Haladás, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1947-01-09 / 2. szám

CSALÁDI VENDÉGLŐ SANTIA­GÓBAN ftacwMjm­ Un Hdtefti Oukar vejr »ci, f*«l«fij tMlmAiuuO. U­ttmu­l és Havai együtt o­a reg­gel Buenos Airesből Santagol de Chileb­e röpült, ahol ven­déglőt fognak nyitni. Buenos Aires, dec. 18. Beregi Oszkárral Buenos Aires­ben először 1041-ben találkoztam. Azaz nem is vele, hanem­ ami benne a leglényegesebb: a hangjával. Mentem a Currientesen és beleüt­köztem ifjabb Oszkárba, aki apja színészi talentumának csak csekély hányadát örökölte, de kárpótlásul 8 szabályszerűen anyakönyvezett keresztnevet kapott A sokneves ifjú a Transradiohoz készült, ahol apja telefonhívását várta Budapestről. Gondoltam egyet s én is felmentem vele. Várnunk kellett, míg kis Osz­kár remegett az izgalomtól s egyik cigarettáról a másikra gyújtott rá, azalatt én idézgettem a múltból Beregi Oszkár hangját Mikor is hal­lottam először? A forradalom alatt, 1919-ben Kiss József «Óda a nap­hoz. című versét szavalta Beregi s hangjának érces harangzúgása betöltötte az egyetem kupolatermét. Aztán Júlia erkélye alatt hallottam epedni. Milyen forrón érzéki, mi­­lyen szívet megejtően lágy volt ez a hang! Azután Faust doktor hangja rémlett fel bennem, a tudós tiszta hangja, amelyben a kétségbe­esés jajdult fel e soroknál: «• látom, hogy tudnunk semmit sem tehet s ex maró lánggal tépi szivemet]. Azután Hamlet hangja. Azután ... Merengésemből éles csengetés vert föl. Budapest jelentkezett kis Osz­kár belezokogott a kagylóba. Nyö­gött, dadogott, szipogott. Potyogtak a könnyei s hangja mutuált, mint egy tizenhatéves kamaszé. Végre megszólalt nagy Oszkár is. Apaian, zengőn s kissé kolum­usosan: «Ne pityeregj, fiam!» De a fiú csak pi­tyergett. A társalgás vontatott volt s főleg a hogylét körül forgott. A fiú reszkető aggastyán hangon legalább húszszor megkérdezte ap­ját, hogy a fiú zen­gzetts bariton­ján válaszolt és kérdezett vissza. Ilyen döcögő s nem túl vál­tozatos témájú beszélgetéssel nagy­nehezen eltelt a három perc­s Be­regi Oszkár hangja eltűnt az­­ízben. Azután eltelt öt esztendő. Újra megjelent a híres zengésű hang Buenos Airesben. Ezúttal nem az éteren keresztül, de Beregi testi ha­bitusával együtt. Hárman jöttek re­pülőgépen: Beregi Oszkár, a veje Pataky Kálmán és lánya Beregi Lea. Egy finom luxushotelben szálltak meg, a Lancasterben. A skót va­dászkastélyokra emlékeztető hallba jól beillett a budapesti Nemzeti Színház örökös tagja: gyönyörű ezüstös fejével és karcsúságával jó, karban levő, öreg angol lordnak ha­tott. Egy kicsit megviselte a háború és az utazás, de még így is tíz évvel kevesebbet mutatott a koránál. A hangja még fiatalabb volt. Nem rombolt sokat rajta az idő, inkább az apai szeretet lágyította el. A sze­retet, amely idehozta. Most ő pitye­retlen el, mikor a nagy melák fiá­ról beszélt. S az ő hangja remegett, vibrált és csuklott el, mikor elme­sélte megmenekülésének történetét s beszélt a felszabadulás csodájáról s arról a nagyszerű testvéri szellem­ről, amelyet Major honosí­tott meg a Nemzeti Színázban. Bi­zony, az öreg úr idegei alaposan leromlottak. Pihenn­e kellett. Közben a kolóniában valóságos Beregi-láz tört ki. Mindenki Bere­git akarta látni és hallani. Ami érthető is. Buenos Airesben volt ugyan magyar színház, amely László Andor lelkes és hozzáértő vezetésé­vel öt éven át sok szép előadást produl­ált, de olyan kaliberű szí­nész, mint Beregi, nem lépni még a magyar közönség elé. Hamarosan meg is indult az