Hajdú-Bihari Napló, 1987. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-25 / 97. szám

Magyar homorogon fán szemmel Taxis voltam Debrecenben Mottó: „Vagy az utas várja a taxit, vagy a taxi az utast. Az utóbbi viszont pénzbe kerül.” (Régi taxis mondás) RÖGTÖN AZ ELEJÉN — MINDEN REKLÁM NÉLKÜL — SZERETNÉK KÖSZÖ­NETET MONDANI A HAJDÚ TAXI KOLLEKTÍVÁJÁNAK, HOGY LEHETŐVÉ TETTÉK SZÁMOMRA A KÉTNAPOS MUNKÁT, így kezdődött — Csókolom, Erzsike né­ni, szervusztok kollégák. A 102-es volánjánál beálltam. — Jó munkát, sok fuvart! — volt a válasz, és egy verő­fényes csütörtök reggel el­kezdődött személyszállító kisiparosi működésem. Ma­gam is Zastava-tulajdonos lévén egy sötétkék, hasonló autóval hasítottam Debrecen utcáin. Nem volt tapaszta­latom, ezért először egy tisz­teletkört tettem a városban. A Bem téri kórháznál lein­tettek. Mit mondjak? Össze­szorult a gyomrom, itt a nagy alkalom. Fiatal, csinos hölgy az első utasom. A ka­puban hosszasan búcsúzko­­dik — feltehetően hozzátar­tozójától —, majd mellém huppan. — Hová megyünk? — kér­dezem. — Az állomásra legyen szíves. Első utasom nem beszédes, csak némi faggatódzás után derül ki, hogy nem helyi lakos. A kórházban dolgo­zik, s most kapott néhány szabadnapot, amikor haza­utazik a szüleihez Vásáros­­naményba. A közlekedési lámpák lassan váltanak, előttem autóbuszok boríta­nak be kék füstjeikkel min­dent. A helyszínen 28-at ma- Ellenőrzés A Rózsa utcán beállok a drosztba huszadiknak. Kö­zépkorú férfi kopogtat az ablakon és igazolványát mu­togatja, melyből több is van. A hangnem, ahogy megszó­lít, nem a legbarátságosabb. — Magát még nem láttam, mutassa az igazolványát, az engedélyét, a személyi iga­zolványát ! Közlöm vele, hogy az utóbbihoz nincs joga és igyekszem nem felfedni in­­kognitómat, hebegek vala­mit. Látom a szemén, hogy végre „madarat fogott” és közli, hogy feljelent. Állok elébe! Elmondja, hogy meny­nyi a szabálytalankodó kis­iparos, és szerinte hogyan játsszák ki a taxisok a ren­delkezéseket. Van olyan — ezt tőle tudom —, aki visz­­szaadta az ipart Debrecen­ben, mondván, sok az adó. Másnap bejelentkezett va­lamelyik községünkben, ott engedélyhez és jelentős adó­­kedvezményhez jutott, aztán ismét megjelent a Rózsán. — És ön mit tesz ellenük? — Feljelentem és megbír­­ságoltatom, de ha kell, ak­kor kijárom, hogy vegyék el az iparengedélyét. tat az óra, 30-at kapok. Még kinyitom előtte az ajtót, majd ahogy illik, jó utat kí­vánva elköszönök. A pályaudvar mellett na­gyon sok kolléga vár. Van közöttük volános, citys és az új társulás, a Rádió Taxi képviselői is süttetik magu­kat a nappal. Igaz, figyel­meztettek a fiúk, hogy a csütörtök délelőtt eléggé „semleges” műszak, sok él­ményre ne számítsak. A CB- rádióm állandóan szól, na­gyon kell figyelnem, hogy értsem, amit mondanak. — Éva presszónak keresek kocsit — hallom a központ hangját. — 102-es a Széchenyi ut­cáról megy. — Köszön 102-es, mehet. Az István úton fiatal fér­fi — később megtudom, hogy a presszó tulajdonosa — a Sámsoni útra viteti ma­gát. — Lesz egy kispályás foci­­meccsünk, azt megyek meg­beszélni Várjon meg, ha van ideje, mert visszajö­vünk. — Nem sokat kell várni, az