyébként majdnem üres eladótérben. Jöhetek-mehetek nyugodtan én se zavarom őket, ők se háborgatnak. Meg is lelem mihamar, amit keresek. Körbenézem a kis alkotmányt, tetszik a gusztusomnak. ízléses, formatervezett, a szín is az, ami — költőilegazt mondanák — harmonizál a *■< ^ frigyre lépő szerkezettel. — Kislányom — mondom a hozzám legközelebb ácsorgó tizenéves elárusítónak — legyen szíves már ... A leányzó jön, mosolyog, csupa szívélyesség. — Tessék, miben segíthetek? — Nagyon kedves, köszönöm, ezt a ládikát szeretném megvásárolni. — Melyiket? — Ezt — mutatom. Az arca felhős lesz, tekintetében elalusznak a csillagok. — Azt aligha — mondja ünnepélyesen. — Hibás? — Kutyabaja. — Hát akkor? — El van adva. — S ezt honnan tudja? — Nincs ráírva? Nézem, nézzük, sehol semmi, ami a fenti érvre utalna. — Hát — kockáztatom meg —, ennek, úgy látszik, még sincs gazdája. — Sebaj — mondja vidoran — s golyóstollat, papírt varázsol, s nagy ákombákom betűkkel ráírja: ELADVA! — Na — mondja — ugye hogy el van adva. Megszólal bennem az aranycsengő, de egy kicsit repedt hangja van. Visszás, ideges, indulatos. Várom, míg elhal a haragja. — Nézze — mondom szárazon —, ez nem kereskedői etika. Most már legyen szíves megmondani, hogy kinek adták el, s ha eladták, miért van itt, az üzlet közepén? Könnyedén s fölényesen intézi el a kérdéseimet: — Nem mindegy az magának? — Nem s annyira nem, hogy legyen szives, hívja a vezetőt. — Nincs bent. — Akkor a helyettesét. — Az jó, épp ő adta el. — Hol az irodája? — Arra — mutat semerre s még csak meglepetés sincs az arcán, mintha ez náluk megszokott, mindennapos gyakorlat volna. Az üzletvezető-helyettes néz rám értetlenül, és azt mondja, uram, én senkinek semmiféle kis szekrényt nem adtam el. — Megismételné ezt a munkatársa előtt is? — Kinek adtam én el ezt a szekrényt? — kérdezi a kislánytól, miután előkerül valahonnan. — Jaj, nem a vezető kartárs adta el. A részlegvezető. — Hívja telefonon. A részlegvezetőnő nem is mentegetőzik, kategorikusan fogalmaz: — Igen, én adtam el. — S meddig tartják fenn a részére? — Ma este fél hatig ígérte, hogy elviszi. A vezetőhelyettes ránéz az órájára, hat óra lesz tíz perc múlva. Van benne egy kis düh, de fékezi magát. — Uram, a szekrény az öné, maga pedig — így a tizenévesnek — blokkolja le az árut. — Elnézést — nyújtja a kezét — s a pénztárnál már minden olyan semleges szertartással történik, hogy nincs is jelentősége. Nyújtom a blokkot, veszem a ládát, s azt mondom az én elárusítómnak: látja, most van eladva. Az utcán leintek egy taxit, s míg betolat, nézem a reklámfeliratot: „Újra szól az aranycsengő ... " Csak s most már ezt is tudom — fenyegető hangja van ... 2. Kutyaszorító Jövök a Batthyány utcán, s kint az úttesten, mivel a járda egyik meg a másik oldalon is fel van bontva. Ábrándozok és látom a jövőt, ahogy a sétálóutca kirakatai, fényei fogják majd vissza mindig sietős tempómat. Mert akkor se por, se gázolaj, se kábel, se kábel, csak a csend, a kiegyensúlyozottság, az ácsorgás, csak a ... s akkor visítóán egy dallamkürt, majd mellém húz egy magyar rendszám a nyugati márkán és azt vicsorítja: mondja, jó ember, mi a francnak kószál az utca közepén. — Na nem egész a közepén — nézek rá s akkor már mellém ér és hozzám fogja a gyorsaságot. — Középen, szélén, nem mindegy? — Nem egészen. Mert teszem azt, ha azt mondom, Európa szélén, az lehet Franciaország, a közepén, az meg Magyarország. — Vicces. És ha elütöm? — Egy ilyen kocsival kész főnyeremény. S egyébként is van CSÉB-em. Most váltottam át 150 forintra. De önnek van-e cascója? — Cascóm? És ahhoz magának mi köze? — Nekem semmi, csak hát a tévé mindig reklámozza, hogy egy jó vezető ne induljon el casco nélkül. — Művelt ember, nézi a tévét is. — Na, ne