Haladás, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1947-01-16 / 3. szám

-HALADÁS. A JUGOSZLÁV REJTÉLY írta: GESSGELY LÁJVDOSS mjSss-Ászt, a bánt aa apám, « magáéi­sszintfa* Kvart a» úrét, nem a pape­t..." Újvidékre, alaz Noviszádra, kora reggel fut be 8 belgrádi gyors. A hordár átveszi bőröndjeimet, lerakja a sinek mellé s rohan tovább. Hama­rosan új csomagokkal vágtat vissza, lerakja valamennyit egymás mellé s újra eltűnik. A perrúnról figyelem fit is... a holmimat is. Közben fiatal lány keríti elém, virággal a kezében­­ zavartan nézeget. — Kérem — mondja. — aaaga aa, akit mi várunk? — Ea, én vagyok. De ki vár es­gem? — Küldöttség — mondja büszkén. — Én vagyok az első. A többi lekö­tett kezet fogunk. «Se félszemem s egész figyelmem a bőrönd hegyen, a sinek mentén. — Mondja, itt olyan nagy a köz­biztonság, hogy a hordár itthagyja gazdátlanul a rábízott csomagokat? Ily barátom csudálkozik. Ezen meg én csudálkozom­ ... Befut a küldöttség: vajdasági ma­gyar és szerb írók, belgrádi ismerő­seim a kongresszusról, köztük Gaál László, a Vajdaság legismertebb köl­tője és Leszkovác, Ady rajongója és szerb fordítója s néhányan még a szerb „Matics" kiadóvállalat emberei közül. Közben eltűnt a bőröndhegy. Rám mutatom izgalmamat, csak ballagunk kifelé. A pályaudvar előtt vasúti őr­ség vizsgálja a csomagokat. — Nincs bennük vizsgálni, elvá­molni való — mondom boldogan magyarul a megtett holmikra mu­tatva. — Az az utasítás, hogy minden utas csomagját meg kell nézni — fo­to! a katona... ő is magyarul. Az úton, szemben az autókkal, do­bogva, ütemesen katonaság vonul. Pattogó nótát énekelnek. Magyarul. A dal egyik szakaszát lejegyeztem: „Szánt, szánt az apám, a magáét szántja. Nem az úrét, nem a papét. Ez a világ járja"... Ugyanezt a dalt másnap az elemi iskolában, első osz­tályos kislányok kórusban fújták, amikor megkértem őket: énekeljék a legkedvesebb dalukat. Utána meg­kérdezték tőlem a csöppségek: a „Ke­mencét" ismerem-e... És rögtön rá is kezdték­­ a „Kemencét" énekelni. Kedves, népies munkadal ez. (A ke­nyér­dagasztás, a kemencebevetés, a hőség s a jól kisült kenyér fölötti öröm arccal, kézzel, mozgással való kifejezését is megjátszották.) A folyosókon a télikabátok lóg­nak. A tantermekben kellemes a me­leg. A padokban, a padokon füzetek, könyvek. Magyar tankönyvek. A fü­zetekben hatnyelvű a felírás. Közte: a magyar is. Egy negyedikes elemista, Tóth András, újgazda fia, a munkáról, az ország helyreállításáról mond ma­gyar verset, negyedikes kislány a partizánok hősiességéről szavaz ma­gyar költeményt, másik kislány Titó­ról énekel kis magyar dalt, újra má­sik­ szerb verset mond. Keresem vasúti lény-ismerősömet. A nevét nem tudom, csak annyit je­gyeztem meg róla, hogy zsombolyai, négy középiskolát végzett s féléves tanfolyam után... tanító lett. — Zsombolyai? Ismerjük. Másik iskolában tanít — mondják. —­ Hogyan lehet, hogy valaki négy középiskolai képzettséggel Unit? — kérdem. A helyzet az, hogy százával nyíl­tak meg a magyar eleműi iskolák és kevés a magyar tanító. Tanfolyamok­kal — úgynevezett gyorstalpaló kur­zusokkal — pótolják a hiányt. Éven­ként továbbképző tanfolyamokra kül­dik majd ezeket az új pedagógusokat. A középiskolai tanárokkal ugyanez a helyzet. Érettségizett fiatalokat vagy akár meglett