Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1946-05-30 / 20. szám
A AZ IGAZI NEMECSEK A Műegyetem gépészmérnöki karán harminc munkásfiútanul. Szeptemberben még nyolcvanan voltak, májusra ötven kidőlt közülük. Érettségijeiknek sincsen, felvételi rizsját tetfizikából és matematikából. A Mérnökszakszervezetben készítették elő őket a vizsgára — ennyi segítséget kaptak az elinduláshoz. A kultuszminisztérium utalt ki októberben segélyt a számukra, meg is kapták — februárban. Harmincezer pengőt kapott mindegyikük, sajnos, akkor már hatezer pengő volt a villamosjegy. Huttala György tizenkilencéves elektrotechnikus azelőtt A Philipsrádiógyárban dolgozott A gyár most is adja neki a fizetést, de az teljes egészében elmegy tandíjra és tanszerekre. Semmiféle tandíjkedvezményt nem. kap. Ehhez tudniillik jeles érettségi kellene. Az olyan érettségi, ami nincs, nem. lehet jeles — erge Huttcsa Györgynek nem jár a tandíjkedvezmény. Szüleinél lakik, szabad idejében alkalmi munkákat vállal. Már nem is várt támogatást semkitől, azt mondja, vannak itt olyanok, akik még nálánál is nehezebben élnek. Mokrány István húszéves elektrotechnikus és gépkocsisierepe. Felesége munkásnő a Lampart-gyárban, az fi keresetéből élnek, meg a jóisten segítségébek Nomecsek Ferenc l legelesettebb közölük. Öt ugyan posta-műszerész és kapja fizetését a postától, de ezzel szemben áll, hogy árva és teljesen egyedül él a világban. Sovíny, szőke és lányosarcú, igazi ,,nemecsek". Az elsőévesek közül ő csinálja a legszebb rajzokat és hatos s zártkörű dolgozatokat ír. A kollégák azt mondják, ez a legnagyobb dolog az egyetemen. Kemecnek viszont elmondja, hogy egy öreg néninél lakik Kőbányán, ami ugyan kissé messze van, de még mindig jobb, mint a Nyugati pályaudvar, ahol egész ősszel aludt Nemecsek Ferenc néha ad valami pénzt a szállásadó néninek és ilyenkor a néni is ad neki valami ebédet A menzát, sajnos, mm tudja megfizetni. Vasárnap buzist ebédel, hétfőn villamosbérletet, kedden borsófőzeléket szerdán raklapot. Ma viszont nagy lakomát fog csapni, mert «leszállította” a kollégáknak a megrendelt rajzokat. Igaz, egész éjjel dolgozott és ebből kifolyólag kistó álmos. A többiek is álmosaik — valszíntl-leg hasonló okok miatt — de azért nagy szakértelemmal rajzolják e dimenziókat, centrifugális gyorsulásokat, a v-ket, alfákat és x-eket is. I*. KILENC KOFFERSREGÉNY ÍRTA: ZSOLT BÉLA Most itt fefettem * matracon, * templom közepén, a frikyszekrény tövében. A lámpa, amelyet tegnapelőtt este tintával festett kórházi kékre Németi főorvos, hol kigyullad, hol kihuny. Kinn, a városban zavaró repülés van, de bennünket nem érdekel. A csillag, a bélyeg, nemcsak az élet kedvezményeiből zár ki bennünket, de félelmeiből is. Nem félünk a légi támadástól, semmiféle halálnemtől. A halottak itt hevernek mellettem, jobbról, balról a matracokon a kómás cukorbetegek, az anginások, a galoppierendesek, az urémiások, akikkel az utolsó hetekben már nem törődött senki, s az öngyilkosok, akiket éjjel-nappal szakadatlanul hoznak be hordágyon, rendszerint párosan, s többnyire orvos-házastársakat, mert nekik volt kéznél mérgük s pontosan tudták adagolni. A szörnyű W. C. mellett van ugyan egy mosókonyhából lett hullakamra, de már tegnap féltucat meztelen viaszláb lógott ki a félig nyitott ajtón. A csendőrök nem engednek temetni.Majd egyszerre valamennyitk, mondja jeges humorral a csendőrezredes , s a hullák egyre gyűlnek. Két meztelen gyerekhulla tetőzi a dombot, amely a mennyezetig ér. Ezért rekedt a templomban kilenc halott férfi és nő, s 3 fülledt melegben bomlanak körülöttem. Matracszomszédom is, Niszel bácsi, az öreg bőrös, milyen nehezen ment el — orvosa szerint otthon, normális körülmények között másodperc aiatt békésen lefordult volna a székről családja körében, mert a szívbaja tíz év óta úgynevezett „szép halállal* kecsegtette. S ennyi cepekedés után, itt, a vrjeznici csodarabbi templomában, amely most a gettó kórháza, másfél napig pöfögött nyitott szájjal, ütemesen, mint a favágótelep kis gőzgépe. Az egész terem unta már a szerencsétlent, a műkedvelő ápolónők rosszalban csóválták fejüket, s három türelmetlen beteg, aki kiszemelte magának a matracát a frigyszekrény közelében, közelebb az ablakhoz, negyedóránként szemlét tartott s faggatta a fehér köpenyében kábultan ténfergő orvost: mennyi van még hátra az öregnek? Végre tíz óra tájban meghalt, de nem vitték ki, neki sem volt helye a hullakamrában. A három beteg, aki a matracát meg akarta kaparintani, mezítláb, ingben és gatyában mégis összeveszett az utódláson, aztán megelégedtek azzal, hogy megosztoztak a holmiján: posztómamusza maradt az öregnek, barna plédje és saját ágytálja , ki-ki elosont vele a kék sötétbe. Az ápolónők szétrebbentek, és újra összebújtak a sarokban. Polgárlányok, úrilányok, nem tanulták a mesterséget, de tülekedtek érte, mert aki feltűzte az ápolónő főkötőjét, szabadon mászkálhatott a gettóban. A többi lány a piszkos, idegen szobákban fülledt tizenhatodmagával , az ablakhoz sem mehetett: a csendőrnek joga volt használni ellene fegyverét. Itt, a csodarabi kétemeletes, nagyudvaros templomában szabadabb, derűsebb volt a gettó. A matracokon mosdatlan, saját Mennyükben fetrengő betegek pöfögtek, lihegtek, jajongtak, imádkoztak és káromkodtak s az első két napon roppant sok " Saj volt velük", mosdatni Edlek őket igytálat, fristést vinni, hőmérőzni, sőt priznicelni is. Az első két napon az orvosok is teljes erővel harcoltak: injekcióztak, öngyilkosok gyomrát mosták, sőt operáltak is, s fenn, az emeleten gondosan levezették a szülést. Aztán elterjedt a hír, hogy a gettót elviszik. A bekerített városrészt átszelő iparvágányra betolattak harminc vagont. Ekkor az orvosok meginogtak, szórakozottak lettek, él-elmaradoztak, naponként többször hazaszöktek a családjukhoz, nyilván, hogy megtárgyalják: nem lenne-e jobb a családirtás. Az ápolónők pedig elszállingóztakvagy kiültek a hosszú padra, közel a hullakamrához. Tiszták, jólfésültek és csinosan öltözöttek voltak s férfiak gyűltek köréjük, mint a sétatéren. A beszélgetés mulattató volt, mint odakint, de jóval vaskosabb, mert a lányok két nap után túlozták a felszabadult, beavatott professzionistát, aki minden testi titokkalpiszokkal érintkezik. Amikor tehát a matrac várományosai Niszel bácsi hulláját kirabolták a sötétben, a lányok szétrebbentek és újra összebújtak. Aztán az egyik, kivált a csoportból és imbolyogva megindult a frigy szekrény felé. Magas, szőke, kicsit kancsal, húszéves széplány volt, megállt a matracomnál és leguggolt a szélére. — Hirschler ÚT — suttogta. .— Most volt itt az a barátságos csendőr. Megmondta, hogy holnap kezdik kiverni az emberekből, hová dugták az ékszert. ABC-rendben kezdik, az apám B betűs. — Maguk is eldugtak valamit? — El. Az apámnak magas vérnyomása van. Nem bír el egy ütést sem. — Talán okosabb lenne megmondani, hogy ne bántsák! — Akkor is megverik ! — Hát...