Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1946-05-30 / 20. szám

A AZ IGAZI NEMECSEK A Műegyetem g­ép­észmérnöki karán harminc munkásfiú­­tanul. Szeptember­ben még nyolcvanan voltak, májusra ötven kidőlt közülük. Érettségije­­iknek­ sincsen, felvételi rizsját tet­fizikából és matematikából. A Mérnökszakszervezetben készítették elő őket a vizsgára — ennyi segítséget kaptak az elinduláshoz. A kultuszmi­nisztérium utalt ki októberben segélyt a számukra, meg is kapták — feb­ruárban. Harmincezer pengőt kapott mindegyikük, sajnos, akkor már hat­ezer pengő volt a villamosjegy. Huttala György tizenkilencéves elektrotechnikus azelőtt A Philips­rádiógyárban dolgozott A gyár most is adja neki a fizetést, de az teljes egészében elmegy tandíjra és tansze­rekre. Semmiféle tandíjkedvezményt nem. kap. Ehhez tudniillik jeles érett­ségi kellene. Az olyan érettségi, ami nincs, nem. lehet jeles — erge Hut­tcsa Györgynek nem jár a tandíjked­vezmény. Szüleinél lakik, szabad ide­jében alkalmi munkákat vállal. Már nem is vár­t támogatást sem­kitől, azt mondja, vannak itt olyanok, akik még nálánál is nehezebben élnek. Mokrány István húszéves elektro­technikus és gépkocsisi­erepe. Felesége munkásn­ő a Lampart-gyárban, az fi keresetéből élnek, meg a jóisten segít­ségébek Nomecsek Ferenc l legelesettebb kö­zölük. Öt ugyan posta-műszerész és kapja fizetését a postától, de ezzel szemben áll­­, hogy árva és teljesen egyedül él a világban. Sovíny, szőke és lányosarcú, igazi ,,nemecsek". Az elsőévesek közül ő csinálja a legszebb rajzokat és­­ hatos s zártkörű dolgoza­tokat ír. A kollégák azt mondják, ez a legnagyobb dolog az egyetemen. Kemecnek viszont elmondja, hogy egy öreg néninél lakik Kőbányán, ami ugyan kissé messze van, de még min­dig jobb, mint a Nyugati pályaudvar, ahol egész ősszel aludt Nemecsek Fe­renc néha ad valami pénzt a szállás­adó néninek és ilyenkor a néni is ad neki valami ebédet A menzát, sajnos, mm tudja megfizetni. Vasárnap bu­zist ebédel, hétfőn villamosbérletet, kedden borsófőzeléket szerdán rak­lapot. Ma viszont nagy lakomát fog csapni, mert «leszállította” a kollégák­nak a megrendelt rajzokat. Igaz, egész éjjel dolgozott és ebből kifolyólag kistó álmos. A többiek is álmosaik — valszíntl-leg hasonló okok miatt — de azért nagy szakértelemmal rajzolják e di­menziókat, centrifugális gyorsulásokat, a v-ket, alfákat és x-eket i­­s. I*. KILENC KOFFER­SREGÉNY ÍRTA: ZSOLT BÉLA Most itt fefettem * matracon, * templom közepén, a frik­yszekrény tövében. A lámpa, amelyet tegnapelőtt este tintá­val festett kórházi­ kékre Németi főorvos, hol kigyullad, hol kihuny. Kinn, a városban zavaró repülés van, de bennünket nem érdekel. A csillag, a bélyeg, nemcsak az élet kedvezmé­nyeiből zár ki bennünket, de félelmeiből is. Nem félünk a légi támadástól, semmiféle halálnemtől. A halottak itt hevernek mellettem, jobbról, balról a matracokon a kómás cukorbete­gek, az anginások, a galoppierendesek, az urémiások, akikkel az utolsó hetekben már nem törődött senki, s az öngyilkosok, akiket éjjel-nappal szakadatlanul hoznak be hordágyon, rend­szerint párosan, s többnyire orvos-házastársakat, mert nekik volt kéznél mérgük s pontosan tudták adagolni. A szörnyű W. C. mellett van ugyan egy mosókonyhából lett hullakamra, de már tegnap féltucat meztelen viaszláb lógott ki a félig nyitott ajtón. A csendőrök nem engednek temetni.