embereket pedagógus pályára agitálnak. Egyéves, másfél­éves kurzus után katedrához jutnak... de esztendőnként ők is továbbkép­zőre járnak. Eddig húsz, nem teljes magyar gimnázium működik a Vaj­daságban. Eddig Szabadkán van tel­jes, nyolcosztályos magyar gimná­zium. Az iskolaépületben magyar és szerb gimnázium m­űködik. A központi igazgató: szerb tanárnő. Komoly s energikus asszony. Partizánjelvényt hord. Még nem tud magyarul, de... egy éven belül megtanul. Állunk a folyosón. Az igazgatónő csöndet int. A foyosó végén... az egyik teremben . . . harmónikaszó csendül. Pattogó magyar táncdalt ját­szik valaki. — Szabadság — köszöntenek a kis hölgyek. — Leülni... folytatni — figyel­mezteti őket tanárnőjük az ismerke­dés után. Három kislány állva marad. Az egyik karmester-módra felemeli karját. S rákezdik kórusban, írz­om, csiszolt énekkultúrával, hogy „Te vagy a le­gény, Tyukody pajtás..Amikor be­fejezik a dalt, kissé krákogva, a meg­hatottságomat rejtve, kérdem meg az egyik énekesnőt, tudják-e ki volt Tyukody pajtás... Tudjuk. Hogyne tudnák. A nóta történelmi párhuza­mát is megmagyarázza. „Két pogány közt egy hazáért" folyt a vére Tyu­kodynak és a szegény magyar pa­rasztnak. A két pogány, a német s olasz fasizmusban jelentkezett. — Hát aztán, lányok, csak dalra­ szolgáljátok a felépítést? Felpattan a helyéről Fehér Zsuzsa kisasszony és kissé indignálódva je­lenti, hogy a 4/b. osztály ötvenegy tanulója közül negyvennyolcan mun­kásbrigádba tömörültek. A heti sza­badnapon romeltakarításra, város­szépítészeti munkára vagy megfelelő munkaerőben szűkölködő újgazdák mezőgazdasági megsegítésére vállal­koztak. Két osztálytársuk beteges, a harmadik vonalon jár iskolába — faluról... Ezért nem százszázalékos az osztály munkavállalása. — És... dolgoztok is? — A város legjobb ronalbrigádjai közé tartozunk — feleli a kislány. Búcsúzóul Horváth Erzsike Ady Endre: „A vörös nap"-ját szavalja el — Nincsen József Attilánk — panaszkodik a kis művésznő. — Pedig nagyon szeretnénk... — rám­kacsint. — Nem küldhetne egy összes Józsefet? A Vajdaság magyar képviselőivel nem találkoztam. Újvidékre érkezé­sem napján nyílt meg Belgrádban a szerb köztársaság parlamentjének új ülésszaka, amelyre a vajdasági ma­gyarság tizennégy képviselője Bel­grádba utazott. A Vajdaság a szerb köztársaságban autonóm köztársaságként él. Külön tartományi parlamentje van. Ebben a parlamentben harmincketten kép­viselik a magyarságot: munkás, pa­raszt és értelmiségiek. Van a magyar­ságnak az összjugoszláv parlament­­ben is képviselete, sőt az összjugoszláv nemzetgyűlés elnökségében egy he­lyet szintén magyar megbízott fog­lal el. A nemzetiségi kérdést a lehető leg­demokratikusabban oldották meg. Például: a földosztásnál a magyarok épúgy földhöz jutottak, mint a nem magyarok Vagy, ahol jelentős számú magyar él, faluban, városban — a közigazgatás nyelve magyar is. Ahol a magyarság százalékaránya, mint például Topolyán, túlnyomó több­ségű, ott a közigazgatás — magyar. Ha nemzetiségi részrehajlásról egy­általán szó lehet — az a magyarok javára szolgál. Például: össztöndíjak­kal ösztönzik a fiatal értelmiségieket a tanítói, tanári pályára s esetenként pótösztöndíjakkal tetézik a segítsé­get. Aránylag legtöbb ösztöndíjas — magyar. Mert tanerőkben magyar vonalon mutatkozik a legnagyobb hiány. De nemcsak tonná­ban mutatkozik meg Új-Jugoszlávia szelleme. A Vajdasa Bénys2MJMotvell_ ezer fény. magyar.