elszámolásnál 100 forin­tot mutat az óra. 130-at ka­pok. Hiába, a maszek támo­gatja a maszekot. Egyébként ő is fuvarozik, igaz, nincs elkötelezve egyet­len társasághoz sem és még rádiója sincs. Mit mondjak, nem a legnépszerűbb ember Szalimeni — mert így neve­zik a társak — a taxisok kö­zött. Ő a rend őre a szó igazi értelmében is, mert ön­kéntes rendőr. Van funkció­ja tehát elég. Vajon hogy tud mindegyiknek maradék­talanul eleget tenni? A KIOSZ-ban elmondták, hogy dolgozik rendesen, szinte naponta feljelent, valakit, ő tudja! Ismét szól a rádióm, a Jánosi utcába hívnak. Az utas csak azt kéri, hogy siessünk, mert már így is késésben van. Mondom, hogy a hatvan kilométert nem léphetem túl, nem baj, a büntetést ő fizeti. Gázt adok, megpróbálom kikerül­ni a közlekedési lámpákat és négy perc alatt a város má­sik végébe fuvarozom. Az óra 52-t mutat. — Ne haragudjon, nem akarom felváltani az ezre­semet, adok egy ötvenest, a bélést majd legközelebb. Viszlát, kis szemüveges! hol álljak meg. Szerencsém van, ő nem debreceni. Így aztán ketten böngésszük a hiányos számozást. Negyven forint jattot kapok. A Tho­mas Mann utcába hívnak. A hölgy, aki mellém ül, na­gyon siet, közli velem, hogy színházi előadásra megy. Két perccel a kezdés előtt ki­száll. Egész úton gyanúsan méregetett, nem tudtam mi­re vélni, aztán úgy éjfél táj­ban kiderült minden. Engem kérnek a Monostor utcába. Három hölgy száll be a ko­csiba, köztük a színházas is, örömmel újságolja, hogy az első felvonás végén rájött, hogy honnan ismer: Máté­szalkán látott egy csemege­boltban mint eladót. Ráha­gyom. Egyszer viszont tényleg le­buktam. Fiatal párt szállítok a Böszörményi útra. Egy szót sem szólnak, csak ami­kor kiszállnak, akkor mond­ja a férfi: „Ez jobban kifi­zetődő, mint az újságírás?” Gyorsan megszámolom ed­digi keresetem: majdnem hatszáz forint. Nem vála­szolok. Az Oázis presszó — a Há­­mán Kató utca végén — du­gig tele. Ahogy belépek, na­gyon sok ismerőst látok. Odajön hozzám egy igen­csak illuminált férfi és lazán közli velem, hogy itt min­den új vendégnek kötelező vele snóblizni. A vesztes fi­zet egy felest. Nem na­gyon akaródzik játszanom, de többen mondják, inkább ne ellenkezzek, mert az úr elég agresszív. Beleegyezem azzal a feltétellel, hogy én csak egy kávét iszom Fél perc alatt megverem, ámul­dozva körülnéz, ezt még nem tette vele senki az utóbbi időben. Míg a kávét szür­csölgetem, gyorsan a barát­jának fogad és egy doboz sört ad a kezembe. K Öcsi, aki Józsit levágja snóbliban, annak minden el­ismerés kijár. Holnap is gyere! Mondanom sem kell, nem mentem. Igencsak fáradok már két óra körül, az állo­máson senki, az utcák üre­sek, amikor leintenek. MILYEN IS A KISPITBLISTA ÖNZÉS? A Ford kocsi ezüstösen csillog az udva­ron, csak pár percet késik. Március 25-én délelőtt 10 órakor a várva várt tavasz első igazi napján, annyi februári zordság után Magyarhomorogra még egy várt vendég ér­kezett. Oláh István, a Béke Tsz elnöke oly nagyon ki se bukkant az ablakon, nyugodt lehet affelől, hogy Jörn Bindstrup megjött Dánia északi csücskéből. Látogatója a Skiold Gépgyár mérnöke, s több is annál, egyik első embere. Ő az öt