Hajdú-Bihari Napló, 1990. május (47. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-05 / 104. szám
1990. MÁJUS 5. SZOMBAT „Itt járt Ludas Matyi... ” 40 ESZTENDŐS AZ ELSŐ SZÍNES MAGYAR FILM Az első magyar színes film a Ludas Matyi volt, címszerepét Soós Imre játszotta másodéves főiskolai hallgatóként. Ma már teljesen magától értetődő, szinte jelképi erejű, hogy Fazekas Mihály urat botozó hősét neki, és csakis neki kellett eljátszani. Ranódy László, aki Nádasdy Kálmán mellett a film rendezője volt, így emlékszik a próbafelvételre: „Imre kijött, s öt perc múltán eldőlt, más nem is lehet Ludas Matyi. Mintha Fazekas Mihály küldte volna egyenesen." Pedig erre a magától értetődő tényre szinte az utolsó pillanatban jöttek rá. Íme egy kis búvárkodás a korabeli sajtóban: Kis Újság, 1949. június 8. — Ludas Matyi filmen „A címszereplőt most keresik. Az első jelölt: Dékány László." (Persze itt még arról értesülünk, hogy a rendező, Kerényi Zoltán lesz, a forgatókönyv írásával pedig Dallos Sándort bízzák meg.) Esti Szó, 1949. augusztus 10. — Augusztus 15-én kezdik el forgatni az első színes magyar filmet. „A szereposztás megtörtént. A címszerepet Gábor Miklós játsza." Kis Újság, 1949. augusztus 17. — Rövid hír: „Soós Imre fiatal színész fontos feladatot kapott: ő játsza a Ludas Matyi című színes film főszerepét." Az újságok rendszeresen beszámolnak a filmforgatás különböző eseményeiről, szinte nemzeti üggyé válik a színes technikához nélkülözhetetlen derűs idő óhajtása. A külső felvételek Sári községben és Alsódabas határában készültek. A Szabadságharcos 1949. november 22-én kis színes hírben még azt is tudtul adja, hogy „Ludas Matyi libáit egy alföldi parasztember tanította be. A felvételek alatt semmi bajt nem okoztak a rendezőnek." 1950. március 1-jén pedig már arról tudósít a Szabad Szó, hogy február 27-én „Hétfőn este a Városi Színházban díszbemutató keretében vetítették le az első magyar színes filmet, a Ludas Matyit. A díszelőadáson megjelent Szakasits Árpád, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa elnökének vezetésével az Elnöki Tanács több tagja, a Minisztertanács több tagja, Bardin, a Magyarországon tartózkodó szovjet küldöttség vezetője, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának alelnöke. A film vetítése előtt Both Béla a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat vezetősége nevében mondott bevezetőt. A közönség nagy lelkesedéssel fogadta az első magyar színes film bemutatóját." (Csak zárójelben merem megjegyezni, hogy lesz-e még valaha a kultúra ennyire nemzeti ügy? Nem tudom volt-e valaha és lesz-e még ennyi vezető magyar politikus egyetlen magyar film díszbemutatóján?) Soha nem látott mennyiségű kritika szól egyértelmű dicsérettel a film, a színészek, a zene, a színes technika nagyszerűségéről. Vall a filmről a forgatókönyvíró, a zeneszerző, a rendező, az operatőr és természetesen a színészek. Meginterjúvolnak a film fogadtatásáról katonát, háztartási alkalmazottat, festőművészt, munkást, parasztot, diákot, öreget, fiatalt stb. Az egyértelműen a dicséret hangján szóló írások sorából rögtön kiütközik a Magyar Nemzet március 1- jei számában megjelent negatív hangvételű kritika, mely tulajdonképpen nem is a tartalma, hanem az utóélete miatt érdekes. A Magyar Filmintézet Archívumában fellelhető újságcikk-kivágaton a Sajtószolgálat azonosító cédulájára piros ceruzás kézírással a következő sommás véleményt írták: „az ellenség hangja", és a cikket áthúzó óriási X képében még egy „bélyeggel" illették. Ezután minden bizonnyal beindult a politikai gépezet, ugyanis négy nappal később (március 5-én) terjedelmes vezércikkben öltött testet a Magyar Nemzet önvizsgálata. (Ne feledjük az intenzív kritika — önkritika kora volt ez!) Rendkívül fontos ez az írás a kor politikai légkörének, művészeti célkitűzéseinek megismeréséhez. Íme a cikk egyik esszenciális mondta: „A kritikustól ma azt várja az olvasó, hogy helyesen értékeljen, tehát pozitív kritikát