bújjon ki a kérdés alól. Különben még azt hiszem, hogy másodosztályú pilóta. — Micsoda? — ránt bele a sebváltóba, de akkor már taposnia is kell fékpedálra, mert ott meg az úttest van kettényitva. Lestoppol, néz s csak úgy tud továbbhaladni, ha majdnem mind a két kerékkel felhajt a járdára. Állok, nézem, vakarja a fejét. — Kutyaszorító — mondom. — Az élet produkál ilyen helyzeteket. Visszamenetben hosszú az út. Meg aztán jönnek is a háta mögött. A fölénynek már nyoma sincs az arcán, s a csodaszerkezet is meg van szeppenve. — Tessék — intek, s megvárom, míg felkanyarodik a járdára, s kikerüli a bukkanót. Aztán lelassít, várja, hogy mellé érjek. — Csak így lehet — mondom —, más megoldás nincs. Olykor szükség KRESZ-t is bont, de meg lehet oldani. Kresztízs, akarom mondani, presztízsű :he teség nélkül... Boda István 30-BIHARI VOVEMBEP 30. „Minden élőlénynek vannak örökletes sajátosságai" A genetikai kutatás nehézségei Debrecenben Nem tudom, ha a tisztelt olvasó ezt a szót hallja: genetika, mi jut eszébe? Én azonnal Czeizel Endrére gondolok, s az ő hónapokig tartó nagy sikerű televíziós sorozata jelenik meg képzeletbeli képernyőmön. Igyekeztem minél több ismerőst, kollégámat megkérdezni: ha genetikust keresnének, hová, melyik intézményhez fordulnának. A válasz tökéletesen egyforma volt, mindenki az orvostudományt emlegette. Megvallom őszintén, én sem feleltem volna másként. — Csak megerősítem az általánosan kialakult helyzetet — kezdi a beszélgetést Sipiczki Mátyás, a Kossuth Lajos Tudományegyetem genetikai részlegének kandidátusa, a csoport vezetője. — Legutóbb elnöke voltam a felvételi vizsgán a leendő biológusokat vizsgáztató bizottságnak. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy mik a terveik a majdan megszerzendő diplomájukkal, többen emlegették a genetikát. De kivétel nélkül mindenki a humángenetikára gondolt. Pedig a szó sokkal szélesebb fogalmat takar. Minden élőlénynek vannak örökletes sajátosságai.- Az élet egyik ilyen princípiuma, előjoga az, hogy az élőlények át tudják adni tulajdonságaikat az utódaiknak. Ha valaki genetikus, lehet, hogy az ember, állat vagy növény öröklődését kutatja, esetleg az általános törvényszerűségekkel foglalkozik. Mi, itt az egyetemen általános genetikával kísérletezünk. Ezek után a genetika úgy fogalmazható meg, hogy egy olyan tudomány, amely az élőlények öröklődésének szabályszerűségeivel, törvényeivel és azokkal a lehetőségekkel dolgozik, amelyeket az ember tudatosan kihasználva olyan élőlényeket hozhat létre, melyek hasznosak az ő számára. Ebben benne van az is, hogy az ember saját magát próbálja módosítani, tehát egyes öröklődő betegségekből kigyógyítja önmagát. — Hogyan lesz valaki genetikus? — Azokban, akik ennek a tudománynak lesznek a megszállottjai, hamarabb alakul ki valamiféle elhivatottság, mint olyanokból, akik a biológia más területei iránt érdeklődnek. Erről a munkáról vajmi keveset tudtunk egészen az utolsó évekig. Én úgy érzem, hogy a puszta elhatározás kevés ahhoz, hogy valakiből kutató legyen. Az oktatáspolitikánk ad-e annyi alapot, hogy a szándékát bárki megvalósíthassa? — El kell dönteni, hogy milyen felsőoktatási intézményben tanuljon tovább az illető. Sajnos, sem az orvosegyetemen, sem az agrár szakon nincs genetikusképzés. Egyfajta önképzéssel valósíthatjuk meg a terveket. Számos ilyen szakember van hazánkban is. A szegedi, a budapesti és a debreceni tudományegyetemek ma már képeznek genetikusokat. Itt, Debrecenben évekig külső emberekkel, felkérések útján oldották meg a tárgy oktatását. Az itt végző hallgatók közül kevesen választották a genetikát. Mióta a mi csoportunk létezik, sokat javult ez a helyzet. Ezt a fáziskésést azonban még hosszú ideig nem tudjuk behozni. — Mi az