Hajdú-Bihari Napló, 1987. április (44. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-25 / 97. szám
Magyar homorogon fán szemmel Taxis voltam Debrecenben Mottó: „Vagy az utas várja a taxit, vagy a taxi az utast. Az utóbbi viszont pénzbe kerül.” (Régi taxis mondás) RÖGTÖN AZ ELEJÉN — MINDEN REKLÁM NÉLKÜL — SZERETNÉK KÖSZÖNETET MONDANI A HAJDÚ TAXI KOLLEKTÍVÁJÁNAK, HOGY LEHETŐVÉ TETTÉK SZÁMOMRA A KÉTNAPOS MUNKÁT, így kezdődött — Csókolom, Erzsike néni, szervusztok kollégák. A 102-es volánjánál beálltam. — Jó munkát, sok fuvart! — volt a válasz, és egy verőfényes csütörtök reggel elkezdődött személyszállító kisiparosi működésem. Magam is Zastava-tulajdonos lévén egy sötétkék, hasonló autóval hasítottam Debrecen utcáin. Nem volt tapasztalatom, ezért először egy tiszteletkört tettem a városban. A Bem téri kórháznál leintettek. Mit mondjak? Összeszorult a gyomrom, itt a nagy alkalom. Fiatal, csinos hölgy az első utasom. A kapuban hosszasan búcsúzkodik — feltehetően hozzátartozójától —, majd mellém huppan. — Hová megyünk? — kérdezem. — Az állomásra legyen szíves. Első utasom nem beszédes, csak némi faggatódzás után derül ki, hogy nem helyi lakos. A kórházban dolgozik, s most kapott néhány szabadnapot, amikor hazautazik a szüleihez Vásárosnaményba. A közlekedési lámpák lassan váltanak, előttem autóbuszok borítanak be kék füstjeikkel mindent. A helyszínen 28-at ma- Ellenőrzés A Rózsa utcán beállok a drosztba huszadiknak. Középkorú férfi kopogtat az ablakon és igazolványát mutogatja, melyből több is van. A hangnem, ahogy megszólít, nem a legbarátságosabb. — Magát még nem láttam, mutassa az igazolványát, az engedélyét, a személyi igazolványát ! Közlöm vele, hogy az utóbbihoz nincs joga és igyekszem nem felfedni inkognitómat, hebegek valamit. Látom a szemén, hogy végre „madarat fogott” és közli, hogy feljelent. Állok elébe! Elmondja, hogy menynyi a szabálytalankodó kisiparos, és szerinte hogyan játsszák ki a taxisok a rendelkezéseket. Van olyan — ezt tőle tudom —, aki viszszaadta az ipart Debrecenben, mondván, sok az adó. Másnap bejelentkezett valamelyik községünkben, ott engedélyhez és jelentős adókedvezményhez jutott, aztán ismét megjelent a Rózsán. — És ön mit tesz ellenük? — Feljelentem és megbírságoltatom, de ha kell, akkor kijárom, hogy vegyék el az iparengedélyét. tat az óra, 30-at kapok. Még kinyitom előtte az ajtót, majd ahogy illik, jó utat kívánva elköszönök. A pályaudvar mellett nagyon sok kolléga vár. Van közöttük volános, citys és az új társulás, a Rádió Taxi képviselői is süttetik magukat a nappal. Igaz, figyelmeztettek a fiúk, hogy a csütörtök délelőtt eléggé „semleges” műszak, sok élményre ne számítsak. A CB- rádióm állandóan szól, nagyon kell figyelnem, hogy értsem, amit mondanak. — Éva presszónak keresek kocsit — hallom a központ hangját. — 102-es a Széchenyi utcáról megy. — Köszön 102-es, mehet. Az István úton fiatal férfi — később megtudom, hogy a presszó tulajdonosa — a Sámsoni útra viteti magát. — Lesz egy kispályás focimeccsünk, azt megyek megbeszélni Várjon meg, ha van ideje, mert visszajövünk. — Nem sokat kell