ostrom ellene. Mindezt az el­ő nnpokban fe! akar­ták léptetni a Magyar Vöröskeresz' Tf' ^N­ NYÁRON GYÖNYÖRŰ A 45' m maja«­*bar. » Fosaskeretű vénát­omásinil Kízpomi fűtés • Neigerkomtta Mérviked­ árak Tel. 181896 Jótékonynéta hamcer-rinnyen de Be­regi neki lepett fel Patak* Kálmán beugrott egy dal erejéig s Beregi Lea is megjelent a rivalda előtt, ahol közvetlen szavakkal tolmá­csolta apja üdvözletét, aki nem jö­hetett el, mert fáradt, gyengélkedik, de mihelyt összeszedi magát, első dolga lesz, hogy bemutatkozzék a publikum előtt. A publikum megértéssel fogadta s ezt a magyarázatot­­ türelmesen várta, hogy Beregi összeszedi ma­gát. Hiszen csak pár hétről lehet szó, ennyit igaztól ki lehet bírni. Várjon mire határozza el magát? Darabban lép-e fel vagy önálló est keretében, ahol verseket sza­val és régi szerepeiből jeleneteket ad elő? Nem lehetett semmit se tudni. Beregi hallgatott Pihent. Sokáig. Olyan sokáig, hogy elfogyott a­­si­relem és újra kitört a Beregi-láz. Az emberek reklamálták Beregit, a nők sóhajtoztak utána, öreg magya­rok visszaemlékeztek a negyven év eMMK­ (Muqt Ittettertuimn › könny csordult ki a »£¡»n­üMmM Talán nem is a forró ile@ü lloineo miatt, ha­­­nem, mert ,akkor ők is fiatalabbak­­ voltak valamicskével...­­ Két hónappal a megérkezése után újra találkoztam Beregivel Akkor­­ már remek volt a kondíciója, azaz bocsánat, az „erőnléte”. Fiatalos volt, szinte daliás, az arca kisimult, kigömbölyödött, hangja újfent érce­sen zengett. Nyugodt volt, mind­össze egyetlen dilemma gyötörte. Vonásain hamleti töprengés ömlött el, amikor megkérdezte tőlem, mi­tévő legyen: önálló estén lépjen-e fel először, vagy pedig jótékonycélú előadáson. Vájjon nem befolyá­solja-e károsan az önálló est sike­rét, ha itt-ott elrecitál egy két ver­set a magyar nép javára? Beval­lom, nem tudtam eldönteni ezt a » lenni vagy nem lenni »-nél jóval kisebb fontosságú kérdést. Mond­hattam volna, hogy a magyar nép java előbbrevaló, mint az önálló esz­ükére, de laptulato­tan hallgat­tam. Beregit pedig elárasztottuk aján­latokkal és kérésekkel. Alal­udin ii Al, h­aUL-m két hűséges Cei­­x-ru­sát, a lányát és Hát, akik nem en­gedtek senkit közelébe férkőzni. A művész azonban minden ajánlatot és kérést elutasított. Még azt a sze­rény kérést is, hogy jó, ne lépjen fel az írók és színészek javára ren­dezett kabarékon, hiszen az intim kis terem nem méltó keret a szá­mára, de legalább jöjjön el, foglal­jon helyet a nézőtéren, személyének varázsa bizonyára fokozni fogja a közönség adakozókedvét. De Be­regi nem jött el. Nem fogadta el azt az ajánlatot sem, amely pedig a fentebb említett dilemmát is meg­oldotta volna. A magyar demokra­tikus szervezetek akartak egy elő­adást rendezni Beregi főszereplésé­vel, akinek meglehetősen magas felléptidíjat ajánlottak fel. Úgy kal­kulálták, hogy Beregi első fellé­pése nagy közönséget fog vonzani és a bevételből bőven telik majd nemcsak a felléptid­íjra, de jóté­kony célra is. A dologból nem lett semmi, mert Beregi nem állt kö­télnek. Hogy miért, senki se tudja. Elmúlt a tél. • Java­z, am­últ a szezon Beregi fellépése nélkül. Voltu­k, akik nem győztek álmél­kodni Beregi exkluzivitásán s úton-útfélen hangoztatták, hogy igenis a Nemzeti Színház örökös tagjának kötelessége lett volna fellépni, ha nem is a saját de leg­alább a kollégái javára. Voltak, akik kiszámították, hogy a nemcs­ércn, legendás hang sokezer pesot varázsolhatott volna elő a közönség zsebéből s jutott volna belőle bő­ven Bereginek is, de lett