Haladás, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1947-01-02 / 1. szám

KÉTFÉLE CENZÚRA írta: Bóka László A­sztánfény­vesz­tés azzal kezdő­dött, hogy kilopták a szót a szánk­ból. Mert itt, a baloldalon vetették fel először az írók hallgatásának kérdését. Ez a kérdés nem hang­zott agresszíven, ha volt is be­nne számonkérés." Csalódott kérdés volt azokhoz, akik a nehéz időkben s­em­ váltak hűtlenekké sem a ma­gyarságból, sem az emberséghez, akik a döntő pillanatokban leg­alább elhúzódásukkal, tüntető elné­mulásukkal jelezték, hogy inkább h­avaloldalhoz húznak. Ismétlette: a szemfényvesztés az­al kezdődött, hogy ezt a kérdést kilopták szánkból. A demokrácia neofitái is hibásak benne, mert a jogos,­­de­ nem­­ döntő­­jelentőségű kérdést túlontúl népszerűsítették, egészen addig, míg a zagyva zűr­zavarban egyszercsak arra ébred­tünk, hogy immár nem mi kér­dezsüik, hogy miért hallgatnak az írók, hanem tőlü­nk kérdik­s a kér­dés, vádként sújt ránk. „Miért hall­gatnak az írók?" — hangzott a kér­dés, a szánkból elorzott kérdés, ám nem azoknak hallgatását kérte szá­mon, akikre mi gondoltunk. Vala­hol vidéken fogtam először gyanút , visszakérdeztem: „kik hallgatnak hát?" A válás/! gyanúmat gázolta s azóta vidéki városok s pesti gyűl­dék sorén mindenütt megkaptam a választ: „miért hallgat Németh László, miért nem ír Kodolányi Já­nosi Miért nem olvashatjuk Szabó Lőrinc, Sinkó, István verseit Ollám szamár vagyok, hogy ma­gam is gondolkodóba estem a kér­désen. Csakugyan, miért nem ír­nak? Igaza lehet a vádnak, a kér­désbe burkolt vádnak, hogy valami tilalom, titkos rendelet tiltja el őket a szótól? Antidemokratikus­nak találtam­ volna ezt a tilalmat, még a Franciaországból érkezettek /író történetei után is, kik egyes írók végleges elhallgattatásáról is tudtak néhány történetet. Felőlem ugyan írhatnak, — engedélyeztem számukra kegyesen s még? nagyobb szamár módjára a teljes szólás­szabadságot, sőt írásban is adtam engedélyemet, meg is jelent volna, ha leközölte volna az a bölcs szerkesztő (ha kettévágnak sem mondom meg, hogy milyen párti volt­), aki szemembe nevetett, az asztalfiába zárta cikkemet és kímé­letesen azt mondta: naiv ember vagy te, barátocskám. Továbbá­ az történt, hogy ko­moly férfiak aggodalmaskodva kezdtek­, beszélni arról, hogy a po­litika túlságosan ráfekszik az iro­dalomra, hogy a pártfegyelembe jjárt írók hangja megfakul s elhal­kul, hogy a szabad bírálatra rögtön reakciót kiáltanak. Nem átallom se ostobaságommal való, hivalkodást: olyan agyalá­gyult voltam, hogy ezen is gondol­kodóba estem. Sőt nemcsak gon­dolkodóba estem, hanem mindjárt tüzet is csináltam, zűkszavakat ej­tettem olyan kérdésekről, melyekről a politikai tapintat hallgatást pa­rancsolt volna, pártol­kodás nélkül védtem s ütöttem ott, ahol a politi­kai eszély megkövetelte volna a pártelfogultságot. Barátjaimat arra ösztönöztem, hogy tartsanak lelki­ösmeretvizsgájától: nem ütközik-e össze írói lelkiösmeretük a pártfe­gyelemmel s arra buzdítottam őket, hogy a végső szót az írói, azaz lelkiismereti szabadság s az igazságszeretet és szabadságszerete­t legszélsőségesebb értelmeiben mond­ják ki, et si frac­us ... Egyszer aztán meghökkentem. Valaki, immár nyíltan s­zertelés nélkül kimondta: barátocskám, az a baj, hogy nincs szólásszabad­ság Magyarországon, itt egy látha­tatlan cenzúra működik. Ezúttal ajra kísérleteztem, mint régen, nem kérdez­­em meg, hogy kiket némít el ez a láthatatlan cen­zúra, kiknek nincs szólásszabadsá­guk. Szorgosan hazamentem s kö­rülnéztem szerény napilap, hetilap, folyóirat gyűjteményemben. Megál­lapítottam, hogy Németh László­nak több­ könyve jelent meg, hogy Szabó Liovic szép versei akadály­talanul tereintek