­­Majd egyszerre valamenny­itk, mondja jeges humor­ral a csendőrezredes , s a hullák egyre gyűlnek. Két mezte­len gyerekhulla tetőzi a dombot, amely a mennyezetig ér. Ezért rekedt a templomban kilenc halott férfi és nő, s 3 fülledt melegben bomlanak körülöttem. Matracszomszédom is, Niszel bácsi, az öreg bőrös, milyen nehezen ment el — orvosa szerint otthon, normális körülmények között másodperc aiatt békésen lefordult volna a székről családja körében, mert a szívbaja tíz év óta úgynevezett „szép halállal* kecseg­tette. S ennyi cepekedés után, itt, a vrjeznici csodarabbi tem­plomában, amely most a gettó kórháza, másfél napig pöfögött nyitott szájjal, ütemesen, mint a favágótelep kis gőzgépe. Az egész terem unta már a szerencsétlent, a műkedvelő ápoló­nők rosszalban csóválták fejüket, s három türelmetlen beteg, aki kiszemelte magának a matracát a frigyszekrény közelében, közelebb az ablakhoz, negyedóránként szemlét tartott s fag­gatta a fehér köpenyében kábultan ténfergő orvost: mennyi van még hátra a­z öregnek? Végre tíz óra tájban meghalt, de nem vitték ki, neki sem volt helye a hullakamrában. A három beteg, aki a matracát meg akarta kaparintani, mezítláb, ing­ben és gatyában mégis összeveszett az utódláson, aztán meg­elégedtek azzal, hogy megosztoztak a holmiján: posztómamusza maradt az öregnek, barna plédje és saját ágytálja , ki-ki elosont vele a kék sötétbe. Az ápolónők szétrebbentek, és újra összebújtak a sarok­ban. Polgárlányok, úrilányok, nem tanulták a mesterséget, de tülekedtek érte, mert aki feltűzte az ápolónő főkötőjét, sza­badon mászkálhatott a gettóban. A többi lány a piszkos, ide­gen szobákban fülledt tizenhatodmagával , az ablakhoz sem­ mehetett: a csendőrnek joga volt használni ellene fegyverét. Itt, a csodarabi kétemeletes, nagyudvaros templomában sza­badabb, derűsebb volt a gettó. A matracokon mosdatlan, saját Mennyükben fetrengő betegek pöfögtek, lihegtek, jajongtak, imádkoztak és káromkodtak s az első két napon roppant sok " Saj volt velük", mosdatni Edlek­ őket igytálat, fristést vinni, hőmérőzni, sőt priznicelni is. Az első két napon az orvosok is teljes erővel harcoltak: injekcióztak, öngyilkosok gyom­rát mosták, sőt operáltak is, s fenn, az emeleten gondosan levezették a szülést. Aztán elterjedt a hír, hogy a gettót elvi­szik. A bekerített városrészt átszelő iparvágányra betolattak harminc vagont. Ekkor az orvosok meginogtak, szórakozottak lettek, él-elmaradoztak, naponként többször hazaszöktek a csa­ládjukhoz, nyilván, hogy megtárgyalják: nem lenne-e jobb a családirtás. Az ápolónők pedig elszállingóztak­­vagy kiültek a hosszú padra, közel a hullakamrához. Tiszták, jólfésültek és csinosan öltözöttek voltak s férfiak gyűltek köréjük, mint a sétatéren. A beszélgetés mulattató volt, mint odakint, de jóval vaskosabb, mert a lányok két nap után túlozták a felszaba­dult, beavatott professzionistát, aki minden testi titokkal­piszokkal érintkezik. Amikor tehát a matrac várományosai Niszel bácsi hullá­ját kirabolták a­ sötétben, a lányok szétrebbentek és újra összebújtak. Aztán az egyik, kivált a csoportból és imbolyogva megindult a frigy szekrény felé. Magas, szőke, kicsit kancsal, húszéves széplány volt, megállt a matracomnál és leguggolt a szélére. — Hirschler ÚT — suttogta. .— Most volt itt az a barát­ságos csendőr. Megmondta, hogy holnap kezdik kiverni az emberekből, hová dugták az ékszert. ABC-rendben kezdik, az apám B betűs. — Maguk is eldugtak valamit? — El. Az apámnak magas vérnyomása van. Nem bír el egy ütést sem. — Talán okosabb lenne megmondani, hogy ne bántsák! — Akkor is megverik ! — Hát...