a tudományos munka, írni önt most lekell? — Mi egy általános genetikai témát vizsgálunk, ami a tulajdonságok kombinálódásának a kérdése. — Mit jelent ez? — Idegen szóval: genetikai rekombináció. Ha magyarra fordítanánk, azt is mondhatnánk, hogy ez a tulajdonságok átkombinálódása. Ez minden élőlényre vonatkozik. Azt jelenti, hogy amikor az élőlények utódokat hoznak létre, ezekben az utódokban megjelennek a szülők tulajdonságai különböző kombinációban. Az unokákban már más variáció fordul elő, de a kiinduló szülőpár kombinációja itt is fellelhető. Ez minden élőlény esetében véletlenszerűnek látszik, de távolról sem így van, ■liszen mindent szabályszerűségek, törvényszerűségek irányítanak. Ezeket a törvényeket kutatjuk mi. — A mostani kutatásait hová helyezné el a genetika egészében? — Mint már mondottam, a genetika határterülete a biológiának. Sok olyan módszert követ amit számos biológiai résztudomány nem alkalmaz. Igénybe veszi a kémiát, a fizikát és az utóbbi időben a számítástechnikát is. Amit mi csinálunk, az alapkutatás. Ez azt jelenti, hogy nincs azonnal gyakorlati haszna. Ebben különbözik az alkalmazott kutatástól. Bízunk benne, hogy valamikor hasznát veszik majd a munkánknak. — Az, hogy itt alapkutatás folyik, azért van, mert Debrecenben nincs múltja ennek a tudománynak, vagy esetleg anyagi tényezők hátráltatják a munkát? — Én olyan helyről kerültem ide, ahol alapkutatással foglalkoztam. Ebben a témakörben sikerült néhány nemzetközi elismerést is szereznem. Ezért gondoltam azt, hogy célszerű itt is így kezdeni. Ami az anyagiakat illeti: semmivel sem vagyunk olcsóbbak, mintha alkalmazott kutatással foglalkoznánk. Igaz, hogy mind a kettőhöz pénz kell és az is tény, hogy ma Magyarországon elsősorban az alkalmazott kutatáshoz adják a támogatást. Ezért, hogy pénzhez jussunk, kénytelenek vagyunk párhuzamosan alkalmazott kutatásokat is végezni. Ez pedig kifejezetten ipari célokat szolgál. Olyan mikroorganizmus-törzseket kell kifejlesztenünk, amelyek sokkal hatékonyabban alkalmazhatók a mai honi technológiánkban, mint a jelenlegiek. Élelmiszer-ipari célra életsztőgomba-törzseket nemesíteni a szeszipar, a söripar és a gyógyszeripar részére. — Nem megy ez az alapkutatás rovására? — De igen! — Mennyire megbecsült az önök munkája? Ha összehasonlítást akarnánk tenni néhány fejlettebbb tőkés ország hasonló kutatásaival, hová helyezné a hazánkban folyó kutatásokat? — Az ötvenes években a genetikát egyáltalán nem tekintették progresszív tudománynak. Ennek aztán az lett a következménye, hogy hiányzik egy generáció, akiknek a tapasztalataira támaszkodhatnánk. Pillanatnyilag nincs olyan tankönyv sem, amit a hallgatóinknak ajánlani tudnánk. Készülőben van egy amerikai könyv fordítása, de az a baj, hogy a hazai helyzetet természetesen nem tárgyalja. Ez a visszavetettség oda vezetett, hogy Magyarországon csak jövőre lesz az első genetikai kongresszus. Minden más tudománynak már a félszázadik ilyen tapasztalatcseréje is megvolt, a genetikának egy sem. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének kiváló magyar kutatói a humángenetikának vagy a mikroorganizmusok örökléstanának. A tárgykörben teljes munkát azonban nem tudunk végezni, mert kevesen vagyunk. Ebből következik, hogy egy-egy csoport kiváló eredményeket ér el nemzetközi szinten is, de vannak olyan területei a genetikának, amelyek teljesen műveletlenek Magyarországon és ez már anyagi és személyi probléma egyaránt. Aki ezt a területet ismeri, annak az a véleménye, hogy nagyon nagy a lemaradásunk. — Végezetül: mit vár a jövőtől? — Ha anyagi lehetőségeinket nézem, nem sok biztatót. A kutatások költségei rohamosan növekednek. Ha színvonalas munkát akarunk végezni, akkor meg kell teremteni azokat a