várni, az elszámolásnál 100 forintot mutat az óra. 130-at kapok. Hiába, a maszek támogatja a maszekot. Egyébként ő is fuvarozik, igaz, nincs elkötelezve egyetlen társasághoz sem és még rádiója sincs. Mit mondjak, nem a legnépszerűbb ember Szalimeni — mert így nevezik a társak — a taxisok között. Ő a rend őre a szó igazi értelmében is, mert önkéntes rendőr. Van funkciója tehát elég. Vajon hogy tud mindegyiknek maradéktalanul eleget tenni? A KIOSZ-ban elmondták, hogy dolgozik rendesen, szinte naponta feljelent, valakit, ő tudja! Ismét szól a rádióm, a Jánosi utcába hívnak. Az utas csak azt kéri, hogy siessünk, mert már így is késésben van. Mondom, hogy a hatvan kilométert nem léphetem túl, nem baj, a büntetést ő fizeti. Gázt adok, megpróbálom kikerülni a közlekedési lámpákat és négy perc alatt a város másik végébe fuvarozom. Az óra 52-t mutat. — Ne haragudjon, nem akarom felváltani az ezresemet, adok egy ötvenest, a bélést majd legközelebb. Viszlát, kis szemüveges! hol álljak meg. Szerencsém van, ő nem debreceni. Így aztán ketten böngésszük a hiányos számozást. Negyven forint jattot kapok. A Thomas Mann utcába hívnak. A hölgy, aki mellém ül, nagyon siet, közli velem, hogy színházi előadásra megy. Két perccel a kezdés előtt kiszáll. Egész úton gyanúsan méregetett, nem tudtam mire vélni, aztán úgy éjfél tájban kiderült minden. Engem kérnek a Monostor utcába. Három hölgy száll be a kocsiba, köztük a színházas is, örömmel újságolja, hogy az első felvonás végén rájött, hogy honnan ismer: Mátészalkán látott egy csemegeboltban mint eladót. Ráhagyom. Egyszer viszont tényleg lebuktam. Fiatal párt szállítok a Böszörményi útra. Egy szót sem szólnak, csak amikor kiszállnak, akkor mondja a férfi: „Ez jobban kifizetődő, mint az újságírás?” Gyorsan megszámolom eddigi keresetem: majdnem hatszáz forint. Nem válaszolok. Az Oázis presszó — a Hámán Kató utca végén — dugig tele. Ahogy belépek, nagyon sok ismerőst látok. Odajön hozzám egy igencsak illuminált férfi és lazán közli velem, hogy itt minden új vendégnek kötelező vele snóblizni. A vesztes fizet egy felest. Nem nagyon akaródzik játszanom, de többen mondják, inkább ne ellenkezzek, mert az úr elég agresszív. Beleegyezem azzal a feltétellel, hogy én csak egy kávét iszom Fél perc alatt megverem, ámuldozva körülnéz, ezt még nem tette vele senki az utóbbi időben. Míg a kávét szürcsölgetem, gyorsan a barátjának fogad és egy doboz sört ad a kezembe. K Öcsi, aki Józsit levágja snóbliban, annak minden elismerés kijár. Holnap is gyere! Mondanom sem kell, nem mentem. Igencsak fáradok már két óra körül, az állomáson senki, az utcák üresek, amikor leintenek. MILYEN IS A KISPITBLISTA ÖNZÉS? A Ford kocsi ezüstösen csillog az udvaron, csak pár percet késik. Március 25-én délelőtt 10 órakor a várva várt tavasz első igazi napján, annyi februári zordság után Magyarhomorogra még egy várt vendég érkezett. Oláh István, a Béke Tsz elnöke oly nagyon ki se bukkant az ablakon, nyugodt lehet affelől, hogy Jörn Bindstrup megjött Dánia északi csücskéből. Látogatója a Skiold Gépgyár mérnöke, s több is annál, egyik első embere. Ő