Hajdú-Bihari Napló, 1989. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-07 / 6. szám
A (pad)sorok között OSZTÁLYFŐNÖKNEK LENNI Ki ma, mi ma az osztályfőnök? Lelki szemétláda? Statisztikus? A hiányzásokat összeadó fejszámoló? (Mert számológépre nem mindig van pénze. Persze, kérjen kölcsön.) Második szülő? A tanári kar indulatainak, felháborodásainak levezető szerepe, gyűjtőmedencéje? Fegyelmezőgép? „Pofonutalványokat’' (értelme: nem sok, jelentése: beírás az ellenőrzőkönyvbe) osztogató haragtartó? Rugalmasságával, megértésével, diákpártiságával a nebulóinak érvényes életalternatívákat vázolni képes Koponya? Betonfejű, konzervatív, a fiatalok vágyait fitymáló, a meztelen őszinteséget kendőzgető, celofánozó, s szinte befőttként eltevő, utálatos figura? Igazságos, szeretetre méltó példakép, akit a húszéves érettségi találkozón is tapssal fogad (az akkor már) negyvenesek gyülekezete? Közéletiségre, nyitottságra nevelő szerény ember? Zárt, apolitikus, nagyképű, a saját „igazságait" örök igazságoknak képzelő alak? Ez is, az is. Ki ez, ki az. Illetve: vagy ez, vagy amaz. És még sok minden egyéb. Milyen a jelenben az osztályfőnök munkája, mit tehet? Ma, amikor igazán nem sokan irigylik az efféle ,,főnök"-posztot. Erről beszélgettem a püspökladányi Karács Ferenc Gimnázium és Ruhaipari Szakközépiskola három osztályfőnökével: Szabó Zoltánnéval, dr. Szerdi Jánossal és Szél Lászlóval. — Az osztályfőnöki munka a pedagógustevékenység legtartalmasabb részét jelenti — kezdi a mondanivalóját beszélgetőpartnereim nőtagja. — Ezen az oktatási-nevelési területen, beosztásban formálhatja a tanár a leginkább a tanítványait. Mindig nehéz feladat volt ez ugyanakkor, s ahogy múlik az idő, egyre nehezebb lesz. Például azért is, mert az osztályfőnöki nevelés a családira épülhetne, s ez utóbbi egyre több problémát vet fel. Tehát ebben a pozícióban olyan feladatokat is el kellene látnunk, amelyek eredendően 3 családi, szülő folytatta nevelésre tartoznak. S ez az, amire időnk nincs! A tanítványainkkal való egyéni foglalkozásokra egyre kevesebb a lehetőség. Ugyanígy szűkül a csoportos rendezvények tere. Kicsire zsugorodik az az idő, amit az ember egyáltalán osztályfőnöki tevékenységre fordíthat. S most a heti egyetlen osztályfőnökit is a nulladik, „hajnali” órában tartom . . . Nehéz dolog. Egyszer megkérdeztem az osztályomtólhazánk gazdasági viszonyairól és a belátható jövőnkről folyt épp a szó — hányan reggeliztetek az iskolába jöveteletek előtt? A válasz: öten... Huszonhétből Vajon lehet-e így tartalmasan beszélgetni? Szóval igazán kevés az idő és a valódi lehetőség a nevelésre, de a szakórákkal meghosszabbítható ez az idő. Egyébként is meggyőződésem : hatásosabb eszközök az indirekt, tehát például a szakban rejlő (történelem— földrajzos vagyok) módszerek, nevelési lehetőségek. Visszatérve az osztályfőnöki órához: természetes, hogy heti negyvenöt percben nem lehet egyetlen súlyos kérdésben sem elmélyülni. Folytatnánk a következő héten, de az már egészen más! Hogy több óra kellene? Lehetetlen már tovább növelni a gyerekek terhelését: a napi hat óra így is sok. S ha a diák unatkozik, illetve képtelen odafigyelni(túl sok óra esetén ezek be szoktak következni), az legalább olyan fárasztó, mint a koncentrálás. Délután foglalkozni a diákokkal? Mikor? „Sávok” vannak, rendszeres az iskolaidő utáni elfoglaltságuk a tanulóknak, ifjúsági programokon vesznek részt. Kizárólag egyéni igényesség kérdésévé vált tehát az osztályfőnök munkája; én például azzal is igyekszem picit növelni a nevelésre, egyáltalán a diákokkal való kapcsolatra szánt időt, hogy ha elmegyek egy-egy tanítványom mellett a folyosón, a tíz percben pár mondatot igyekszem vele váltani. Takarékoskodni is lehet az idővel: például a hiányzások igazolását (az osztályfőnöki óra védelmében) órán kívül gyűjtöm be. Pluszmunka ez nekem is, a diáknak is, de ha a fél vagy az egész osztályfőnöki óra mechanikus tevékenységgel telik el, például adminisztrálással — mi értelme? Szél