­­— A csendőr azt mondta — suttogta szorosan a fülemhez hajolva —, ha lefekszem vele, kimenti a papát. Én tudom, hogy magának mi az igazi neve, Hirschler úr. Olvastam ma­gától ... Maga adhatna nekem tanácsot. Nem, mintha ebben a helyzetben, ebben a pokolban, a csodarabbi templomában különös felelősséget éreztem volna, ha azt tanácsolom, hogy a lány adja le magát a csendőrrel. Mi minden veszett el március 19-e óta! Most már igazán nincs bennem semmiféle kokettéria, semmi áldolog, semmi páthosz. Úgy mondom, mint amikor valaki elveszti minden cók-mókját, valami nagyon szükségeset, nagyon életbevágót, elsősorban el­veszett a haza. Ez a haza nekem mindig fontosabb ügy volt, mint körülöttem a legtöbb embernek: lázasan foglalkoztam vele írásban, szóban és álmaimban, és voltak évek, éppen fia­tal éveim, amikor például a szerelmet majdhogy­nem is vet­tem tudomásul tőle. Ez akkor volt, amikor a két forradalom bukása után évekig, közel egy évtizedig, még mindig vártam, hogy politikai eszméim megint felülkerekednek s száműzött eszményképeim és barátaim visszatérnek, s megmentik a gaz­emberektől és a fuserektől a hazát. Majdnem tíz évig vártam s nem volt szeretőm sem. S amikor belefáradtam s várako­zásba s életem tartamára már-már feladtam a játszmát — megnősültem s mint a hajótörött a mentő deszkába, beleka­paszkodtam a magánéletbe, hátha el lehet jutni vele valami­lyen partig. •— de bevallom, a partról nem voltak illúzióim. S bár tudatosan fel akartam adni «minden őrült eszmére és bogaram*, magánéletem hamar elkanyarodott idilljéből újra és írr* Sh­ásgatoTf a l&r&eB sssenveBayt n legegyügyőbb oS valamilyen reménykedésre elég volt, hogy elfelejtsem, hol lakom, s hogy velem lakik valaki, aki vár a vacsorával. Né­­hány hónappal később, hogy első feleségemtől elváltam, meg­próbáltuk barátian kinyomozni ennek a lassú, keserves szét­kallódásnak előzményeit. "Ott kezdődött a baj — magyarázta —, hogy össze-vissza tizennyolc éves voltam, hathetes asszony, s maga egyszer felébredt és azt mondta: Bethlen! Ahelyett, hogy észrevette volna — mert a márciusi nap az ágyunkra sütött —, hogy ma van az első tavaszi reggel.­ Csakugyan, gyűlöltem Bethlent, személyes indulattal, mert céltudatosságával, kíméletlenségével és szívósságával egyre re­ménytelenebbé­ tette, hogy a forradalom visszatér. És én túl­korán, alig­­tizenny­olc éves koromban értem meg eszméim és hazám bukását, s nemcsak politikai, társadalmi és bölcseleti ábrándjaim buktak el, de velük bukott majdnem minden. Ez a bukás máig is legélesebb cezúrája életemnek. Kioltotta, ami eredetileg sokkal forróbban és fényesebben lobogott bennem a társadalmi izgalomnál: a k­rikurt és az esztétát. S még ide­gileg és fizikailag is majdnem rokkanttá sebzett: kínos zava­rokat támasztott nemi életemben, s a sokéves álmatlanság, étvágytalanság, a sokféle önemésztés, erőtékozlás a hektika határára sodort. Vért köptem, lázas voltam — Bródy Sándos minden télen azt mondta, hogy nem maradok meg tavaszig —, s közben hajnalig gyűlölködtem és reménykedtem a kávéház­ban. Tudom, hogy ebbe az emésztő politikai bánatba sok­minden belefért: például a keserűség személyi becsvágyaim összeomlása miatt is — de bizonyos, hogy húszéves koromban ifjúságom oda volt. S jöttek a még fiatal évek, amelyek alatt az idő és a természet sok mindent eltompított, sőt