az öt földrész hatvan országában ismert, százmillió koronás forgalmú cég exportját követi nyomon. Rá a keleti szocialista országok vannak bízva. Oláh Istvánhoz azért kopogtat be, hogy ha lehet, öt évvel megnyújtsa a zápporoktól megőszült dán keverőüzem életét. A Skiold pajzsot jelent. S így hát védelmet is. De ne a szavakkal játsszak! A homorgiak tőlük 19 éve az országban elsőként vásároltak ilyen üzemet. S most meg akarják hosszabbítani életét. Megértem ezt a kapitalista önzést. Exportgép jó hírét csak öregbíti a tény, ha sokáig bírja. No, nem a megrokkanásig, addig míg termel. Hetvennégy-hetvennyolc(?) dán keverőüzem őröl, darál, sajtol, készíti az állati tápokat kis hazánkban. A dán keverők nélkül aligha volna meg a magyar állattenyésztés! Magyar gyártmányú keverőüzemeket még csak elvétve, ittott látni! Alt oldalszakállas, nálunk túl fiatalnak látszó igazgató-mérnök szándéka tehát eltökélt. Országunkban személyesen már húsz keverőüzem-szemlét ejtett meg. Jó-jó! De miért nem takarítja meg mással ezt a rengeteg látogatást? A magyarok elküldhetnék az elhasználódott csapágyak, őrlőházak, matricák, rotorok ... névjegyzékét, s ebből Jörn Bindstrup kiolvashatná, hogy nálunk ki, hogy áll üzemével? Alkatrészcserére érdemesíthető-e már, vagy sem. A tolmács régi agrokeres, természetesen oda- s vissza fordít. A bölcs, de erélyes öregek hangján kioktat, ám a világért se sértő, amit mond: „Nem mindegy, hogy valutás alkatrészt mikor vásárol valaki Magyarországon.” Ő a magyarországi cserealkatrész-raktár főnökhelyettese Felső-Zsolcán. Nyugdíjas, másodállásban dolgozik e konszignációs raktárban. Újólag figyelmeztet. — Ha az országos keret éppen vagy netán kimerülőben, rendelhet bárki. Akár le is állhat üzemével. Volt rá példa, tavaly. Nyugtázom. Értelmesebb dolog hát a teljes elkopás előtt (az alkatrészekről van szó) jelentkezni Felső-Zsolcán vagy a Skioldnál, így még esélyes a megrendelő. Már csak azért is, mert ha, mint itt is összeírják, hogy milyen csapágyakra, matricákra stb. lesz égetően szükség, azokat már nem vásárolhatja föl a másik orra elől senki. Jörn Bindstrup visszatér Dániába, s mindenkinek összeállítja a pótalkatrész-csomagját. Mind a két fél jól jár. Ez a féle, ez a fajta üzletlogika igazán kifizetődő. Ilyenkor szinte elektromos töltést kap az elhasznált kifejezés. ..Szerény keretek között gazdálkodunk”. A kis Dánia Skiold-gyára pedig hírét s nevét erősbíti szerte a világban, mert megtalálja a módját a pénztelen országokban is, hogy a vevő vásárlási zavarán pillanatnyilag ugyan, de úrrá legyen. Jörn Bindstrup mérnök igazgató ezért nem küldött maga helyett mást, mondjuk egyjószemű lakatosmestert, boltot nyitottak, odaát a másik megyében Élénk a kereskedelmük. Az elnök egy kimutatás emelkedő számoszlopa mögé rótta szálkás betűkkel: „Háromszáznegyvenkét százalékos a tápforgalmi növekedésünk az 1985. évihez képest.” Újabban a Somorogi Béke Tsz az élenjáró gazdaságokban már kipróbált hozamfokozó készítménnyel kevert malactáppal jeleskedik.. . Még szeretnénk javítani a háztájikban és a kisegíti gazdaságokban a sertés jövedelmezőséget