meg, hogy Kodolá­nyi János• egyszerre három folyó­iratnak mi­fikatársa s hogy Sinkát nem vidéki zuglapokban közlik tit­kon, hanem ha verssel boldogít egy folyóiratot, a sierítesztő, a gyenge­szívűeket megkímélendő az öröm okozta felindulástól, előre beharan­gozza a vérható örvendetest ese­ményt. Meg kell állapítanom, hogy az „irók" nem hallgatnak.. Le kell szögeznem, hogy az „írók" immár teljes szólásszabad­ságot élveznek, hogy a cenzúra nem fojtja torkukra a szót. Már-már ott tartottam, hogy a vádló kérdés s a nyílt vád han­gosto­tóinak torkára forrasztom a szót, ha mégegyszer ki merik nyitni hazug szájukat, ha szemér­metlen mohóságokban még ezt is keveslik. (Elvégre egy esztendővel ezelőtt, még azon vitáztak, hogy lehet-e Németh László a Magyar­­ Írók Szövetségének tagja, ma meg így nyilatkozik, durcás évődéssel, egy napilap ünnepi számában: „Talán az lett volna az egyetlen igényem: a tanításra vonatkozó gondolataimat vegyék figyelembe. Miután azokat sem vettek figye­lembe, színdarabokkal szórakozta­tom magam ...") Aztán mégiscsak meggondoltam a dolgot. Elvégre­ nem történt semmi más, csak az, hogy a szemfényvesztés sikeresen befejeződött. Az írók nem hallgatnak, az írók szabadon szólnak, sőt szaporán és hangosan. Az írók. Az ő íróik. És mi? Mi azt hittük, hogy demokraták vagyunk. Mi azt hittük, hogy a szólásszabadság bajnokai vagyunk. Pedig egyszerűen csak szamarak voltunk. És míg ők segédletünk­kel előjöttek az illő, feledtető, hall­gatásból s ma már eszmeadói s ízlésf­ormálói ismét társadalmunk­nak, míg ők lovagoltak be a ma­gyar közélet porondjára, hogy egy­szerű, társas-illem megkövetelte pardont sem kértek senkitől, addig mi szerelmetes feleim ... jaj, csalj valami fertelmeset ne írjak! Ma már ott tértünk, hogy egy­egy olyan írónkat is befogadják maguk kal-e nagy kegyesen, aki hajdan „urbánus" írónak­­számí­tott, mely nevezet egy volt a zsidó­bérencséggel, angolbarátsággal, kommunistasággal. Ma már ott tar­tunk, hogy néhány folttalan írónk is odakéredzkedik közéjük, mert szólni vágyik az isten árvája. Ezen már nevetni sem lehet, így kerek a világ. Közben pedig un­, szerelmes ba­rátaim ... de nem is ikerem már használni a többesszám első sze­mélyt. Hátha elrontom valaki érvé­nyesülési lehetőségét... Én az elmeháborodásig maratom magam kígyóimmal s nem tudom eljő-e még valaha az idő, hogy lel­kiösmeretfurdalás nélkül fogok élni. Nem győzöm verni a mellem s nem győzök bocsánatot kérni a kifosztott és meggyalázott néptől, — azzal sem törődve, hogy nyilvá­nos bűnvallásaimat ízetlennek, könnyeimet festött könnyeknek vélik. Én hallgatok, akkor is, fea vaku­lásig ülök asztalomnál s többet ve­rem ujjammal az írógépet, mint egy taxi-gépíró,­­én hallgatok, ha Kunszery úr sokallja is a szavam. Mert elh­allgatom, ami néha kiordí­tana belőlem, elhallgatom szemé­remből: te emelnél vádat, ki ma­ga­ is bűnös vagy!? Elhallgatom fájó aggodalomból: kevesen va­gyunk. Elhallgatom reménységből: hátha győz az igazság a levitézlett téveszméken. Hallgatok: a demo­kráciájét teszem, nehogy az a lát­­­­szat keljen, hogy letorkoljuk azo­kat, akik most teszik első tétova lépteiket a demokrácia útján. Engem cenzúra köt. Szavam nem szabad. Bírálatom korlátozott. Véleményemet nem mindig mon­dom ki hangosan. Elég volt a seb­ből,­­ mondom magamnak ,olykor. A sebeket ugyan inkább azon az oldalon kaptát­,­ ahol én állok s most a másik oldalra kellene ütni, de nekem nem a saját sebeimből elég, hanem mindenféle­ sebből. Cenzorom a béke. Az enyéim hibá­ját ma már nem­ suttogják, hanem fennhangon s hivalkodva hányják szemünkre, sőt olyan hibákkal is hibáztatnak, amit rágalmazók ko­holtak. . Én óvatosan bírálok, ne­hogy a fattyúhajtással