László műszaki tanár szakközépiskolás negyedikes lányosztálya az ország minden részéből tömörült: a szülőkkel így alig tartható a kapcsolat: a család és iskola tényleg egymásra építendő nevelése itt megvalósíthatatlan. A családlátogatás kivitelezhetetlen dolog. Így a szülőt az osztályfőnök többnyire csak a gyereke iskolába való beiratkozásakor látja... A pályaorientálás itt viszont könnyebb, mint a gimnáziumban. — Főként arra kell odafigyelni, hogy az irreális álmokat eloszlassa az osztályfőnök, hogy felébressze a realitásérzéket — vélekedik Szél László. — Szinte már az ifjúság elleni vétek, amit az oktatás rendszere művel a diáksággal. Életük (sarkítottan fogalmazva) abból áll, hogy ülnek az iskolapadban — mondja teljesen jogosan a matematika—fizika szakos dr. Szerdi János. — Nincs lehetőségük a gyerekeknek, hogy éljenek — toldja hozzá Szél László. — A délutáni tevékenységet, ami hozzátartozik az osztályfőnöki munkához, nem tudom mikor szervezni... Nincs rá idő. — Osztályfőnöki órán kívül részint a tanár, részint a diák elfoglaltsága miatt, elenyészően kicsi az időkeret, amit a diákjaimmal beszélgetésekre fordíthatok — folytatja dr. Szerdi János - Én az óraközi szünetekben a diák és tanár egymásra fordítható idejében nem hiszek. Túl kevés ez. Tehát a heti negyvenöt percet kell maximálisan kihasználni a nevelési cél elérése érdekében. Aztán megegyezünk abban, hogy az őszi betakarítási munkákon, a kirándulásokon van azért némi, egymásra fordítható idő. S ott különböző szituációkban is megfigyelheti egymást az osztály és főnöke. Esetleg az otthoni gondok, a családiak is, amelyek érdemi megbeszélésére oly kevés a lehetőség, előkerülnek ilyen alkalmakkor. S ott a nyári vakációbeli munkalehetőség, építőtáborozás — ha meg tudja tenni az osztályfőnök, hogy elmegy egy-egy ilyenre az osztályával vagy annak egy részével, nagy segítséget kaphat a munkájához. Jó, jó, ez igaz — gondolkodik el az ember. De a „szürke hétköznapok” lennének mégiscsak az igaziak az osztályfőnök és csapata kapcsolatának kikovácsolására, az osztályközösség alakulására. Csak hát valóban igaz, hogy „oktatási intézményeink tantervvégrehajtó kombinátok” — ahogyan dr. Szerdi János idézi az egyik ismert debreceni író szavait. — Következetesnek kell lennünk a diákokhoz való viszonyunkban minden körülményben: a szakmai és az osztályfőnöki órán, a kiránduláson és a mezőgazdasági munkán — nyáron is — válaszolja dr. Szerdi János. arra a kérdésemre, mit tehetünk, hogy legalább az igazságérzete fejlődjék vagy maradjon szinten a diáknak a szűkreszabott időben Ez valóban igaz is, jogos is. De elég-e? Mikor jönnek rá végre az oktatás rendjét üvegbura alatt kikotlák, hogy néha meg kell állni ma is? Amúgy régiesen mint tették ezt az úgynevezett beszélgetésórákon is egy jóízűt tereferélni, jólesően, tanárnak a diákokkal, a tanítványoknak a mesterrel, anélkül, hogy „kávéskanalanként” mérnénk ki a magunk és egymás életét. Arany Lajos Mit tehet egy mozigépész? Néhány perccel a pontos vetítéskezdés előtt zene fogad bennünket a Művész mozi nézőterén. A fények fokozatosan kialszanak, a zene elhalkul, ezután csak a film eseményeit figyeljük. Nem zökkent ki bennünket beszólás, papírzörgés vagy beszélgetés. Moziszerető a közönség. Arra sem gondolunk viszont, hogy gépészünknek mennyi fáradozásába kerül a zavaró dolgok kiszűrése: legyen az a film, a technika vagy a közönség hibája. A rendszerint bábszínháznak használt teremben mindennap újra kell berendezkedni a nehéz vetítőgépekkel komoly fizikai munka árán, ugyanígy jó erőnlétet kíván a vetítővászon kezelése és a filmek áttekercselése is. A technika mai szintjén könynyű lenne e feladatokat gépesíteni, de mindenre nem jut a mozigépész saját eszköztárából. És sokszor a leleményesség többet segít, mint az alkatrészraktár készlete. A film szakadásaiért nem mindig a gépész a felelős, hogy milyen körülmények között ázott-fázott a kópia korábban, az bizony neki is fejtörést okoz. Néha tekercsenként és részletekben