írjon!" Nemcsak a határainkon belüli sajtó szentelt nagy figyelmet a filmnek, hanem a határainkon túli is, így például a Kanadai Magyar Munkás két ízben is részletesen foglalkozott a filmmel. A temesvári Szabad Szó 1950. április 18-ai számában adta tudtul, hogy „Elkészült a legjobb magyar színes film, a Ludas Matyi." „A Ludas Matyi az évad egyik legnagyobb filmsikere. Eddigi jelentések szerint több mint 760 ezer ember látta már a filmet — szól a Szabad Nép híradása 1950. április 22-én. Egy hónappal később pedig az egymilliomodik nézőt köszöntik. És íme Ludas Matyi a „termelés szolgálatában": „A húsvéti ünnepek alkalmából nagy kitüntetés érte Nagyszénás község dolgozó népét. A jól végzett munka jutalmaként a községek között elsőként itt mutatták be a „Ludas Matyi" című új magyar filmet. Az ünnep két napján közel kétezer ember nézte meg a filmet. Az ünnep másnapján a szokásos három előadás helyett négyet kellett tartani." (Viharsarok Népe, 1950. április 12.) 1951-ben a Karlovy Vary-i filmfesztiválon Soós Imre a színészi alakítás díját nyerte el a Ludas Matyi megformálásáért. (Soós Imrét a fesztiválra nem vitték ki.) Egy 1970-ben készült öszszegzés szerint, mely a megelőző huszonöt év 30 legsikeresebb magyar filmjét rangsorolja, a nézőszám alapján a Ludas Matyi a 13. helyen szerepel 4 461 389 látogatóval. Hogy a világ számtalan országában hányan tekintették meg a filmet, nem készült statisztika. De például Párizsban a Salle Pleyelben 2500 néző előtt mutatták be. (Párisi Magyar Lapok, 1950. július 8.) Georges Sadoul, a világhírű francia filmkritikus, filmesztéta, a magyar film történetéről írott könyve címlapfotójául Soós Imre Ludas Matyi képét választotta. A nagysikerű első magyar színesfilm kópiája időközben megrongálódott, színei elhalványodtak, hangja megkopott. Az 1961-ben felújított változatban a színesből fekete-fehér lett, és szinkronizálására is sor került. Az elhunyt színészek új hangot kaptak, így lett Soós Imre hangja Csíkos Gábor főiskolai hallgatóé. De maradt Soós Imre fekete-fehér kópián is szivárványszínű alakítása. „Itt járt Ludas Matyi és akármikor visszajön ha kell!" — hirdeti a felirat a film végén. S az emlékezet ösvényein valóban visszajár. Vajda Mária HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 9 OLVASTAM Gombos Gyula: A harmadik út A népi írók s a hozzájuk kötődő népi mozgalomról — amely a két világháború közötti Magyarország legjelentősebb szellemi-politikai csoportosulása volt — az utóbbi évtizedekben hazánkban inkább csak állásfoglalások születtek s nem valódi összefoglalások, áttekintések, értékelő monográfiák. Most Püski Sándor, aki a mozgalom egyik szervezője, éltetője, mindenese volt, könyvkiadójával hazatelepülvén kiadta Gombos Gyula könyvét e témában. Gombos a népi írók fiatalabb generációjához tartozott, s elsősorban szervező, kritikusi, ideológiai tevékenységével szolgálta a mozgalmat. A harmadik út a népi mozgalomnak azt a történelmi-politikai koncepcióját jelenti, amely Szabó Dezső és Németh László írásában vált tudatos rendszerré, s amely valamilyen sajátos magyar nemzeti utat próbált keresni a kapitalizmus és sztálini bolsevizmus között. Nemzeti karakterű, a parasztságra támaszkodó megoldást, amelyben az erkölcs és a szolgálat központi kérdés. Gombos Gyula kitűnő könyve minden tudományos nagyképűség nélkül, roppant olvasmányosan, népszerű formában tekinti át objektíven ezt a mozgalmat, annak tartalmát, szervezetét, intézményeit. Több mint hézagpótló munka: a XX. századi magyarság hiteles és pontos feltérképezésének alapkönyve. Itt-ott vitára serkent, mégis meggyőz, mert a tudósi tárgyilagosság s a személyes élmények melege egyszerre hatja át. Kézikönyvvé kellene tennünk nemcsak egyetemeken és főiskolákon, de a gimnáziumokban is. Nem annyira irodalomtörténeti, mint inkább nemzeti-történeti okok miatt. (Püski) Ötvös László: A második mérföldút „Lehet olyan óhaja az embernek, hogy gondolatait megossza az embertestvérekkel" — írja vékony