— A csendőr azt mondta — suttogta szorosan a fülemhez hajolva —, ha lefekszem vele, kimenti a papát. Én tudom, hogy magának mi az igazi neve, Hirschler úr. Olvastam magától ... Maga adhatna nekem tanácsot. Nem, mintha ebben a helyzetben, ebben a pokolban, a csodarabbi templomában különös felelősséget éreztem volna, ha azt tanácsolom, hogy a lány adja le magát a csendőrrel. Mi minden veszett el március 19-e óta! Most már igazán nincs bennem semmiféle kokettéria, semmi áldolog, semmi páthosz. Úgy mondom, mint amikor valaki elveszti minden cók-mókját, valami nagyon szükségeset, nagyon életbevágót, elsősorban elveszett a haza. Ez a haza nekem mindig fontosabb ügy volt, mint körülöttem a legtöbb embernek: lázasan foglalkoztam vele írásban, szóban és álmaimban, és voltak évek, éppen fiatal éveim, amikor például a szerelmet majdhogynem is vettem tudomásul tőle. Ez akkor volt, amikor a két forradalom bukása után évekig, közel egy évtizedig, még mindig vártam, hogy politikai eszméim megint felülkerekednek s száműzött eszményképeim és barátaim visszatérnek, s megmentik a gazemberektől és a fuserektől a hazát. Majdnem tíz évig vártam s nem volt szeretőm sem. S amikor belefáradtam s várakozásba s életem tartamára már-már feladtam a játszmát — megnősültem s mint a hajótörött a mentő deszkába, belekapaszkodtam a magánéletbe, hátha el lehet jutni vele valamilyen partig. •— de bevallom, a partról nem voltak illúzióim. S bár tudatosan fel akartam adni «minden őrült eszmére és bogaram*, magánéletem hamar elkanyarodott idilljéből újra és írr* ShásgatoTf a l&r&eB sssenveBayt n legegyügyőbb oS valamilyen reménykedésre elég volt, hogy elfelejtsem, hol lakom, s hogy velem lakik valaki, aki vár a vacsorával. Néhány hónappal később, hogy első feleségemtől elváltam, megpróbáltuk barátian kinyomozni ennek a lassú, keserves szétkallódásnak előzményeit. "Ott kezdődött a baj — magyarázta —, hogy össze-vissza tizennyolc éves voltam, hathetes asszony, s maga egyszer felébredt és azt mondta: Bethlen! Ahelyett, hogy észrevette volna — mert a márciusi nap az ágyunkra sütött —, hogy ma van az első tavaszi reggel. Csakugyan, gyűlöltem Bethlent, személyes indulattal, mert céltudatosságával, kíméletlenségével és szívósságával egyre reménytelenebbé tette, hogy a forradalom visszatér. És én túlkorán, aligtizennyolc éves koromban értem meg eszméim és hazám bukását, s nemcsak politikai, társadalmi és bölcseleti ábrándjaim buktak el, de velük bukott majdnem minden. Ez a bukás máig is legélesebb cezúrája életemnek. Kioltotta, ami eredetileg sokkal forróbban és fényesebben lobogott bennem a társadalmi izgalomnál: a krikurt és az esztétát. S még idegileg és fizikailag is majdnem rokkanttá sebzett: kínos zavarokat támasztott nemi életemben, s a sokéves álmatlanság, étvágytalanság, a sokféle önemésztés, erőtékozlás a hektika határára sodort. Vért köptem, lázas voltam — Bródy Sándos minden télen azt mondta, hogy nem maradok meg tavaszig —, s közben hajnalig gyűlölködtem és reménykedtem a kávéházban. Tudom, hogy ebbe az emésztő politikai bánatba sokminden belefért: például a keserűség személyi becsvágyaim összeomlása miatt is — de bizonyos, hogy húszéves koromban ifjúságom oda volt. S jöttek a még fiatal évek, amelyek alatt az idő és a természet sok mindent