%­ánatt fej,e,t uj_ tóhalozata van. A­ Vajdasági Magyar Kulturszövetség irányítása alatt har­mincötezer peldályos naplap jele­nik meg: a ,,Magyar Szó­. Kitűnően tipografalt és szé­kestt­b ujság. Hat nyolc- és t­zoldalas. „Hid " címen havi - irodalm,, művészeti és stársa-7* gfcrata van. Négyezer példányban nyomják. Eu teljesen *kár.csa£ ^P^P, • n«P" csin" hetilap, tízezer példánya. A „Föld népe" háromezer, a „Dolgozó nő" kétezer az „Úttörő" kétezer, az „Ifjúság szava" hetilap tízezer pél­dányban­ jelenik meg. Most szervezik a községi magyar könyvtáraim. Az­ulhagyott magyar fasisíta-volksbun­dista lakások könyv­tárát a Magyar Kultúrszövetséghez száll­ítét be. Itt elosztják a használ­ható könyveket a lehetőségek és sűríttés nagysága szerint. Óriási a magyarság éhsége politikai, szépiro­dalm­i és szakkönyvek után. N­éhány jó magyar publicistán és egy-két írón kívül a Vajdaság írás­tudói jószándékú, művelt kezdők. Kezdő — ami azt jelenti, hogy a né­ki műkedvelőkből hivatásos tollfor­gatók lettek. Idővel egy részük hasz­nos, hivatásos írástudója lesz a ma­gyarságnak. Soraikat az új nemze­dékből feltörő tehetségek fogják ki­tölteni. Néhány biztató tehetségű fiatal máris jelentkezett a pályadij­kitűzések ösztönző erejétől s nem utolsó sorban a jelentékeny anyagi jutalomtól hajtva. Persze nagy segítséget k­r a ma­gyarság a szellemi téren a ma­gyarországi írók, kritikusok, szocio­lógusok s pedagógusok munkásságá­tól. A kérdések özöne, amellyel el­árasztottak, az érdeklődés iránya és a válaszaimra támadt csodálkozás azonban pontosan kirajzolják a ju­goszláviai magyarság jövőbeni helyze­tét, állásfoglalását a magyar intellek­tuális termeléssel kapcsolatban. Jellemző nyílt, éles kritikájuk a pesti napi sajtó nagy részéről. Bántja őket a napilapok magyartalan nyelve és­­ a szenzációhajhászás. Súlyosan elítélik a magyar sajtó egy részének szűklátókörű, maradi politikai állás­foglalását. Az új magyar szépirodalmi termelést alig ismerik. A valutáris nehézségek miatt két és fél év óta semmiféle magyar könyvhöz nem ju­tottak. (Ez a zavar a legrövidebb időn belül az összjugoszláviai pénz­ügyi hatóságok különleges előzékeny­­sége révén megszűnik.) Nem értik az egyes szócsoportok létezésének okát. Nem értik a l'art pour Tart art-istákat. Nem értik a felburjánzó reakciót az irodalmi élet­ben és értetlenül figyelik egyes írói csoportok egymás ellen való hada­kozását. Nem védekezem, csak ma­gyarázok: az irodalmi élet az ország gazdasági, társadalmi és politikai széttagoltságának, osztályok, rétegek ellentétes érdekeinek a visszatükrö­ző­je... Bólintanak: hát persze... a klerikális, a faji, a gazdasági reakció nemcsak a gazdasági és politikai sí­­kon, de a szellemi életben is jelentke­zik. IV. A földbirtokosok, a zsírosparasztok, az ipari, a kereskedelmi és a bank­­tőke, a fasiszta közigazgatás. A KW hadsereg csökevényei, maradványai­­ Új-Jugoszláviában is fellelh­etők, csak itt minden gazdasági, politikai és társadalmi bázis nélkül vegetálnak. Szabadkán, egy előadásom után gúnyos interpellációval fordult hoz­zám egy kisebb társaság. — Maga, pesti b író létére, el van ragadtatva ezektől