az egészsé­ges ágat is temessem. Cenzorom aggódó szeretet. Én nem mondom ki egészen a véleményemet, hiszen még ezt a demokráciát is sokall­ják, ettől a szabadságtól is bor­zongnak, ezekre a szociális flastro­mokra fújnak. Mi lenne, ha gátlás­talanul hirdetném a szociális de­mokrácia igényét, ha világgá kiál­tatnám azt a tüzet, ami a szabad­ság szóra gyúl ki bennem, ha szo­cializmusom forradalmát lángol­nám! Cenzorom a kímélet, cenzo­rom az orvosi lelkiismeret, mely arra figyelmeztet, hogy egy olvani társadalomhoz szólok, melyet be­teggé bolondítottak éppen azok, akik... Boldog új évet kívánok, hogy va­lami mást ne mondjak ! . SOSh mentsétek m­tg szebSröntfin — ms*.n a szárazságtól repentidk, fójdnlxtsisan húzódik, hámlik, ««ital4biak és apró ráncok éktere­nta.... ASSZONYOM! Miért e nagy kétség­t»ce«&t, m­­ikor itt a sc^Msígl? Csak kesét kell titnjujtania a zsollá­stes itatesii Pntreo4 American Skín Food tálzsíronok bődspisió krém árán. Vegye m­fg ioh h:»»KnéUSiwi, hol­nap már botdojean !«|n»sy,. tatai, hogy az Ön elhanyagolt bő­rénei* !«ez i legt&héleti setét rfge­nerálója. Annyi nv'iwmylár^Af!^ adt» mér viasza a VARCOL-kréiB arcbőrének Vidcségét, fiatalotokét, miért éppen önnek ne? S ha tetézni arc,»ris visssfenyírt szépségét, használja »{w5­g a Schellettirioin PARCOL pais-mí egrüSL MESMJETRE i« kapható: RÁDIÓ, VASALÓ, FŐZŐ­LAP, KAMUFŐZŐ, CSILLÁR KrÉwfittly útirhf»n Király­ utca 50/B­­Zeneakadémiával mrafcon.; Vidékre válaszbely*^ .HALADÁS. CHUMACHER Ezt a címzést adja dr Karl Schu­machernek, a nyugatnémet szociál­demokrata mozgalom vezetőjének, a svájci polgárság lapja, a We­lt­woche: „az elveszett nemzedék szó­szólója". A kép, amit róla fest, igen hangulatos és hízelgő, csak éppen nem egészen hiteles és nehéz is hinni benne. A modern politika történetében sokkal többen vannak a noik, akik balról kanyarodtak jobb felé, mint jobbról balfelé, habár ilyenek is akadnak. De Sch­umscher szerpentinútja még ennél is kompli­káltabb: volt­­ már szociáldemo­krata, aztán hitlerista birodalmi fzépviselő, Obersturmbann Müh­rer, aztán frondőr­ náci, amiért Hitler mindjárt az elején koncentrációs táborba dugta, ahonnan 12 év eltel­tével most megint mint szociál­demokrata lép a küzdőtérre, hogy a ném­et nép fiú vezérévé avassa magát, elismertesse szerepét a vi­lág­sal és végül: ő legyen talán Né­metország első­­Sachkrieg-kancel­lárja. Futólag így fest dr Kurt Leher­macher alakja. Nemrégen jött haza Londonból, ahol sokat érvelt de szónokolt és az elveszett generáció nev­él­en egy új német nacionaliz­must szól­altatott m­eg, amit mi hir­telenében a romok nacionalizmusá­nak mernénk nevezni. Mert Schu­macher azt a tényt, hogy éppen úgy a német nemzeti keserűséget akarja felkorbácsolni, mint az első világ­háború után. Hitler tette, azzal in­dokolja, hogy a rom­birodalom tsz­kein úára lehet másképpen a német nép vágyainak és nyomorúságának hangot adni, mintha egy nagy náció jobbsorsáért esedezik. Szerinte a német deportációs és éhsejtkataen­trófából egy rendkívül m­ély , a kétségbeesésből fakadó „übernacio­nalizmus" született és ezt az irány­zatot csak úgy lehet ellensúlyozni­­a szeleket a vitorlából kifogni — mondanók mi­, ha ő maga is ennek a szószólójául lép fel. De hova fog el vezetni? — kérdi megijedve raaga a Wehmteft^ is? Mi felelünk reá. Schumacher nemrégen Cam­bridge-ban ezestet mondta: — Ne­kün­, egy direátor­ parasctolt és lopott meg bennünket. Most a "de­mokrácia" parancsoljon nekünk és lopjon meg? És a németek félelme. Kérem, ne nzenzenek bennünket nacionalistáknak, ha mi mások nacionalizmusa ellen védekezünk. A német szociáldenokrácia soha­nem lesz nacionalista, így Schlaun Leher. De viszont mindez már t­­lságosan