eltompított, sőt regenerált is, de igazában sohasem tudtam megtöbbé, mi a jó közérzés. A rossz íz végig megmaradt az ételemben-italomban, s állandóan úgy éreztem, mintha azzal, hogy mást is teszek-veszek a világban, mint a politikai és a vele összefüggő szellemi harcban gyűlölködöm és rajongok, hűtlenséget követnék el. S még ölelkezés közben is bűntudatom volt, hogy ebben a kapcsolatban olyasmit tékozlok el, amit egyedül fontos szenvedélyemnek kellene rezerválnom. S közben majdnem beteges imádati viszonyba kerültem nálam idősebb férfiakkal, akikről feltettem, hogy szenvedélyeik az enyéimnél is tisztábbak és hűségesebbek. Sokáig nem akartam elhinni róluk, ha szemtől-e szembe is tapasztaltam, hogy sokan közülük a honfibú ellenére keresik a különbékét s okosan megalkudva, s elkorrumpáltan lassan átcsússzanak a másik oldalra. Bethlen, igen Bethlen volt, aki lassan kint elnéptelenítette a belső emigrációt, amelyben Purjesz Lajos haláláig hősi terméketlenségben éltünk. Az emberek átkullogtak s mert mégis csak adtak magukra valamit, ideológiát csináltak a tranzitáláshoz, az álláshoz. Führung mit dem Feinde — az ellenséggel fenn kell tartani a közvetlen kapcsolatot. Fenntartották s pénzt kerestek, karriert csináltak, ellenzéki lapot csináltak Bethlennek, ellenzéki mandátum jogcímén szolgálták , s mi magunkra maradtunk, néhányad magunkkal, s ezek között is többségben voltak, akik lusták, fáradtak vagy tehetségtelenek voltak ahhoz, hogy a karrierre törjenek, s akiknek a lustasághoz, a fáradtsághoz és a tehetetlenséghez jogos igazolás volt a politikai salon des refusés. Soha jégbálvány forróbb vonzalmakat nem tudott ébreszteni hidegen kalkuláló uzsorásokban, nagyiparosokban, nagy*- baead XL. ilJ*«Pik. '!.' lippjwyill1 "I/LIIIW^^-^• ••.• • I' cx • lf h&l&m 'd Wm^Mmsm-é ímttm Konmadaras, május Amire ezek a sorok az olvasó alá kerülnek, az olvasó már régen tisztában lesz a kunmadarasi véres pogrom minden rendőri értelemben vett részletével. Az újságíró már különben is elé£ sok vért látott ahhoz — nem is túlságosan hosszú élete alatt —, hogy kedve legyen a helyszíni adatok alapján részletezni, hogyan verti fejbe Kabai Eszter a piaci tojásost, mert nem találta elég szépnek a tojásokat, hogyan taposott rá a tizenkilenc éves Matu Gizella nevű ártatlan falusi hajadon az öreg Kuti Ferenc holttestére, vagy hogyan kergették kilenc kilométeren át biciklin és szekéren Srosinger József, Bergen-Belsenből családjából egyedül és árván hazakerült kunmadaras szegényembert a kit egyszerre kilencen szúrtak és ütöttek agyon a karcagi határban. Az újságírót egy kérdés gyötri: hogyan robbanhatott ki egyáltalán ilyesmi, különösen a demokráciában és különösen ebben a gazdag faluban, ahol soha nem volt nagybirtok, mely megalázta és megnyomorította volna a lelkeket és ahhová több mint kétszáz zsidó közül huszonnyolc érkezett vissza. Először is nézzük meg, kik ezek a kunmadarasi zsidók? Mind az úgynevezett «hajdúsági zsidók» fajtájához tartoznak, fekete, kövérkés, mozgékony emberek, tájszólással beszélnek és egyik sem járt gimnáziumba. Ha volt is közöttük gazdag ember, mint például a Grosz tollas, akit szintén elhamvasztott Bergen-Belsen, de nincsenek közöttük urak. Nyakkendő nélkül járnak, tojással és baromfivá kereskednek, azt sem tudják, hogy Jewish Agency, Einstein professzor és az állítólagos zsidó kiválasztottság a világon van. Azt tudják csak, hogy