regenerált is, de igazában sohasem tudtam meg­­többé, mi a jó közérzés. A rossz íz végig megmaradt az ételemben-italomban, s állan­dóan úgy éreztem, mintha azzal, hogy mást is teszek-veszek­ a világban, mint a politikai és a vele összefüggő szellemi harcban gyűlölködöm és rajongok, hűtlenséget követnék el. S még ölelkezés közben is bűntudatom volt, hogy ebben a kap­csolatban olyasmit tékozlok el, amit egyedül fontos szenvedé­lyemnek kellene rezerválnom. S közben majdnem beteges imá­dati viszonyba kerültem nálam idősebb férfiakkal, akikről fel­­tettem, hogy szenvedélyeik az enyéimnél is tisztábbak és hű­ségesebbek. Sokáig nem akartam elhinni róluk, ha szemtől-e szembe is tapasztaltam, hogy sokan közülük a honfibú ellenére keresik a különbékét s okosan megalkudva, s elkorrumpáltan lassan átcsússzanak a másik oldalra. Bethlen, igen Bethlen volt, aki lassan kint elnéptelenítette a belső emigrációt, amelyben Purjesz Lajos haláláig hősi ter­méketlenségben éltünk. Az emberek átkullogtak s mert mégis csak adtak magukra valamit, ideológiát csináltak a tranzitá­láshoz, az álláshoz. Führung mit dem Feinde — az ellenséggel fenn kell tartani a közvetlen kap­csolatot. Fenntartották s pénzt­ kerestek, karriert csináltak, ellenzéki lapot csináltak Bethlen­nek, ellenzéki mandátum jogcímén szolgálták , s mi ma­­gunkra maradtunk, néhányad magunkkal, s ezek között is többségben voltak, ak­­ik lusták, fáradtak vagy tehetségtelenek voltak­ ahhoz, hogy a karrierre törjenek, s akiknek a lustaság­hoz, a fáradtsághoz és a tehetetlenséghez jogos igazolás volt a politikai salon des refusés. Soha jégbálvány forróbb vonzalmakat nem tudott ébresz­teni hidegen kalkuláló uzsorásokban, nagyiparosokban, nagy*- ­baead XL. ilJ*«Pik. '!.' lippjwyill1 "I/LIIIW^^-^• ••.• • I­' cx • lf h&l&m 'd Wm^Mmsm-é ímttm Konmadaras, május Amire ezek a sorok az olvasó alá kerülnek, az olvasó már régen tisztá­ban lesz a kunmadarasi véres pogrom minden rendőri értelemben vett rész­letével. Az újságíró már különben is elé£ sok vért látott ahhoz — nem is túlságosan hosszú élete alatt —, hogy kedve legyen a helyszíni adatok alap­ján részletezni, hogyan verti fejbe Kabai Eszter a piaci tojásost, m­ert nem találta elég szépnek a tojásokat, hogyan taposott rá a tizenkilenc éves Matu Gizella nevű ártatlan falusi ha­jadon az öreg Kuti Ferenc holttestére, vagy hogyan kergették kilenc kilomé­teren át biciklin és szekéren Srosinger József, Bergen-Belsenből családjából egyedül és árván hazakerült kunma­daras­ szegényembert a kit egyszerre kilencen szúrtak és ütöttek agyon a karcagi határban. Az újságírót egy kérdés gyötri: hogyan robbanhatott ki egyáltalán ilyesmi, különösen a de­mokráciában és különösen ebben a gazdag faluban, ahol soha nem volt nagybirtok, mely megalázta és meg­nyomorította volna a lelkeket és ahhová több mint kétszáz zsidó közül huszonnyolc érkezett vissza. Először is nézzük meg, kik ezek a kunmadarasi zsidók? Mind az úgyne­vezett «hajdúsági zsidók» fajtájához tartoznak, fekete, kövérkés, mozgé­kony emberek, tájszólással beszélnek és egyik sem járt gimnáziumba. Ha volt is közöttük gazdag ember, mint például a Grosz tollas, akit szintén elhamvasztott Bergen-Belsen, de nin­csenek közöttük urak. Nyakkendő nélkül járnak, tojással és baromfivá kereskednek, azt sem tudják, hogy Jewish Agency, Einstein professzor és az állítólagos zsidó kiválasztottság a világon van. Azt tudják csak, hogy szenvedésre voltak