volna az árva magyar gyerekek cipőjére és ruhájára, sőt jónéhány élelmiszer­csomagra is, amelyet Major igaz­gató bizonyára egyenlő arányban osztott volna szét a színészek és a műszaki személyzet között... Má­sok viszont azzal érveltek, hogy Beregi Oszkár öregember már, aki sikerekben dús pályájának végébe ért, Buenos Airesbe sem mint szí­nész jött, hanem mint apa s igazán szuverén joga kiállni, vagy nem ki­állni a pódiumra. Lassan a közön­­ség is napirendre tért az úgyneve­zett Beregi-ügy felett. Az emberek beletörődtek, hogy Beregi nem lép fel. Megpróbáltak vigasztalódni és sikerült is nekik. Megnézték a Pepe Ariast, meg a Luis Aratat. Azok is jó színészek, bárha nem magyarul adnak elő... A Beregi-varázs már régen szét­oszlott, amikor ma reggel a Be­regi—Pataki-család négy tagja min­den különösebb feltűnés nélkül Chilébe repült. A légi út előzménye az, hogy Pataky Kálmán fellépéseit a Colon operaházban a legkomo­lyabb sikertelenség kísérte. A nagy­szerű tenorista hangja kétségtelenül sokat vesztett az erejéből és fényé­ből. Lehet, hogy a baj átmeneti, lehet, hogy végleges. Pataky min­den eshetőségre számítva keresett magának egy polgári foglalkozást Vendéglői gründol Santiago de Chilében, ahol kedvezőbb a klíma, mint Argentínában s jobban ápol­hatja a hangszálait. Valószínűleg fog még énekelni, de vendéglője is lesz. A családi vendéglő nemzetközi konyháját Patakyné fogja vezetni, az üzletvezető ifjabb Oszkár lesz.. Hogy a két, egykor ünnepelt mű­ ,­vész milyen szerepet vállal a ven­déglőben, nem tudom. Bizonyára csak reprezentálni fognak. Főleg Beregi Oszkár. Az is külseje sokkal reprezentábilisabb, mint Palakyé, aki bizony erősen elhízott... Szomorú szerep lesz, de Beregi maga választotta. Viaskodhatott benne a hivatásérzet az ipai érzés­sel, de az utóbbi győzött. Meg le­het érteni, ha most már mindvégig együtt akar maradni a gyerekeive. De az se lett volna érthetetlen, ha a héthónapos argentínai látogatás után visszatér tágabb, művészi csa­ládjához, a Nemzeti Színházba. Elvégre mégis különb dolog Ma­gyarország első színpadán a szín­művészetet reprezentálni, mint Santiagóban egy vendéglői üzemet S méltóbb finálé lett volna Beregi­hez Shakespeare, mint egy étvágy­gerjesztő étlap. ő ínycsiklandó ételek reprezen­tálásával fejezi be, én íiélabúsan Shakespeare-rel. K­óbb dolgok vannak ég és föld között, éh Horacio semmint bölcselmünk felfogni képes." írta: Rónai Mihály András Jubileumi cikkeknek ki szokás nézni némi szubjektivitást — most tehát, mikor a hetvenötéves Népszavát készülök megünnepelni, hadd vallom meg, hogy e század magyar napisaj­tójából négy lapnak ha cimbetüire gondolok, mindig elővesz az elérzé­kenyülés. Az egyik (melynek egykorú olvasója már nem lehettem) a pro­gresszív, tehát „darabont" Hítda­pesti Napló, melynek tárcah­asábjain Ady Endre versei törtek be Dévény felől; a másik a régi Világ, az Ignotusé és Felekyé, mely gyerekkoromban igényessé nevelt; a harmadik a Pesti Napló, ahol a mesterségemet kitanul­tam. S nem negyedik, hanem sorol­hatatlan a valamennyi fölött ott le­begő: a Népszava — gyerekségem tüzes romantikája, férfikorom féltett barrikádja. Igen, egy percig még — hisz' így szoktuk mindig, emberek — hadd örvendezzem magam is e lapon, melynek egy kissé szinte gyermeke vagyok, hiszen már az apám ia írt belé, mikor még a világon sem vol­tam. Hadd köszönöm meg, hogy bu­dapesti napilapban itt írtak versed­ről először lelkesítő s tanító kritikát s tőle, a Népszavá­tól kaptam azt a büszkeséget