érkezik a film, sokszor a zsúfoltabb országot hiúsítja meg a film folyamatos vetítését. A mozigépész elégedetlen. Sztereóhangzást szeretne, mert akkor több zenés filmet lehetne vetíteni. És biztonságosabb gépeket. Mert ő mindent a néző szemszögéből tekint. Keresztes Erzsébet Dicstelen mozaik Miért nem sikerült? A megyében és Debrecenben egyaránt számos alkalommal fordult elő a közelmúltban (s gondolom, fordul elő a jövőben is), hogy ilyen-olyan okok miatt elmarad bizonyos kulturális tervek, programok megvalósítása. Úgy gondoljuk, a jelenség mellett nem lehet szótlanul elmenni, nem lehet róluk tudomást nem venni, érdemes az illetékes intézményen számon kérni a kedvezőtlen körülményeket, megkeresni a szubjektív és objektív okokat, hisz a programok elmaradása a nagyközönséget teszi szegényebbé. Mivel az egyébként többnyire szándéktalan mulasztásban elöl jár a Csokonai Színház, ezúttal az intézmény főrendezőjét, Pinczés Istvánt kerestük fel kérdéseinkkel. — Hónapokkal ezelőtt a színház sajtóreferense lóhalálában hozott hírt a szerkesztőségbe arról, hogy a Magyar Rádió lemezt csinál a Godspellből. Ennek a szándéknak a megvalósulása bizonyára nagyban növelte volna a társulat tekintélyét, nem beszélve arról, hogy a népszerű musical szép zeneanyaga bizonyára sok emberben szíves vevőre talált volna. Miért nem került korongra a Godspell? — A külföldi jogvédőktől nekünk csak színházi játszásra volt engedélyünk. Mikor értesültünk a Radioton örvendetes szándékáról, felvettük a kapcsolatot a budapesti jogvédőkkel, hogy szerezzék meg nekünk a lemezkészítés jogát is. Az ügy nagyon lassan haladt előre, hosszú hónapokig nem hallottunk hírt eredményről. A rádió érdeklődése megszűnt addigra, mikorra megkaptuk a jogot. A színészek természetesen mindent megtettek volna a dolog sikeréért, csakhogy nem tudtunk szert tenni stúdióra, s lehetetlen volt időben egyeztetni mindenkinek a részvételét. Lehetetlen lett volna elérni azt is, hogy több hétre (esetleg egy-két hónapra!) felköltözzön a darab egész stábja a fővárosba. Időközben véget ért az évad, s a művészek elmentek szabadságra, errearra. A sikertelenség tehát nemcsak rajtunk múlt, nemcsak a tapasztalatlanságunkon, hanem sok egyéb kedvezőtlen feltételen. — Számos lapban lehetett olvasni arról, hogy a színház stúdióosztályt szervez, amelynek tagjai — amellett, hogy sok ismerethez jutnak — részt vesznek a társulat produkcióiban, tehát nem kis hasznára lesznek az intézménynek. Úgy tudjuk, ez az osztály nem létezik. — A munkatársaim száznegyvenhét jelentkezőt hallgattak meg. Az első rosta után harminc fiatal maradt állva, velük én is találkoztam. Rendkívül furcsa volt, hogy a jelentkezők közül csak öt volt a fiú, ebben a szakmában is tapasztalható tehát a végletes elnőiesedés. Mi arra gondoltunk, hogy egy tizenkét fős (hét fiúból és öt lányból álló) osztályt indítunk, az lett volna ideális. A letett „névjegykártyák” — érthetetlen módon — reménytelenül gyengék voltak, az osztály beindításáról így le kellett mondanunk. Nagyon sajnáljuk, hisz valóban nagy hasznát vehettük volna a fiataloknak a különböző produkciókban, helyettesíthették volna az alkalmi statisztérát. Kétéves lett volna a tanfolyam, egyégy fiatal három—háromezer-ötszáz forint havi „illetményt” kapott volna az elgondolásunk szerint. — Ha az idei bérlethirdetésben nem is szerepelt, sokan beszélik: a társulat készül a Stílusgyakorlat 11. bemutatására. Jól tudom, nemcsak a közönség, a színészek is fölöttébb szeretnék, ha ez a terv megvalósulna. Azt lehetett gondolni, hogy az elmúlt év végéig megismerkedhetünk a második résszel is. Ez hiú ábrándnak bizonyult. Raymond Queneau műve időközben könyvalakban is ismeretessé vált Bognár Róbert fordításában. A fordító tizenegy saját kis jelenettel megtoldotta az eredeti anyagot. Ennek az ún. Függeléknek az anyaga is jó, színre lehetne vinni, viszont alaposan ki kellene pótolni (ezt Bognár Róbert megígérte), s az egészet nagyon jól ki kellene találni. Olyan előadással, amely