könyvecskéje fülszövegében Ötvös László, majd így fejezi be gondolatát: — „Hathat úgy is, hogy emberi együttest hív létre, amelyiknek titkára az angyalok is vágyakoznak." Gyönyörű gondolat, s a verseskönyv szerzője egész életében ezt az emberi együttest formálta. Közösséget teremtett gyülekezeteiből mindenütt, ahol lelkipásztorként szolgált. Kereste-kutatta az emberek, a községek múltját és jelenét, ezekből könyvet formált. Szenvedélyesen kutatta a reformáció múltját, hogy abban példát keressen. S közben írta verseit, amelyek közül alig néhány jelent meg nyomtatásban. Kétségkívül különösek ezek a költemények.. Szakadozottak, görcsösek, mint a férfisírás. Nem simulnak az olvasó elé, nem riszálják magukat csinos formai megoldásokkal és könnyed, hajlékony költői eszközökkel. Ugyanakkor nem is tévednek az öncélúság számára hivatása miatt is járhatatlan terepeire. Olyanok, mint a lelkipásztor élete: szolgáló versek, hitet és erkölcsöt hordoznak. Ötvös számára az a legfontosabb, hogy a vállalt és megélt életelvekből kössön verskoszorút emlékeinek is, a jelennek is. A bevezetőben Kiss Tamás a szótlanság fegyelmét az ember- és népközesség természetességét emeli ki joggal, méltán. Ötvös László hite, szeretete, magasfokú erkölcsisége élteti a verseket. Ez feledteti a kidolgozatlan költői eszköztárat, a boladozó versbeszédet. Mert jó kézbe venni egy versesfüzetet, amely a költőnek az ember győzelmébe vetett hitéről beszél (Szerző, Debrecen) Keményfi Béla: Magyar leventék a sarkkörön túl Micsoda magyar titkok rejtőznek irgalmatlan öledben, huszadik század! Emberi félelmek, családi tragédiák micsoda infernói lapultak csak pár évvel ezelőtt is még elhallgatott szavakban, be nem fejezett mozdulatokban! Most Keményfi Béla azoknak a levente-gyerekeknek a titkáról lebbenti fel a fátylat, akik nem önszántukból lettek leventévé sőt, megszöktek a kiképzés elől, aztán Nyugatra sodródtak a háború zivatarával s hazatérve a szovjet belügyi szervek rajtuk álltak bosszút a történelem igazságtalanságaiért. Nyolc évet töltött el szovjet táborokban, végigjárva ott is minden poklot, két lábára megbénult, de hazajött. Tán, hogy megtehesse történelmi vallomását. Ez az ember élni és tanulni akart, jogász lett, felnőtt fejjel járta végig mindazt, amit az ifjúkor megtagadott tőle. Sorsa, életútja példaértékű. S arra figyelmeztet, menynyien lehetnek még közöttünk sérültek és sértettek, megalázónak és megtiportak, s mennyien mentek el a temetőbe, akiknek már hasztalan a rehabilitáció, engesztelő szó. Keményfi ráadásul hitelesen, nagyon meleg emberséggel alkotja meg helyzetjelentését a huszadik századról. Ezért megrendítő. (Magvető, Tények és tanúk) Hegedűs Géza: Epistulák könyve Hányadik könyve is ez az agg írónak? Úgy kilencvenedik. S a tizedik verseskönyv. És kétségkívül rendkívüli csemege. Verseskönyv a költészetről, a költői, történelmi élményekről, lehetőség szerint az adott költő és adott kor stílusában. Hegedűs empátiája és versekbe rejtett ismeretanyaga lenyűgöző. Tobzódik ő is, s mindent beleír ezekben a költői levelekbe, ami őt pl. Byronhoz, Dantéhez, Berzsenyihez vagy másokhoz köti. Mindent beleír, mondom, úgyanynyira, hogy számomra itt-ott élvezhetetlenné válik az egész. Mert mindez secunder, mert hiányzik a valódi, elsődleges költői élmény, hiányzik az eredeti és megragadó belső költői világ. Tanköltemények, igen, de a huszadik századi ember legfeljebb szellemes kuriózumként tudja kezelni s befogadni ezeket a verseket, nem valódi költészetként, így aztán jobbára a teljes tisztelet, a néhol mosolyognivalóan pontos ráérzés, a szellem játékai fölötti elképedés rakódik le az olvasóban a kötet olvastán. Szükség van-e erre ma? Bizonyára sokan vannak Hegedűs tanítványai (s a rádió jóvoltából ki ne lenne széles e hazában tanítványa?) és más műfajú könyveinek olvasói között, akik ezt a mostani furcsa leveleskönyvet is lapozgatják majd. Magam bizonyára nem ezt veszem le elalvás előtt a könyvespolcomról. (Szépirodalmi) (if)