is, hogy amikor a Pesti Napló-t eltaposták, egy-két ünnepi számának Mónus Illés elvtársi meg­hívására cikkírója lehettem. Ennyi az én szubjektivitásom: Mónus Illés dunai sírjára estem rá, tovalyullámzó virágnak. Meg a többiekére, ha van sírjuk, ha nincsen. Emlékére szer­kesztőség előtt-1 napos koradélutánok­nak Mónussal, Gál Andorral, Goszto­nyival a dunaparti Mignon-terraszon szerkesztőség utáni éjszakás, akn­ásos kávéházi dumáknak a galambfehér Gergely bácsival s kivált a végtelen, páros éji sétáknak a havas Andrássy­úton s a verőfényes réti heverészések­nek Budán a legkülönb baráttal s legderekabb újságíróval, Kásztel And­rissal, kit szintúffy elpusztítottak a gazemberek. Sírjára szelíd mento­romnak, az apostoli bömbölésfi Rei­nitz B£ jának, kinek temetésén Mónus­sal utoljára fogtam kezet. S ajánlván ez írás minden betűjét a szocializ­musban s Ady Endrében kereszt­anámnak, Révész Bélának, a masivar remekirónak, a fürtnek, amivé lett s amit a h­yehennáról hazafelé fú a nyugati szél. Mondhatnám még a háború előtti összejöveteleket Szakasits Árpáddal, Kéthly Annával, K. Havas Gézával, Horváth Zoltánnal, Faragó Lászlóval, a heti megbeszéléseket, melyeknek karbonári-összeesküvését Zsolt Béla szervezte meg; akkor azonban már egyenes volt az út — ha halálos ve­szedelmes is —, merly szemmel láth­a­tóan és szükségképpen a győzelem­hez a annak második évében • ma­gyar munkásmozgalom klasszikus lapjának, a leg­régibb magyar napi­lapnak háromnegyedszázados jubileu­mához,­­ szinte páratlanul ritka ün­nephez vezetett. Ez bizony — sportnyelven — ma­gyar rekord, sőt hajszál híján euró­pai rekord is s nemcsak a magyar sajtónak, a magyar munkásmozga­lomnak, hanem a magyar történelem­nek is európai rangját, a haladó vi­lág legelejével való éber lépést tartá­sát jelenti. Súlyos a téma, elemzést kíván, stúdiumot igényel: hogyan lehetett? Ha csak megérintem is (hisz' többre úgysem futja itt), egy kísérteties könyveím int felém, egy könyvé, melyet valamikor egy sem­miképpen sem progresszív, de finom elme írt Magyarország fennmaradá­sának okairól. Az Ifjabb Andrássy Gyula könyvcímű, mely Magyarország fennmaradását — joggal — analizálni való rébusznak veszi , amelynek megfelelő variánsa orosz, angol, fran­cia, olasz gondolkodónak — kinek a haza fennmaradása egyáltalán nem talányos, hanem természetes dolog — soha eszébe sem juthatott, ezúttal teljes súlyával kínálkozik, hogy meg­variáljam. A Naps-tava fennmaradá­sának okairól ugyancsak vastag köny­vet lehetne (s kell is majd) írni: van ez olyan rejtély, mint a bölcsek köve — s aki kibontja, megírja, az ország titkát fogja megtalálni, az ország tör­ténetét fogja elolvasni és megírni benne. Fennmaradásának okai... Nos, annyi így is, szabad szemmel is kivehető, hogy ez okok közé távol­ról sem illeszthető oda hazánknak az a hízelgő epitermija, melyet a pá­rizsi Le Populaire írt magyar testvér­lapját köszöntő cikke fölé: A szabad­ság országa. Rajta vagyunk, hogy az legyünk­­, de eddig nem voltunk. S a kontinentális munkássajtó törté­netéből előugrik íme egy adat: hogy a hetvenöt éves Népszavá­nak ezen a szárazföldön mindösszesen csak egy kortársa akad, mégpedig a nála csak két évvel idősebb Remer Tagmacht. Szocialista lap tehát csak két belvízet ért meg háromnegyed századot: Ma­gyarországon és Svájcban, vagyis ott, ahol a legrépeszbb s ott, ahol a leg­több politikai szabadság vette atmo­szféraként körül. Horthyék nem merték elnémítani: az antant-reake:a méffis csak demo­kratikus