árulja el az elnök a készítmény nevét Tylan. Meggátolja a fiatal állatok bélgyulladását, megelőzi az esetleges hasmenést. Csökken a felnevelési veszteség, rövidül a nevelési idő. A Tylan gyógypremix Ezért a Béke külön is értesítette a falvak Lakosságát, hogy az etetést követő 30 nap,s tilos a tylanos jószág levágása. Érthető felhívás. A gyógypremixet ne az emberi szervezet dolgozza fel — később. A dán érdeklődés is tápot kap: — Ha mennyire dicséretes, ki nézi meg a minőséget? Állami ellenőr veszi a mintát — objektiválja a tényt az elnök, aki ugyancsak odafigyel a fordításra. — Kétszer volt eltérés. — Az eltérés fogalmát alaposan körüljárják. Tehát! Tizennyolc mintavételből 16 kitűnőre sikerült, kiválóan vizsgázott. A maradék kettőben magasabb volt a megengedettnél a sótartalom. Nem kevesebb, több volt. — S az még nem történt meg, hogy a Purina cégtől vásárolt, s küldött adalékok tértek el a megadott értéktől? Biz’ ilyen a kapitalista védjegyfelfogás! Hinni kell, de mégse vakon bízni. Csak a vevő és eladó fogalma létezik. A kérdés ugyanis följebb egy-két sorral ismét Jörn Bindstrup úrtól származik. Ezért is hozza ki a szó, ha már a megbízhatóságnál kötöttünk ki, hogy náluk már a zsákolásnál mérőszalagos komputerrel vezényelt adagos ló működik, 100 gramm eltéréssel ide vagy oda. A fajsúlyt is kimutatja. Purina-tápsor a háztájiba is! Jörn Bindstrup tüzetes, ráérős vizsgálatát kiterjeszti a homorogiak összeírására is. A jegyzék hosszú. S minthogy nyelvileg nem kell gyötörnie magát, szívesen elidőz a kopások okainál. Arra gondolhat, hogy ugyan foroghatnak a „kerekek” az üzemben. Jól sejti, hogy megdolgoztatják a keverőt, de ennyire? Napi húsz órát is megy. Van olyan nap, hogy 35 tonnát is jár. Jörn Bindstrup csodálkozása nőttön-nő. Föl is veti: — Ki veszi meg? Ki etet fel ennyi tápot? A kisgazdák? És azok mit csinálnak a saját földön termett tengerivel, búzával? — Olyan nincs nekik. — Csak nem érti. Úgy hiszi, hogy a nagyüzemi, azaz a minőségi táp csak a nagyüzemeké lehet. Az idős, tapasztalt tolmács nem is állja meg szó nélkül. — Járjuk ugye az országot, de ilyen figura még nem volt, hogy a Purina-tápsort a kisgazdák kapják meg. A Purina világhírű takarmánycég, s itt Magyarhomorogon is az ő supplementjeit, koncentrátumait keverik a barátum közé. A zavarost tisztázzuk. Bizony, nem volt így mindig! 1982-ig a háztáji gazdaságokat csak a minőségileg gyatrább, gyengébb táp illethette meg, mondván, hogy csak a nagyüzemi állattenyésztés lehet első osztályú, kiváló. A háztáji — legyintettek — másodrangú. Minek oda az értékesebb táp, az ásványi sókkal feldúsított? Ezt az idejét múlt szemléleti tüskés akadályt Hajdú-Biharban Oláh István magyarhomorogi tsz-elnök törte át először. Talpalt. Megszerezte az engedélyt. Ugyanis csak így adhatott el nagyüzemi tápot ,,kisgazdáknak”. Ezt már elfelejtettük, pedig volt ilyen korszak. A merész kezdeményezésnek híre ment, hogyne ment volna! A jószág gyarapodásán meglátszik, mit eszik. S milyet a homorogiak már Biharugrán is táp Vészkongatás , magyar anyag elkentődik A dán szellemi fölénytől, a dán gépgyártói intelligenciától kissé elkápráztatva lépem át a magyar keverőüzem küszöbét. Jörn Bindstrup otthon jár, hisz mint írtam is, ez az ő üzemük, csak az „ókorból”. 