pénzeszközöket, amelyek hiánya most némi pesszimizmusra ad okot. A magyar kutatók ezért kénytelenek olyan körben mozogni, amelyek vagy határterületei a genetikának, vagy külföldön nem folynak ilyen irányú munkák. Ha sikerül olyan területet felderíteni, amely egyelőre még nem érdekli a külhoniakat, talán még néhány év előnyre is szert tehetünk. Ez azonban alighanem utópia. Mindenesetre a mi, debreceni csoportunk igyekszik úgy dolgozni, hogy a KGST-n belül működő tudományos koordinációs központ megfeleljen az elvárásoknak. — Köszönöm a beszélgetést, Weisz György ! Olvasópályázatok a művelődésért Sokat gondolkoztam azon, hogy írásomnak milyen címet adjak, hiszen az országos olvasópályázatok meghirdetése a múltban már jó néhány vitát váltott ki, főleg a könyvtárosok és az olvasáskutatók körében. Hozzá kell tennem azonnal, hogy magam is kissé szerencsétlennek tartom az olvasópályázat elnevezést, hiszen e fogalom inkább a sikerre, mint a tartalmas, elmélyült művelődési élmények megszerzésére utal. Vagy talán a kettő együttesen is elképzelhető? Tény, hogy az elmúlt években a KISZ által meghirdetett könyv és ifjúság, vagy a szakszervezet olvasó munkáiért, az MSZBT kell a jó könyv országos olvasópályázatán ezrek vettek részt, legtöbbször a könyvtári intézmények támogató, segítői, szervező közreműködésével. A részvétel sokszor sikerélménnyel járt együtt, hiszen a vetélkedést meghirdetők értékes jutalmakról is gondoskodtak. A Hazafias Népfront által patronált olvasó népért mozgalom immár több mint másfél évtizede számtalan művelődési forma, módszer népszerűsítésével, meghonosításával, közvetítésével törekszik arra, hogy a Darvas József által megálmodott „olvasó nép” nemzetet és társadalmat érintő programja közeledjen az elképzelt és meghirdetett célhoz. Teszi ezt a mozgalom az olvasótáborok, az olvasókörök szervezésével vagy épp az olvasópályázatok időnkénti megrendezésével. Ez utóbbi kezdeményezés tehát egy a sok közül, de eredménye, eredménytelensége kihat a közreműködő könyvtárosok közérzetére, az olvasáspropaganda, az olvasóvá nevelés folyamatosságának következményeire. Szükség van olvasópályázatokra, ha a meghirdetett program nem cél, hanem gondolkodási készség, az olvasási igény fejlesztésének, az olvasási élmény erősítésének eszköze. Nem lehet érdem, ha valaki pontokat kap azért, mert egy könyvtár beiratkozott, nyilvántartott tagjává vált. Ezért még önmagáért nem jár elismerés, hiszen könyvtáraink előtt sem szent már a statisztika. A művelődés a lényeg. Csendes ünnepnapokat kívánva üdvözlöm, hogy Tiszta szívvel címmel a SZOT, a Magyar Televízió, a Népszava szerkesztősége, a Népszava Lap- és Könyvkiadó Vállalat és a Könyvértékesítő Vállalat irodalmi vetélkedősorozatot hirdetett meg. Hasonló céllal a Magyar Néphadsereg, a Közalkalmazottak Szakszervezete, a Zrínyi Katonai Kiadó az olvasó a katonáért mozgalom részeként közzétette az Aurora olvasópályázat felhívását. Az előbbinél a meghirdető szervek elsősorban a szocialista brigádok tagjaira, a szakmunkásképző intézetek hallgatóira, a művelődési intézmények látogatóira számítanak, azaz Aurora játékban a Magyar Néphadsereg személyi állománya és hozzátartozóik vehetnek részt a javasolt irodalmi művek közös feldolgozásában, elemzésében. A szakszervezet József Attila halálának 50. évfordulójára a Magyar Néphadsereg a nagy októberi szocialista forradalom 70. évfordulójára emlékezik a közösségi művelődési játék megrendezésével. Az olvasópályázatok szervezőinek és résztvevőinek kívánom, hogy kezdeményezésük legyen az olvasóvá nevelés hosszan tartó útjának egyik állomása. Reményem, hogy a játék újabb és újabb művek elolvasására ösztönzi majd a pályázókat, és ez lehet a szervezők munkájának legfőbb jutalma. Maróti István