földrész hatvan országában ismert, százmillió koronás for­galmú cég exportját követi nyomon. Rá a keleti szocialista országok vannak bízva. Oláh Istvánhoz azért kopogtat be, hogy ha lehet, öt évvel megnyújtsa a zápporoktól megőszült dán keverőüzem életét. A Skiold pajzsot jelent. S így hát védelmet is. De ne a szavakkal játsszak! A homorgiak tőlük 19 éve az országban elsőként vásároltak ilyen üzemet. S most meg akarják hosszabbítani életét. Megértem ezt a kapitalista önzést. Ex­portgép jó hírét csak öregbíti a tény, ha sokáig bírja. No, nem a megrokkanásig, addig míg termel. Hetvennégy-hetven­­nyolc(?) dán keverőüzem őröl, darál, sajtol, készíti az állati tápokat kis hazánkban. A dán keverők nélkül aligha volna meg a magyar állattenyésztés! Magyar gyártmá­nyú keverőüzemeket még csak elvétve, itt­­ott látni! Alt oldalszakállas, nálunk túl fiatalnak lát­szó igazgató-mérnök szándéka tehát eltö­kélt. Országunkban személyesen már húsz keverőüzem-szemlét ejtett meg. Jó-jó! De miért nem takarítja meg más­­sal ezt a rengeteg látogatást? A magyarok elküldhetnék az elhasználódott csapágyak, őrlőházak, matricák, rotorok ... névjegyzé­két, s ebből Jörn Bindstrup kiolvashatná, hogy nálunk ki, hogy áll üzemével? Alkat­részcserére érdemesíthető-e már, vagy sem. A tolmács régi agrokeres, természetesen oda- s vissza fordít. A bölcs, de erélyes öregek hangján kioktat, ám a világért se sértő, amit mond: „Nem mindegy, hogy va­lutás alkatrészt mikor vásárol valaki Ma­gyarországon.” Ő a magyarországi csereal­­katrész-raktár főnökhelyettese Felső-Zsol­­cán. Nyugdíjas, másodállásban dolgozik e konszignációs raktárban. Újólag figyelmeztet. — Ha az országos keret éppen vagy ne­tán kimerülőben, rendelhet bárki. Akár le is állhat üzemével. Volt rá példa, tavaly. Nyugtázom. Értelmesebb dolog hát a tel­jes elkopás előtt (az alkatrészekről van szó) jelentkezni Felső-Zsolcán vagy a Skioldnál, így még esélyes a megrendelő. Már csak azért is, mert ha, mint itt is összeírják, hogy milyen csapágyakra, matricákra stb. lesz égetően szükség, azokat már nem vá­sárolhatja föl a másik orra elől senki. Jörn Bindstrup visszatér Dániába, s mindenki­nek összeállítja a pótalkatrész-csomagját. Mind a két fél jól jár. Ez a féle, ez a faj­ta üzletlogika igazán kifizetődő. Ilyenkor szinte elektromos töltést kap az elhasznált kifejezés. ..Szerény keretek között gazdál­kodunk”. A kis Dánia Skiold-gyára pedig hírét s nevét erősbíti szerte a világban, mert megtalálja a módját a pénztelen or­szágokban is, hogy a vevő vásárlási zava­rán pillanatnyilag ugyan, de úrrá legyen. Jörn Bindstrup mérnök igazgató ezért nem küldött maga helyett mást, mondjuk egy­­jószemű lakatosmestert, boltot nyitottak, odaát a másik megyében Élénk a kereskedelmük. Az elnök egy ki­mutatás emelkedő számoszlopa mögé rótta szálkás betűkkel: „Háromszáznegyvenkét százalékos a táp­forgalmi növekedésünk az 1985. évihez képest.” Újabban a Somorogi Béke Tsz az élen­járó gazdaságokban már kipróbált hozam­fokozó készítménnyel kevert malactáppal jeleskedik.. . Még szeretnénk javítani a háztájikban és a kisegíti­ gazdaságokban a sertés jöve­delmezőséget árulja el az elnök