1971- ből. Ám le ne becsüljük az akkori technikát, mert végül is ugyanazt csinálja ez, amit a mai modern. Ha valahol e „csőöszszevisszaságban” meghibásodik, elromlik valami, az elektronikus tervrajztáblán a jelzés pirosa ugrál a hiba helyén. Csak ez a föl-leszálló takarmánypor ne volna! Kész tüdőártalom. Vajon a dánoknál ez a por legújabban hogy oszlik el? Sehogy! Ott a port többnyire zárt filteroszlopok szívják, de a portásnak — ezt Oláh István is tudja — akad egyéb megkötője, A melaszadalék. Ez, magyarázza Jörn (nemcsak szegről-végről), külön beépülhet a keverő gépi bonyolultságába, van még számára hely itt is. Ám, ha ők építik be, az sok-sok koronába kerül. S a korona értéke ráadásul fölemelkedőben! Jobb, ha a melaszadagolót a ma-gyarok szerkesztik meg. A rajzzal szolgál- : hat. De szolgálhat ő mint eladó nem ilyen hatalmas, jóval kisebb gazdaságokba való keverőüzemmel is. Eladó. Tűnődgetek Ha már ennyire templom egere vagyunk, nincs-e valami olyan csere-árunk, amely után a Skield is két kézzel kapna. Még egyszer: csereárunk! — Hogyne! Van ilyen — fordíttatja Jörn Bindstrup, de az ötlettől nincs elragadtat-va. S megemlíti a magyar kohászat szürke- öntvényét. Jó volna az etiópiai kődarálókhoz, amit viszont megint csak ők adnának el. — Ezen mesterkedünk — mondja. Nem merek visszakérdezni: viccel? Mert ez az etiópiai kődarálás vélemény is lehet kohászatunk eladói erőlködéséről. Jörn Bindstrup közben fölmászik egy vaslétrán, fölnyitja egy cső kis ajtaját, belemarkol a tápporba, hogy meggyőződjön, elég gőzt kapott-e, mert ha nem, egy fontos alkatrész duplán kopik. A sárga tápliszt jól tapad, a gőzzel semmi baj. Most aztán Jörn Bindstrup valóban sorra veszi a leendő hiánylistát. Hisz éppen azt akarja, ne legyen hiány. A munkások mindig utána. Egy helyütt nagyon csóválja a fejét, hogy a házilag helyettesítő magyar matrica (granulátumprés) ennyire kopik. Van úgy, egy hónapot se bír ki, sőt egy hetet sem. A présen a lyukak szinte összeolvadtak. Ujjaival Jörn Bindstrup hiába próbálná kitapogatni. Hol lehetnek? Nem találja. Levakarja a rásült takarmányréteget, hogy teljesen közelről tanulmányozhassa a magyar acél elkenődését. — Akár a vaj, olyan puha az anyag — üti meg egy keze ügyébe eső vassal a matricát. Többször is megszólaltatja. Fülel. — Kevés benne a grafit. Én is hallgatósom. — Az önöké milyen hangzású Dániában? Megkocogtatja, mert van itt belőle. Mint az üveg, úgy szól. Lehet, hogy ez vészkongatás, csak nem hallja meg a magyar gépipar? Oláh István pedig a komputerizált kis keverőüzem kínálatát elteszi ábrándjai közé. Szalai Csaba B taxisszótár Valaki szól a CB-n: „Gyerekek, talajmenti villámlás van az István úton”. Forgatom a fejem, sehol még egy pici felhő sem zavarja az időt. Aztán megtudom, hogy egymás között így nevezik a traffipaxot. Van aztán még jó néhány szakmai kifejezés. Így például a „szeme van a lámpának” azt jelenti, hogy fényképeznek a tilosban. „Kevés vagy, mint