kiválasztva és hogy Bergen-Belsenben elpusztultak a madarasi zsidó családok. A Rosenberg bácsi — aki különben felvilágosít ben­nünket arról, hogy Madarasra még le sem érkezett a Joint, a legtöbb zsidó összeszedett felemás ruhákban járkál , szóval a Rosenberg bácsi kis unoká­ján kívül egyetlen zsidó gyermek sincs Kunmadarason, ezekből nem virsliit és kolbászt csinált a fasizmus, hanem füstöt, mely elszállt a krema­tórium kéményén keresztül. Biró István tízholdas gazda nem vett részt a pogromban, nem tagja egyik pártnak sem. Komoly, idősebb ember. Megkérdezzük tőle, hogy mi a vélemény* a zsidókról és hogy sze-­­­rinte kik és miért rendezték a «vere- j kedést*? — Mi mindig megbecsültük a mi zsidóinkat — mondja Biró István —,­­ négyszáz éve laknak zsidók ezen a tájon. Nem igen volt szó kérem ilyen­­ zsidó­ dologról. De tetszik tudni, van Karcagon egy Grosz nevű rendőrkapi­tány, a tollasnak valami rokonja és irányította itt a földosztást, meg ki­csit tényleg pogány ember, m­ert nem engedi az asszonyokat batyukkal be­menni a városba. Erre nagyon hara­gudtak az asszonyok, mert asszonyok dolga volt az egész, kérem... Sarkadi János állomásfőnök, régi balodali ember, aki 194­1-ben élelmet vitt a gettóba és most egyike volt azon keveseknek, akik helytelenítették a verekedést, szintén azt mondja, hogy az asszonyok okozták az egészet. — Megbolondultak ezek az asszo­nyok! Egy gyerek sem tűnt el, de mindegyik úgy félti a kölskit, pedig azelőtt a hatéves gyereket is egyedü­l küldték el, hogy,hozzon valamit a vá­rosból. — Milyen volt itt a földosztás, Já­nos bátyám? Az öreg megvakarja a fejét. — Én azt hiszem, Itt van valahol a baj eldugva. A fő­ földosztó Takács Ferenc volt ebben a faluban.. .: a Takács azelőtt nyilas volt, az egész falu tudta róla, dehát hangos ember volt ét­e­le,­ a főember. A födosztás úgy m­ent, hogy léptek egypár lépést, aztán azt mondták : «Kell-e még, sú­gón, vagy fitt van, nesze meg, és ez nem tetszett A falunak. Úgy éreztük, hogy itt nálunk ,­ magunkét prédáljuk. És nem rég óta, vagy négy-öt hete azt ke­zdték mondani, először az etz­szonyok, hogy Takács Ferenc a zsi­dók embere, fia meg és mé­g sokan, mondani kezdtem, hogy emberek, ne keverjük össze ezeket a dolgokat, de aztán jött a fta/jg János esete, akit megint csak zsidó bíró ítélt el, ahogy itt mondták és az emberekkel nem le­hetett bírni. A gyerekügyről azelőtt nem volt szó. Kovács Mária fiatal leány ott vol, mikor Takácsot és társait az Iparos­egylet színpadán­­kiállították­ a nép felött és Takács Gergely meg egy De­meter nevű műszerész azt mondotta a népnek: — Látjátok, ezek adták fel Nagy Jánost a mi igaz emberünket Ezek nem magyar emberek— •— Nem magyar emberek, mert meg­lopnak bennünket — kiabálták az em­berek és egy öblös hang valamelyik sarokból elkiáltotta magát: — Nem magyar emberek, fs­atítai emberei... Kovács Mária szerint a nép nem nagyon figyelt fel erre a közbeszólásra, de mikor az egyik gigre és gatyára vetkőztetett pellengérre állított leszólt: — Nem szégyellitek magatokat? Ma­gyar a magyart marja... — a tömeg­ből valaki elcszínította magát: „Gyerünk a Wurzel zsidóhoz!..." És a tömeg elment a Wurzel zsidó­hoz, akit előtte egy órával még Wur­zel elvtársnak neveztek. Juhai Imre néhány holdas kisgazda részt vett abban a menetben, mely Kar­cag határáig kísérte Nagy Jánost. Ő volt az, akinek véletlenül a könyöké­be fúródott a rendőrök riasztó lövése. Felesége és tíz-tizenegy éves