gúnyát viselt. Idebenn pe­dig nem volt tanácsos úíjat hísélni egy proltariátussal, mely csak az imént két forradalmat vitt véghez és egy diadalmas külső háborút. Nem kellett követnie a lapnak Párizsba az Armi­­r1-t Amint az ellenforraila­lom évei haladtak, úgy maradt végül tel­jesen magára, mint a Jónak Magyar­országon s végül egész Közép-Euró­pában egyetlen horgonya. Balfelől 1919 után nyomban legyilkolták mel­lőle a kommunista sajtót, jobbfelől pedig lassan kiirtották oldaláról a progresszívebb polgári lapokat. Amint félszázadig volt egymaga a magyar Neue Rheinische Zeitung és Vorwärts, a budapesti Petit Lou és Humanité, önmagán mutatva be, szinte klinikai demonstrációként félszáz év szocia­lista fejlődéstörténetét — most egy­maga lett Vörös Újság és Világ, sőt Pesti Napló és Esti Kurir, hasábjain mint utolsó mentőcsónakon szorong­ván mindaz, ami Magyarországon antifasiszta, sőt pusztán csak német­ellenes érzület volt. Nem volt dicstelen szerep —­ rt* virtuóz módon kellett játszani. 1941-ben például, a történelmi nevezetes­ségű karácsonyi szám megjelenése­kor, amikor e negatívumok kovászá­val dagasztott népfront már cégére­sen ellenforradalmi múltú férfiakig is elterjedezett, csúnyán belém állt a félsz. Elszaladtam Mónushoz, halluci­nációimról panaszkodni neki, hogy 1848 párizsi februárjára elkövetkezik majd nálunk is 1848 párizsi júniusa s hogy Cavaignac generális kartács­tüzét hallom ropogni ez idő felől. Nem lett igazam: szelídült erőre ka­pott és helyreállt a képlet, sikerült rá felépíteni a magyar köztársaságot. Minden jel arra vall, hogy a Nép­szava 1911-es karácsonyi száma ma­radandóbb dolgot indított útjára, mint a Pesti Napló 1865-ös husvéti száma, a deákfert­nei Húsvéti Cikk. S amikor az ostrom, a felszabadulás után először jelent meg az utcán a Népszava, a jelenvaló, a történő tör­ténelem szédülete fogott el: a magyar történelem jogfolytonosságának kéz­zelfogható jelképeként villant sze­membe a lap, melynek színpadán háromnegyedszázad óta végre nyíltan játszódik a magyar história — az egyetlen valódi, az egyetlen, mely a história nevezetre érdemes. Dózsából, Esze Tamásból, Táncsicsból, a föld alól Marx erős keze háromnegyed­századdal ezelőtt rántotta ki, azóta látható, immár egyedül látható s egyre hatalmasabb. Történelmi párt történelmi lap­ja. Eszembe jut Románia, ahol Grozáék ellenfelei hivalkodnak „történelmi pártok" gyanánt, holott a dolgok mé­lvén ott sem kérdéses ez az ügy. Nálunk azonban már aligha kétséges­kedhetnék valaki effelől s kivált 1918 —1919 és 1945—46 óta nem. S előt­tünk a Népszava: az ábécéskönyv, melyből hetvenöt éve tanulja — s végre megtanulja — egy nemzet a nyelvet, mehen ha megszólal, meg­értik végre a világban szép, felnőtt tervével. ÉVTIZEDEK ÓTA... és Jidez VIN­TEREZ-KRT.54 NYUGATINÁL. A e­nnesi­ilmversenyen díjat nyert filmei­b­en a pesti közönség még n­em csalódott. A nemzetközi zsűri ítélete szinte csalhatatlan és a díjazott fil­mek mindenütt a világon őszinte sikert aratnak. A dánok cannesi díjnyertes sl­erje, a Szabadság ára, a dán illegá­lis mozgalom harcát vetíti elénk ... A dán partizánt megkínozzák, hogy val­lomást tegyen. Halálra ítélik, de mégis hű marad esküjéhez. A tökéletes, mű­vészi rendezésen és a nagyszerű színészi produkciókon átizzik az átélés minilen mozzanata. A Sz­.bír­óság á a csütörtökön a Scalában kerül először bemutatásra. (—) SZÓ... Altvater Gessler Budapest a világhírű növénylikől röfwwtM aV&Httl.. . mostmressEN ff^f^ HALADÁS 11 Vér Andor

Next