szenvedésre voltak kiválasztva és hogy Bergen-Belsenben elpusztultak a madarasi zsidó családok. A Rosenberg bácsi — aki különben felvilágosít bennünket arról, hogy Madarasra még le sem érkezett a Joint, a legtöbb zsidó összeszedett felemás ruhákban járkál , szóval a Rosenberg bácsi kis unokáján kívül egyetlen zsidó gyermek sincs Kunmadarason, ezekből nem virsliit és kolbászt csinált a fasizmus, hanem füstöt, mely elszállt a krematórium kéményén keresztül. Biró István tízholdas gazda nem vett részt a pogromban, nem tagja egyik pártnak sem. Komoly, idősebb ember. Megkérdezzük tőle, hogy mi a vélemény* a zsidókról és hogy sze-rinte kik és miért rendezték a «vere- j kedést*? — Mi mindig megbecsültük a mi zsidóinkat — mondja Biró István —, négyszáz éve laknak zsidók ezen a tájon. Nem igen volt szó kérem ilyen zsidó dologról. De tetszik tudni, van Karcagon egy Grosz nevű rendőrkapitány, a tollasnak valami rokonja és irányította itt a földosztást, meg kicsit tényleg pogány ember, mert nem engedi az asszonyokat batyukkal bemenni a városba. Erre nagyon haragudtak az asszonyok, mert asszonyok dolga volt az egész, kérem... Sarkadi János állomásfőnök, régi balodali ember, aki 1941-ben élelmet vitt a gettóba és most egyike volt azon keveseknek, akik helytelenítették a verekedést, szintén azt mondja, hogy az asszonyok okozták az egészet. — Megbolondultak ezek az asszonyok! Egy gyerek sem tűnt el, de mindegyik úgy félti a kölskit, pedig azelőtt a hatéves gyereket is egyedül küldték el, hogy,hozzon valamit a városból. — Milyen volt itt a földosztás, János bátyám? Az öreg megvakarja a fejét. — Én azt hiszem, Itt van valahol a baj eldugva. A fő földosztó Takács Ferenc volt ebben a faluban.. .: a Takács azelőtt nyilas volt, az egész falu tudta róla, dehát hangos ember volt étele, a főember. A födosztás úgy ment, hogy léptek egypár lépést, aztán azt mondták : «Kell-e még, súgón, vagy fitt van, nesze meg, és ez nem tetszett A falunak. Úgy éreztük, hogy itt nálunk , magunkét prédáljuk. És nem rég óta, vagy négy-öt hete azt kezdték mondani, először az etzszonyok, hogy Takács Ferenc a zsidók embere, fia meg és még sokan, mondani kezdtem, hogy emberek, ne keverjük össze ezeket a dolgokat, de aztán jött a fta/jg János esete, akit megint csak zsidó bíró ítélt el, ahogy itt mondták és az emberekkel nem lehetett bírni. A gyerekügyről azelőtt nem volt szó. Kovács Mária fiatal leány ott vol, mikor Takácsot és társait az Iparosegylet színpadánkiállították a nép felött és Takács Gergely meg egy Demeter nevű műszerész azt mondotta a népnek: — Látjátok, ezek adták fel Nagy Jánost a mi igaz emberünket Ezek nem magyar emberek— •— Nem magyar emberek, mert meglopnak bennünket — kiabálták az emberek és egy öblös hang valamelyik sarokból elkiáltotta magát: — Nem magyar emberek, fsatítai emberei... Kovács Mária szerint a nép nem nagyon figyelt fel erre a közbeszólásra, de mikor az egyik gigre és gatyára vetkőztetett pellengérre állított leszólt: — Nem szégyellitek magatokat? Magyar a magyart marja... — a tömegből valaki elcszínította magát: „Gyerünk a Wurzel zsidóhoz!..." És a tömeg elment a Wurzel zsidóhoz, akit előtte egy órával még Wurzel elvtársnak neveztek. Juhai Imre néhány holdas kisgazda részt vett abban a menetben, mely Karcag határáig kísérte Nagy Jánost. Ő volt az, akinek véletlenül a könyökébe fúródott a rendőrök riasztó lövése. Felesége és tíz-tizenegy