nem éri el az első színvonalát, nem érdemes közönség elé lépni. A folytatástól mindenki azt várja, hogy legalább olyan jó lesz, mint az első produkció. Egyébként a mű színreviteléről nem mondtunk le, nem mondunk le, elképzelhető, hogy ha lesz szellemi kapacitás, az évad vége felé Vízi György, Dánielfy Zsolt és Horányi László játékával megvalósítjuk. — A Boldogtalanok érdekes, izgalmas, nívós dráma. Ha színrevitele nem is jelentene közönségsikert, szakmai sikerre valószínűleg lehetne számítani. Decemberben lett volna a bemutatója. — A dráma premierje Kovács Lajos színész igen súlyos megbetegedése miatt halasztódik. Három hétig tudtunk próbálni, kész a díszlet, van tehát pénz és munka máris a produkcióban. Másnak nem akartuk odaadni a főszerepet, hisz Kovács Lajost — hogy úgy mondjam — nagyon „alkatán találja” ez a szerep, mint ahogyan néhány más színészt is. A bemutató időpontjául március 17-ét szemeltük ki. Erdei Sándor pe Benjámin Ferenc és Debrecen A Magyar Irodalmi Lexikon első kötete (megjelent 1963-ban), azt írja a Magyar Szociáldemokrata Párt köréhez tartozó Benjámin Ferencről, hogy Pozsonyban született 1880-ban. Budapesten dolgozott mint újságíró, majd 1919-ben Pozsonyba költötzött, ahol a Világszabadság című földmunkás lapot szerkesztette. A szócikk felsorolja több művét, a legutolsót 1936-ból, de a költő halálozásának dátumát üresen hagyja, jelölve, hogy élő alkotóról van szó. Valóban, Benjámin Ferenc 1969-ben halt meg, tehát a lexikonszerkesztés idején még élt, ám a szerkesztők vagy nem tudtak, vagy nem akartak tudomást venni róla! Nagy kár, mert a közelmúltban a költő özvegyének és egyik rajongójának figyelmességéből megtudhattuk, hogy a lexikoncikknek csaknem minden adata hibás. A Debreceni Városi Tanács művelődési osztályának a Londonban élő özvegy elküldte Benjámin Ferenc születési anyakönyvi kivonatának xerox-másolatát, amely egyébként maga is másolatról készült. Az „eredeti” másolatot a kitűnő Csobán Endre főlevéltáros adta ki 1946. július 2-án. Ez a dokumentum kétséget kizárólag tisztázza, hogy Benjámin Ferenc 1888. március 11-én Debrecenben született az izraelita vallásban, a Csokonai u. 1468. szám alatt. Pick Imréné aranydiplomás tanítónő azt is tudja, hogy Ferenc édesapja, Benjámin Lázár kétszeres Kossuth-díjas költőnk, Benjámin László édesapjának a testvére volt. Ferencéknél hét gyermek nevelkedett, a család a múlt század kilencvenes éveiben a Tímár utca 16. szám alá költözött. A költősi meder 15 éves, mikor a népes Benjámin família Budapestre tette át a lakhelyét. 1908-tól jelentek meg versei a Népszavában. A Tanácsköztársaság idején a diktatúra mellett erősen exponálta magát, így a bukás után emigrációba kényszerült. Csehszlovákiában, közelebbről Pozsonyban telepedett le, s lapszerkesztéssel kereste a kenyerét. 1936- ban Bécsbe, 1939-ben Londonba fújta a történelem vihara. A brit fővárosban halt meg 1969. április 22-én, 81 éves korában. Benjámin Ferenc apja a Hortobágyon volt ispán, fia mégis a szociáldemoorata eszmék vonzásába került. Költő, regényíró és agitátor volt egyszemélyben. Angliai emigrációja idején a rádióban és a televízióban gyakran tartott előadásokat, előszeretettel fordította magyarra a német klasszikusokat, Goethét, Schillert, Heinét. Az emigrációban mindvégig magyarként kereste a közösségi élet színtereit, pontosan tudta, mit jelent egy költő számára az anyanyelvi közegből való kiszakadás. Kereste a hazai irodalmi élettel a kapcsolatot, amíg kereshette, 1948-ig itthon is publikált, főleg szociáldemokrata fórumokon, például a Kéthly Anna és a Szirmai Rezső szerkesztette Szivárványba. 1961-ben jelent meg Londonban életművének mintegy summájaként a Harc a Kozmosszal című verseskötete, amely jobbára új verseket tartalmaz, de találunk benne néhány ifjúkori és korábbi költeményt is. B. E. (Reprodukciók: Bakó Zoltán) Benjámin Ferenc fiatalkori fényképe Utolsó verseskötetének címlapja HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1989. JANUÁR 1.M