kislánya van. Juhait elvitték, felesége sírdogálva fogad bennünket a konyhában. — Ártatlanok vagyunk, uram. Nem tudunk mi semmit, semmiről. Megsimogatjuk a szőke kislányt — Mondja asszonyság, hogyan kép­zelték maguk el, hogy vannak olyan gyalázatos gonosz emberek, zsidók vagy bantunégerek, akik ilyen szép, kedves gyermekeket, mint­ha az An­nuska vagy a többi Annuska, Ilonka, Pista és Gyuri megölnek és belőlük kolbászt csinálnak? Megállunk és a határt figyelve, kissé színpadias pózban nézünk Juhainéra. De Juhainé nem rendül meg. Köté­nyét gyűri és csak ennyit mond: — Mi nem tudunk semmiről. Mi ártatlanok vagyunk. Visszafelé 8 vonaton ifibb asszony arról beszél, hogy új zsidók gyerme­keket ölnek. «Na, talán mégsem» — mondja egy kürtökalapos, szemüveges idősebb bácsi de az asszonyok megjdr nem megverik, úgy intik le. «Az­pár­tolja őket, én magam láttam lelkeim, hogy egy gyereket Hajdúböszörmény­ben feldaraboltak a zsidók.* — mondja egy asszony és minden iszony, minden irtózás nélkül mondja ezt, mintha a zsidókhoz a darabolás úgy hozzátartozna, mint a tollkereskedés meg a görbe orr. «Mive rt házba ér­tem, már az asztalon volt « fejt a drá­gámnak, a többi testrészt meg a pad­lón.* Ott filöl a vonatban is aeazorcyo* és férfiak között, akik Ojwm* Hét azértek. Megvallom, gyáván viselked­tem, mert undoromat és izgatottság®* svi! úgy vezettem le, hogy felálltan* és kitolakodtam a lépcső mellé, friss levegőre ebből a méregfelhőből. A lép­csőn egy középkorú férfi ül és egy nő, valószínűleg a felesége. Még eb­­ben a szokványos 1946-os­­utazón öltözékben is látni, hogy­­ nadrágos ember, valami vidéki tanító vagy'"pa­tikus lehet Esetleg orvos. —• Ismered ezt az asszonyt? — Oda az aszony a férfinak és alm­as asszonyra mutat, aki leghangosabban beszél a feldarabolt böszörményi gyee­rekről és a vérről, melyben a zsidók fürdenek. — A bolond Fazekamné Nám­oírót. Már háromszor ült a bolondházban. Magam is kezeltem. De reménytelen eset. Beteges hazudozó. Újságírótól szokatlan lendülettel odaugrottm a Jélpesőn a 18 férfihez akiről most már kiderült, hogy tényleg orvos. 1— Uram, ha ismer! aiHE 9* asszonyt, miért nem kiáltotta be nekik, hogy Fazekasné bolond, hogy háromszor ült a bolondházban, hogy beteges ha­zudozó. Miért csak ennek a hölgynek mondotta el mindezt? Az orvos rám nézett Szeméből ,ér­­tődöttség és közöny nézett rám. — Nem politizálok, uram. Antal Gá­bor Export-kiálítás a Belvárosban. A békeszerződések megkötése után a ma­­gyar ipar részére ige­ni komoly export­lehetőségek kínálkoznak. Különösen vonatkozik ez a világviszonylatban is elismert magyar nemesfémiparra, mely a világot behálózó német export­szervezetek kiesése folytán első lehet az összes más államok ékszeripar* között. Nem érdektelen ,, hogy ezt a %­11* földi szakkörök is észrevették , máris komoly érdeklődés mutatkozik a ma­gyar nemesfém- és ékszerexport iránt több világrészből." Ebbe az elgondo­lásba kapcsolódott bele Seregi Béla ékszerészmester, törvényszéki hites drágakő- és ékszerszakértő, amikor állandó kiállítást létesített T\­ Haris­köz 5. alatt (Petőfi Sándor-zs. sarok félemelet), azzal a célzattal, hogy a külföldön keresett árut bemutassa a magyar közönségnek. A kiállítás a napok ó­an tigrít A máris megnyilvánuló nagy érdeklő­dés azt igazolja, hogy ennek az új­szerű elképzelésnek komoly sikere lesz a magyar piacon azáltal, hog­y s nyu­­ffati ízlés termékeit megismerteti a hazai közönséggel.*

Next