a ké­szítmény nevét Tylan. Meggátolja a fiatal állatok bélgyulladását, megelőzi az esetle­ges hasmenést. Csökken a felnevelési vesz­teség, rövidül a nevelési idő. A Tylan gyógypremix Ezért a Béke külön is értesí­tette a falvak Lakosságát, hogy az etetést követő 30 nap,s tilos a tylanos jószág levá­gása. Érthető felhívás. A gyógypremixet ne az emberi szervezet dolgozza fel — később. A dán érdeklődés is tápot kap: — Ha me­­nnyire dicséretes, ki nézi meg a minőséget? Állami ellenőr veszi a mintát — objekti­­válja a tényt az elnök, aki ugyancsak oda­figyel a fordításra. — Kétszer volt eltérés. — Az eltérés fogalmát alaposan körüljár­ják. Tehát! Tizennyolc mintavételből 16 ki­tűnőre sikerült, kiválóan vizsgázott. A ma­radék kettőben magasabb volt a megenge­dettnél a sótartalom. Nem kevesebb, több volt. — S az még nem történt meg, hogy a Purina cégtől vásárolt, s küldött adalékok tértek el a megadott értéktől? Biz’ ilyen a kapitalista védjegyfelfogás! Hinni kell, de mégse vakon bízni. Csak a­­ vevő és eladó fogalma létezik. A kérdés­­ ugyanis följebb egy-két sorral ismét Jörn Bindstrup úrtól származik. Ezért is hozza ki a szó, ha már a megbízhatóságnál kö­töttünk ki, hogy náluk már a zsákolásnál mérőszalagos komputerrel vezényelt adago­­s ló működik, 100 gramm eltéréssel ide vagy oda. A fajsúlyt is kimutatja. Purina-tápsor a háztájiba is! Jörn Bindstrup tüzetes, ráérős vizsgálatát kiterjeszti a homorogiak összeírására is. A jegyzék hosszú. S minthogy nyelvileg nem kell gyötörnie magát, szívesen elidőz a ko­pások okainál. Arra gondolhat, hogy ugyan foroghatnak a „kerekek” az üzemben. Jól sejti, hogy megdolgoztatják a keverőt, de ennyire? Napi húsz órát is megy. Van olyan nap, hogy 35 tonnát is jár. Jörn Bindstrup csodálkozása nőttön-nő. Föl is veti: — Ki veszi meg? Ki etet fel ennyi tá­pot? A kisgazdák? És azok mit csinálnak a saját földön termett tengerivel, búzával? — Olyan nincs nekik. — Csak nem érti. Úgy hiszi, hogy a nagyüzemi, azaz a minőségi táp csak a nagyüzemeké lehet. Az idős, tapasztalt tolmács nem is állja meg szó nélkül. — Járjuk ugye az országot, de ilyen figu­ra még nem volt, hogy a Purina-tápsort a kisgazdák kapják meg. A Purina világhírű takarmánycég, s itt Magyarhomorogon is az ő supplementjeit, koncentrátumait keverik a barátum közé. A zavarost tisztázzuk. Bizony, nem volt így mindig! 1982-ig a háztáji gazdaságokat csak a minőségileg gyatrább, gyengébb táp illethette meg, mondván, hogy csak a nagyüzemi állatte­nyésztés lehet első osztályú, kiváló. A ház­táji — legyintettek — másodrangú. Minek oda az értékesebb táp, az ásványi sókkal feldúsított? Ezt az idejét múlt szemléleti tüskés aka­dályt Hajdú-Biharban Oláh István magyar­­homorogi tsz-elnök törte át először. Talpalt. Megszerezte az engedélyt. Ugyanis csak így adhatott el nagyüzemi tápot ,,kisgaz­dáknak”. Ezt már elfelejtettük, pedig volt ilyen korszak. A merész kezdeményezésnek híre ment, hogyne ment volna! A jószág gyarapodásán meglátszik, mit eszik. S mi­lyet a homorogiak már Biharugrán is táp­ Vészkongatás , magyar anyag elkentődik A dán szellemi fölénytől, a dán gépgyár­­tói intelligenciától kissé elkápráztatva lé­pem át a magyar keverőüzem küszöbét. Jörn Bindstrup otthon jár, hisz mint írtam is, ez az ő üzemük, csak az „ókorból”. 