a mezítlábasok­tól? Ezek még faekével szántól­­ak, amikor én már egész színtársulatot finanszíroztam — mondta fölényesen egy deresedő úr. — Különösen színésznőket — javí­tottam ki halkan. — No ész kellett. A magam pén­­zével és nem a más vagyonával ren­delkeztem. De ezek? ... Tönkremegy a Bácska. Nem fog ez többet buzit exportálni... — Fog. De a néhai béres, most gazda, mindenesetre embermódra él már most is. Legyintett. A Bácskát sajnálják, de valójában a maguk jövőjét sirat­ják és várják a percet, amikor a lakosságcsere a két ország közt meg­indul. Azonnal áttelepednek Magyar-­­ országra. • — Ott mégis csak más lesz az élet — mondják. — Nem lesz olyan „más", hogy az maguk­nak lessen — mondom. — Ná­lunk is volt földosztás, van a kénbá­­nyák állami ellenőrzése, sok minden, ami megrontja az előlegezett szimpá­tiát. És lesz még sok egyéb is, a jö­vőben ... ami nem nagyon felel majd meg a várakozásaiknak. — Nem értem. Furcsa viszonyok lehetnek odaát. Nem értem, hogyan engedhetnek ki ilyen alakot Magyar-­­­országról — fakad ki, egész hallha­tóan a társaság egyik hölgytagja. • • • Szabadkán magyar színház van. A neve: Magyar Népszínház. 1948 no­vemberében nyílt meg. Havi százhuszonötezer dinár Ál­lami s évi kétszázezer dinár népható­sági támogatást kap. A szubvenció százszázalékosan fedezi az összsze­mélyzetnek járó fizetést. Ebben az esztendőben négyszázezer dinár ér­tékű díszletet és ruhaanyagot utalt ki számukra az állami vagyonkezelőség. A színházi előadások bevételét a díszlet-, kellék- és kosztümraktárak kiegészítésére, a színház szociális és könyvtáralapjának a kiépítésére, tagjainak kulturális továbbképzésére s esetleges különleges művészi ér­deklődési körének fejlesztésére kell fordítani. A lega­lacsonyabb színészi fizetés havi kétezer dinár. MIJJ­. A megélhetési viszonylatban­ ez havi nyolcszáz, nyolcszázötven forintos jövedelemnek felel meg. A legmaga­sabb jövedelem: havi négyezer dinár. Szerényen, emberségesen érk­el jön­vedelméből a színész. Egy feladata van: tanulni, ötvenhárom tagból SM a színház létszáma. Ebből harminchat a színész. Közülük­ kettő hivatásos színész volt Magyarországon — segédszínészi rangban. A színház főrendezője hiva­tásos vidéki színész volt. A társulat többi tagját munkás és paraszt mű­­kedvelői csoportokból emelték ki. In­tellektuális származású, érettségizett színésze az együttesnek — kettő van. Egyikük Charry Nelly, nagyon lehet­­séges. Szimonov? „Orosz emberek"­ — Mnrsnw hull lak n életben. « m!ly ritkán kutattuk • valódi ottott hüllők. n~*éhiwA. létezelemr.ók, művészek. orvosai,, d­ír­ea-rtét® véleményt nyilvánítottak r problémáról, de abbiin mindegy!! m8Rtityc«?tt, hogy a permnn-ns listi ápoltság e'hangfigurása. a fennálló telki rom­alinsk illesére Is. e „Fertl" elUldegtUéfélni ver't. Minden nnn egy csata: * m"g­taráláírl. S r here ti­«sikeres«lel» fe*yvere ti ápolt, kivanaloa nrc'síi­. I.fghflsíges'-hb segítülárea a PARCOI^rekrém fs pfidev, mely Hata'flla h Kdévé trsal lejdráfátih Itincséti arebórél. A bal apróságokkal tteiőadik, amit talán On é^-re «»m «(í, annál Inkább « kritikus tírflmem. A P­ARCOl.-krém n.