ismerő, a mi sztk­seik számára. Ez ugyanaz­amit a reakciótól itthon is hallunk, amikor idézőjel között emlegeti a demokráciát és minden istenc­sapás nyomán, ami a fasizmus után ott­d­aradt, azt kérdezi: ee az a híres demokrácia? El is parancsol és ez is fosztogat? Valóban: nem hisszük, hogy a német szociáldemokrácia na­­cionalista lesz, de azt véljük, hogy Schumacher nem az igazi szociál­demokrata és a francia demokrá­ciának teljesen igaza van, amikor benne nem a bűnbánó és a német népet átnevelő új vezetőt látja, ha­nem a hitleri utódot, akit ugyan Eitler tényleg 12 évig tartott in­ternálótáborban, mert Schumacher kiábrándult­­ a nemzeti szocialista vezetőkből, de azért gyökerébe®­ut­in változott és ha azt kérdezi a világg, mi rejlik ebben az emberben: egy új Stresemann vagy egy új Hit­ler, akkor mi hajlunk a harmadik válasz felé: egy új Göbbels... Miközben pedig így töprengünk és gyanakszunk, kezünkbe kerül a talpig demokrata Viktor Matejka cikke cs Oesterreichisches Tages­buchban és ebben ugyancsak sú­lyos leleplezéseket találunk arról ír intrikus szerepről, amit dr Kurt Schumacher a dachtei táborban be­töltött. — Ezer dolo­g közül említetik meg —­ írja Matejka —, hogy a leg­jobb barátja volt Karl Kappnak, a tábor legaljasabb fickójának. Lel­kesedéssel kísérte Hitler háborúját. Nemcsak Moszkvában és az Urai­ban látta már a hódító német hada­kat, hanem Szibériában is. A Kauká­zus neki csak szerény kezdet volt. Aztán hinni kezdett Göbbels leg­nagyobb blöffjében, abban, hogy Anglia kezet fog Németországgal a bolsevista Oroszország letiprására. Kapp­levét számos ember halálá­nak bűne terheli: osztrákok, cse­hek, lengyelek pusztulása nyomja a lelkét. Az, hogy Schumacher a dachsui táborban élt vagy senyve­dett, nem B bizonyítvány mellette. Mások­ is ültek ott és semmit sem okultak. Ezt a is egyet heeteli el Matejka az „ezer dolog közül", amit Schu­macherről el tudna mondani. Va­gyis Schumacher gondolkozásmódja és nacionalizmusa nem olyan ártat­lan természetű, mint maga elhi­tetni szeretné, valóban ezt csak túl­soti jóhiszeműséggel lehet a romok nacionalizmusának nevezni. Németországban ma hen meg a sok prófétajelölt. Vannak komoly tudósok, mint Junker, szélhámosok, mint Lőritz és intelligens politikai propagandisták, mint éppen Schu­macher. A­z angol demokrácia kissé elsiette a dolgot, amikor London­ban és Cambridge-ben Schumacher­ben már a német nép jövendő veze­tőjét üdvözölte. Még várjunk egy kicsit, amíg valóban jelentkezni fog­­egy valóban demokratikus és meg­bízható német népvezér, aki nem az elveszett nemzedék szószólójá­nak, hanem az elkövetkező újjá­születő, reálisan néző és­­a nácizmus­tól nyiltan ás bátran elszakadó, ge­nerációra akarja az új Németorszá­got felépíteni. Bernát Bidács AZ „ELVESZETT NEMZEDÉK*' HŐSE 10 nap alatt két kiadás elfogyott! Forradalom a kálikötésben! Két ű! Ötszínnyom­ású album 110 modell pontos munka­leírással, szabásmintákkal, leolvasható NOHVÉL és más kötésmintákkal. Ára 14 forint. itesMijijf 120 modelL ,íí!tfRellJíl­s$feil Minden, ami a babynek szükséges, születésétől két­éves koráig, házilag elkészíthető. Ára 12 forint Kaphatók minden könyvesboltban! Kiadja: Ágoston Pá!, Budapest VI., Nagymező­ utca 26. Telefon: 323-747. SiesiipiMsfoslés tartóssájri garanciával ! ailMJKN­flI 7 S S Sitii­­­hassziá!! LOBÁNO KOZMETIKA Oktogon­ tér 3 Bejam­iMi is jól ügível­ünk a Loránd-Vitaért névtáb­lákra XomucALL VITAJECOI Haas Fülöp és Fiai-féle Rt. Alm­­iAZA Budapesti telepek: V. Vörösmarty-tér u. I\\ Somogyi Béla-út 18. VII., PákócM­ út 24. LA9i»£It£IVa»£Z£§I CIKKEK csaknem íztelen és magtalan CSUKAMAJOLAI 1­ 7*3 Nagel-zsák * Tőzsdepalota * KÖLCSÖNZÉS PAPÍRZSÁK TEL.: 124-149

Next