éves kislánya van. Juhait elvitték, felesége sírdogálva fogad bennünket a konyhában. — Ártatlanok vagyunk, uram. Nem tudunk mi semmit, semmiről. Megsimogatjuk a szőke kislányt — Mondja asszonyság, hogyan képzelték maguk el, hogy vannak olyan gyalázatos gonosz emberek, zsidók vagy bantunégerek, akik ilyen szép, kedves gyermekeket, mintha az Annuska vagy a többi Annuska, Ilonka, Pista és Gyuri megölnek és belőlük kolbászt csinálnak? Megállunk és a határt figyelve, kissé színpadias pózban nézünk Juhainéra. De Juhainé nem rendül meg. Kötényét gyűri és csak ennyit mond: — Mi nem tudunk semmiről. Mi ártatlanok vagyunk. Visszafelé 8 vonaton ifibb asszony arról beszél, hogy új zsidók gyermekeket ölnek. «Na, talán mégsem» — mondja egy kürtökalapos, szemüveges idősebb bácsi de az asszonyok megjdr nem megverik, úgy intik le. «Azpártolja őket, én magam láttam lelkeim, hogy egy gyereket Hajdúböszörményben feldaraboltak a zsidók.* — mondja egy asszony és minden iszony, minden irtózás nélkül mondja ezt, mintha a zsidókhoz a darabolás úgy hozzátartozna, mint a tollkereskedés meg a görbe orr. «Mive rt házba értem, már az asztalon volt « fejt a drágámnak, a többi testrészt meg a padlón.* Ott filöl a vonatban is aeazorcyo* és férfiak között, akik Ojwm* Hét azértek. Megvallom, gyáván viselkedtem, mert undoromat és izgatottság®* svi! úgy vezettem le, hogy felálltan* és kitolakodtam a lépcső mellé, friss levegőre ebből a méregfelhőből. A lépcsőn egy középkorú férfi ül és egy nő, valószínűleg a felesége. Még ebben a szokványos 1946-osutazón öltözékben is látni, hogy nadrágos ember, valami vidéki tanító vagy'"patikus lehet Esetleg orvos. —• Ismered ezt az asszonyt? — Oda az aszony a férfinak és almas asszonyra mutat, aki leghangosabban beszél a feldarabolt böszörményi gyeerekről és a vérről, melyben a zsidók fürdenek. — A bolond Fazekamné Námoírót. Már háromszor ült a bolondházban. Magam is kezeltem. De reménytelen eset. Beteges hazudozó. Újságírótól szokatlan lendülettel odaugrottm a Jélpesőn a 18 férfihez akiről most már kiderült, hogy tényleg orvos. 1— Uram, ha ismer! aiHE 9* asszonyt, miért nem kiáltotta be nekik, hogy Fazekasné bolond, hogy háromszor ült a bolondházban, hogy beteges hazudozó. Miért csak ennek a hölgynek mondotta el mindezt? Az orvos rám nézett Szeméből ,értődöttség és közöny nézett rám. — Nem politizálok, uram. Antal Gábor Export-kiálítás a Belvárosban. A békeszerződések megkötése után a magyar ipar részére igeni komoly exportlehetőségek kínálkoznak. Különösen vonatkozik ez a világviszonylatban is elismert magyar nemesfémiparra, mely a világot behálózó német exportszervezetek kiesése folytán első lehet az összes más államok ékszeripar* között. Nem érdektelen ,, hogy ezt a %11* földi szakkörök is észrevették , máris komoly érdeklődés mutatkozik a magyar nemesfém- és ékszerexport iránt több világrészből." Ebbe az elgondolásba kapcsolódott bele Seregi Béla ékszerészmester, törvényszéki hites drágakő- és ékszerszakértő, amikor állandó kiállítást létesített T\ Harisköz 5. alatt (Petőfi Sándor-zs. sarok félemelet), azzal a célzattal, hogy a külföldön keresett árut bemutassa a magyar közönségnek. A kiállítás a napok óan tigrít A máris megnyilvánuló nagy érdeklődés azt igazolja, hogy ennek az újszerű elképzelésnek komoly sikere lesz a magyar piacon azáltal, hogy s nyuffati ízlés termékeit megismerteti a hazai közönséggel.*