ár n apró !iil)íkn­ia e"ébe rá*. a-r'-írél éveken k­reaiiO! espirálatoson védi a ITÍTICTIÍI KTÍ-ÉR-adát, esfinyuláa ell-n. Legyen hol a PARCOL-kífwitm'n.vefekta • ..0" A hilsíg-s I­ess Onhill. A Míjiség varán)® láthatatlan bilincs, mely „ÖT" hrlfm m­éh­k­e Onhön láncolja. Keidje el még ma a PARCOL «zépsé«£p"Mst fis Jeryma meg |flt Ápolás?... Pareol-krém én púder. Mami mát! I KILENC KOFFER F ÍRTA: ZSOLT BÉLA 84 1 A vadászruhás leült a csendőr mellé, üres helyre. A bombázás alatt nagyon félhetett szomszédai küzt s most jobb idegű férfiak közé akart kerülni, talán hogy erőt merítsen belőlük. — Mem­phist vagy Symphoniát? — kínálgatott bennüünket az ezüst tárcájából és maga is rágyújtott. — Zilajon voltam — kezdte mesélni, mintha kérdeztük volna. — Nyulat viszek haza, meg valami kis kolbászt és vajat. Otthon minden kifogyott vagy megfizethetetlen. Hogy is bírja a Pannónia a főzést? — Nehezen. Csak vidékről lehet már feliomt­ortoni. — Ropánkodol! a vadászruhás. Aztán bizalmasan: — Nem tudja, hogyan vizsgálnak a fináncok a Keletin?­­— Mikor hogy. — Nem tudom, hogy jutok be evvel a kis ennivalóval a városba — töprengett. — A család jóformán éhezik. Még e­l­veszik. Valahol előbb kéne leszállni. Talán Kőbányán. — Kőbánya nem jó. Ott­­ sok a finánc — mondtam szakavatottan. Közelebb húzódott a csendőrhöz és nyájaskodva kérlelte: — Talán, ha őrmester úr lenne olyan szíves és a kijá­ratnál vállalná... — Mi van benne? — kérdezte jóindulatúan a csendőr. — Mondom, nyúl! Meg miami kis disznóság, zsiradék. — Más nincs? —­ Nincs. ' — Na jól — mondja a csendfír kegyesen. *-- Majd a Ke­letin adja a kezembe. Nagy koffer? — Nem, dehogy! — lelkendezett a vadászruhás. — Egész kocsi. Az a barna ott! — én felmutatott a poggyásztartóra. A vonat megindult. 41. Ezt a vadászruhás­ most m izgatja, "no van elemi vessze át a nyulat a vámon. Nekem a bőrömet kell átcsempésznem a gyilkosok hálóján és a feleségem életét. Mégis, közel sem vagyok olyan izgatott, mint a vadászruhás. Úgy érzem magam, mint az apatikus kötéltáncos, aki gépiesen illeg a dróton, végzi a mutatványt s már nincs benne igazi irtózás az alatta tátongó mélységtől. Az életösztömöm mechanikusan működik, de az életkedvemet egyáltalában nem lobbantotta fel a váratlan és regényes szabadulás vagy egérút. Nem hiszem, hogy mindazok után, amit átéltem, érdemes még élni. S nem is tudom, hogy lehet-e még? Egyelőre gépie­sen visz a vonat Pestre s ha majd megérkezem, ugyanilyen gépiesen azt fogom csinálni, amit a helyzet parancsol és en­gedélyez. Minthogy életem eddigi előzményei alapján nincs más utam, bizonyára addig mesterkedem majd, amíg felve­szem a kapcsolatot a földalatti ellenállással vagy a titkás saj­tóval s ha rám osztanak valamilyen szerepet, vállalom — nem azért, mert még mindig hiszek a magyarságban, a zsidóságban, a baloldaliságban vagy magában az emberben! Miben is hihetek én még, amikor ugyanebben az országban utazom, amelyben semmi sem változtatta meg a külső formáját azután sem, amit itt a saját szememmel láttam és a saját bőrömön átéltem? Mérsékelt égövű vidék maradt továbbra is, flórája és faunája a régi. Sem őserdő, pumákkal és óriáskígyókkal, sem fiskor­ jégvilág paleontológiai szörnyekkel, sem sivatag számom­mal — ugyanaz a gömbakác nedves az esőtől s az őrház elött a régi kutya hasal s a farkával kergeti a legyeket—­ugyanaz a Magyarország! Az embereknek sem nőtt agyaruk, a szemük is ott van, ahol volt s