1971- ből. Ám le ne becsüljük az akkori techni­kát, mert végül is ugyanazt csinálja ez, amit a mai modern. Ha valahol e „csőösz­­szevisszaságban” meghibásodik, elromlik valami, az elektronikus tervrajztáblán a jelzés pirosa ugrál a hiba helyén. Csak ez a föl-leszálló takarmánypor ne volna! Kész tüdőártalom. Vajon a dánoknál ez a por legújabban hogy oszlik el? Sehogy! Ott a port többnyire zárt filteroszlopok szívják, de a portásnak — ezt Oláh István is tudja — akad egyéb megkötője, A melaszadalék. Ez, magyarázza Jörn (nemcsak szegről-vég­­ről), külön beépülhet a keverő gépi bonyo­lultságába, van még számára hely itt is. Ám, ha ők építik be, az sok-sok koronába kerül. S a korona értéke ráadásul fölemel­kedőben! Jobb, ha a melaszadagolót a ma-­­­gyarok szerkesztik meg. A rajzzal szolgál- : hat. De szolgálhat ő mint eladó nem ilyen­­ hatalmas, jóval kisebb gazdaságokba való­­ keverőüzemmel is. Eladó. Tűnődgetek Ha már ennyire templom­­ egere vagyunk, nincs-e valami olyan csere-­­­árunk, amely után a Skield is két kézzel­­ kapna. Még egyszer: csereárunk! — Hogyne! Van ilyen — fordíttatja Jörn Bindstrup, de az ötlettől nincs elragadtat-­­­va. S megemlíti a magyar kohászat szürke-­­ öntvényét. Jó volna az etiópiai kődarálók­­hoz, amit viszont megint csak ők adnának el. — Ezen mesterkedünk — mondja. Nem merek visszakérdezni: viccel? Mert ez az etiópiai kődarálás vélemény is lehet kohászatunk eladói erőlködéséről. Jörn Bindstrup közben fölmászik egy vaslétrán, fölnyitja egy cső kis ajtaját, be­lemarkol a tápporba, hogy meggyőződjön, elég gőzt kapott-e, mert ha nem, egy fon­tos alkatrész duplán kopik. A sárga tápliszt jól tapad, a gőzzel semmi baj. Most aztán Jörn Bindstrup valóban sorra veszi a leen­dő hiánylistát. Hisz éppen azt akarja, ne le­­­­gyen hiány. A munkások mindig utána. Egy­­ helyütt nagyon csóválja a fejét, hogy a há­­­­zilag helyettesítő magyar matrica (granulá­tumprés) ennyire kopik. Van úgy, egy hó­napot se bír ki, sőt egy hetet sem. A pré­sen a lyukak szinte összeolvadtak. Ujjaival Jörn Bindstrup hiába próbálná kitapogatni. Hol lehetnek? Nem találja. Levakarja a rá­sült takarmányréteget, hogy teljesen közel­ről tanulmányozhassa a magyar acél elke­­nődését. — Akár a vaj, olyan puha az anyag — üti meg egy keze ügyébe eső vassal a mat­ricát. Többször is megszólaltatja. Fülel. — Kevés benne a grafit. Én is hallgatós­om. — Az önöké milyen hangzású Dániában? Megkocogtatja, mert van itt belőle. Mint az üveg, úgy szól. Lehet, hogy ez vészkon­gatás, csak nem hallja meg a magyar gép­ipar? Oláh István pedig a komputerizált kis keverőüzem kínálatát elteszi ábrándjai kö­zé. Szalai Csaba B taxisszótár Valaki szól a CB-n: „Gye­rekek, talajmenti villámlás van az István úton”. For­gatom a fejem, sehol még egy pici felhő sem zavarja az időt. Aztán megtudom, hogy egymás között így ne­vezik a traffipaxot. Van az­tán még jó néhány szakmai kifejezés. Így például a „sze­me van a lámpának” azt je­lenti, hogy fényképeznek a tilosban. „Kevés vagy, mint erdőtűznek a