erdőtűznek a vízipisztoly” — én közelebb vagyok. A „lapát, sehol sámli” kifejezés az utashiányt takarja. Egyébként megfigyeltem, hogy a CB-vel egyik kolléga sem él vissza, nincs partizánkodás az éterben. Mindenki tiszteletben tartja, hogy esetenként más is ül az autóban. Ha valami magánközleményt szeretnének „kiadni”, csak ennyit mondanak: „Gyere az 1-esre”, ami az 1-es csatornát jelenti. Ha valaki kiáll néhány percre, közli a központtal. Ugyanez a helyzet ebédidő alatt is. Fél egykor szól a rádióm. — Menj az egyik nagyvállalat portájára, várnak Szándékosan nem nevezem meg a céget, nehogy lebuktassam volt kuncsaftomat. Fiatalember száll be az autóba. — Siessünk, mert az aszszony is otthon van. Tudja, albérletben lakunk két gyerekkel és most szabad a lakás. Együttérzően száguldunk végig a városon, de arra már nem vállalkoztam, hogy a kapu előtt megvárjam. Szinte egyszerre szólal meg mindegyik kollégám. — Gyerekek, óriási karambol van az Árpád téren. Egy időben érkezem a mentőkkel és a rendőrséggel. Egy fehér kis Polski vezetője fittyet hányva a tilos jelzésnek, nagy sebességgel vette a kanyart és kisodródott. Felszaladt a járdára, ahol elütött egy idős bácsit és egy gyereket. Az öregember a helyszínen meghalt, a vezető könnyebb sérüléssel megúszta. A rossz hangulatom nem tudom palástolni, elköszönök mindenkitől és aznapra befejezem. Az éjszakában néhány nap múlva egy Moszkvics volánját adják a kezembe. A számom is megváltozik, erre a műszakra én vagyok a 98-as. Szakad az eső, lehet dolgozni, szusszanásnyi percem sincs. Egymást követik a hívások. Az Újkertből a Trombitás utcába kell mennem. A házszámot keresem, remélem, hogy utasom nem veszi észre, fogalmam sincs. Debrecen by Night Négy jól ápoltnak nem nevezhető, cserzett arcú nyomakodik az autóba. Kibúvó nincs, el kell vinni őket. — Hová menjünk — kérdezem némi aggodalommal. — Egyenest! — hangzik a kimerítő válasz. Elindulok a feltételezett úticél felé, egyenest. A csapat vidám és hangosan beszélget az autózás népszerűségéről. Egyszer csak hátulról éles hang szól. — Most jobbra! őszintén szólva, kezdek aggódni. Ennek még rossz vége is lehet, bár a nátriumgőzlámpák némi bizakodással töltenek el. Megvizsgálom a „bréket”, a mikrofont nézegetem, hogy szükség esetén gyorsan el tudjam kapni. Egymás után kapom az utasításokat: jobbra, balra, jobbra, jobbra, fordulj meg stb. Ismét feltűnik a vasútállomás, amikor a fizetőhelyen ülő megszólal: — Ájjík meg! Meggyöztünk! Mennyi lesz! A számláló 235-öt mutat. A kocsiparancsnok átnyújt 250-et és kiszállásra szólítja fel a kis csapatot. Még hallom, hogy egyikük méltatlankodni kezd. — Ládd, milyen vagy, még mehettünk vóna egy kicsit, mer’ van még harminc forintunk. Idegesítő városnézésünk után kezembe veszem a mikrofont, hajnalodik. Elköszönök az éjszakásoktól, aztán irány aludni. Másnap nagyon fáradtnak éreztem magam. Hadd álljon itt a végére ismét egy taxismondás: „Kedves utas! Kérem, gondoljon arra, hogy a taxis is ember, és ha naponta kétszázszor csapják be a kocsija ajtaját, lehet, hogy a kelleténél fáradtabb és idegesebb lesz”. Weisz György