valószínűen az agyuk és a szivük is! Miben hihetek még én ebben az országban, amelyben az a törvény, hogy minden városát, faluját, tanyaházát, bokrát vé­gig kell gereblyézni, hátha esetleg még fennakad rajta egy csecsemő vagy egy százéves nénike, akit zsidónak matrikulál­tak —­s még mindig nem égették el! Ahány fehérre meszelt templomot látok a vonal mellett, annyi templomteret — amint összeterelik a közepükre a kis boltosokat, kocsmároso­kat, doktorokat, patikusokat, rongyászokat az ijedt és kócos családjukkal s máris viszik fiket a vágon felé — szállátóan passzív vagy félrasült úrgyfű­filetét és kárörömét szabadlára eresztő paraszti sorsa­ között. S aztán, hogy elszállít­ják őket, mintha semmi sem történt volna, a falu ugyanúgy él tovább, a ahogyan azelőtt — az emberek kijárnak a mezőre, vasárnap harangoznak és a papok prédikálnak — , miután a gazdátlan zsidó holmin összemarakodtak, majd megosztoztak, néhány nap múlva már nem­ is beszélnek róluk, el is felejtenék az egészet! Itt is, a vagonban is, tulajdonképpen alig esnék szó ró­lk, ha ez a rettegésében izgága Aljegyző nem terelné vissza újra és újra a szót a zsidókra. A táj és a világ változatlansága és az emberek emóciót­lansága, amellyel ezt az ezer éve példátlan szörnyűséget tudo­másul vették, méginkább megerősített abban, hogy nincs sok értelme az életért való erőlködésnek. Ha a természet s az örökkévalóság ilyen közömbös az emberi dolgokkal szemben, akkor úgyis hiába erőlködünk, minden marad a régib­e. Mindenesetre azért nem szeretném, ha a detektívek most le­kapnának a vonaton. Devinnének a vasúti őrsre, átadnának a csendőröknek. A veréstől fé­lek s a feleségem, ha a kezükbe kerülne, mindjárt belehalna ... De érzem, hogy a szerepemet jól játszom. Talán túlsá­gosan is jól. Kicsit sztármódon, szólistaként. Az az érzé­sem, hogy annyira kiépítettem és túlméreteztem a pincér fig­­ráját, hogy Szabóné is csak nehezen tud belekapcsolódni. Nem is szólva a feleségemről, aki most már, hogy mindenkit «leját­szottam», nem is tehet egyebet, mint tovább alszik. Szabóné maga is érzi, hogy színjátszó túlbuzgalmam­ban egyre inkább kihagyom a játékból, ezért ő is alszik vagy mímeli az alvást. A vonal most már kilométerek óta úgy vánszorog, minth­a folytonosan sebzett híd lenne alatta. A kupé csendes, az uta­sok nyújtott nyakkal fordulnak az ablakc felé, a bombázás friss nyomait keresik. Újabb katonavonatok suhognak el mel­lettü­nk. A betonországúton ekhósszekerek vonulnak kelet felé, a front felé, őszbajszos magyar katonakocsisokkal a bakon. Kis állomás hosszú sor kiégett vagonnal, csak a mozdony for­dult fel, a vagonok még rajtamaradtak a síneken — gyújtó­bombát kaphattak. Az állomásfőnök egyik karja fel van kötve. Gyanútlan, golyvás muzsikuscigány száll fel a kupéba, •A rádió harcias kívánsághangversenyeinek slágereit játssza kísér­tetiesen. Az emberek gyorsan pénzt adnak neki, hogy elhallgattassák. Csúszkálunk tovább. A jegyző feláll, kimegy. A katonák nevetnek. Az egyik katona utánaszólt No, ez alig­hanem tisztálkodni megy. De a kupénak nincs kedve vele gúnyolódni. Megint meg­állunk. Hosszan és sokszor sípol a mozdony, mintha valami­lyen cinkosától várna válasz­. Közvetlenül a szo­ki­ai"ak" előtt vagyunk. A mozdony gőze percekig sistereg fülsiketítően

Next