vízipisztoly” — én közelebb vagyok. A „la­pát, sehol sámli” kifejezés az utashiányt takarja. Egyéb­ként megfigyeltem, hogy a CB-vel egyik kolléga sem él vissza, nincs partizánkodás az éterben. Mindenki tiszte­letben tartja, hogy eseten­ként más is ül az autóban. Ha valami magánközleményt szeretnének „kiadni”, csak ennyit mondanak: „Gyere az 1-esre”, ami az 1-es csator­nát jelenti. Ha valaki kiáll néhány percre, közli a köz­ponttal. Ugyanez a helyzet ebédidő alatt is. Fél egykor szól a rádióm. — Menj az egyik nagyvál­lalat portájára, várnak Szándékosan nem nevezem meg a céget, nehogy lebuk­tassam volt kuncsaftomat. Fiatalember száll be az autó­ba. — Siessünk, mert az asz­­szony is otthon van. Tudja,­­ albérletben lakunk két gye­rekkel és most szabad a la­kás. Együttérzően száguldunk végig a városon, de arra már nem vállalkoztam, hogy a kapu előtt megvárjam. Szinte egyszerre szólal meg mindegyik kollégám. — Gyerekek, óriási ka­rambol van az Árpád téren. Egy időben érkezem a mentőkkel és a rendőrséggel. Egy fehér kis Polski vezető­je fittyet hányva a tilos jel­zésnek, nagy sebességgel v­ette a kanyart és kisodró­dott. Felszaladt a járdára, ahol elütött egy idős bácsit és egy gyereket. Az öregem­ber a helyszínen meghalt, a vezető könnyebb sérüléssel megúszta. A rossz hangula­tom nem tudom palástolni, elköszönök mindenkitől és aznapra befejezem. Az éjszakában néhány nap múlva egy Moszkvics volánját adják a kezembe. A számom is megváltozik, erre a mű­szakra én vagyok a 98-as. Szakad az eső, lehet dolgoz­ni, szusszanásnyi­ percem sincs. Egymást követik a hí­vások. Az Újkertből a Trom­bitás utcába kell mennem. A házszámot keresem, remé­lem, hogy utasom nem ve­szi észre, fogalmam sincs. Debrecen by Night Négy jól ápoltnak nem ne­vezhető, cserzett arcú nyo­­makodik az autóba. Kibúvó nincs, el kell vinni őket. — Hová menjünk — kér­dezem némi aggodalommal. — Egyenest! — hangzik a kimerítő válasz. Elindulok a feltételezett úticél felé, egyenest. A csa­pat vidám és hangosan be­szélget az autózás népszerű­ségéről. Egyszer csak hátulról éles hang szól. — Most jobbra! őszintén szólva, kezdek aggódni. Ennek még rossz vége is lehet, bár a nátrium­gőzlámpák némi bizakodás­sal töltenek el. Megvizsgá­lom a „bréket”, a mikrofont nézegetem, hogy szükség esetén gyorsan el tudjam kapni. Egymás után kapom az utasításokat: jobbra, bal­ra, jobbra, jobbra, fordulj meg stb. Ismét feltűnik a vasútállomás, amikor a fi­zetőhelyen ülő megszólal: — Ájjík meg! Meggyöz­­tünk! Mennyi lesz! A számláló 235-öt mutat. A kocsiparancsnok átnyújt 250-et és kiszállásra szólítja fel a kis csapatot. Még hal­lom, hogy egyikük méltat­lankodni kezd. — Ládd, milyen vagy, még mehettünk vóna egy kicsit, mer’ van még harminc fo­rintunk. Idegesítő városnézésünk után kezembe veszem a mikrofont, hajnalodik. Elkö­szönök az éjszakásoktól, az­tán irány aludni. Másnap nagyon fáradtnak éreztem magam. Hadd álljon itt a végére ismét egy taxismondás: „Kedves utas! Kérem, gon­doljon arra, hogy a taxis is ember, és ha naponta két­­százszor csapják be a ko­csija ajtaját, lehet, hogy a kelleténél fáradtabb és ide­gesebb lesz”. Weisz György

Next