Haladás, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1947-01-16 / 3. szám
-HALADÁS. A JUGOSZLÁV REJTÉLY írta: GESSGELY LÁJVDOSS mjSss-Ászt, a bánt aa apám, « magáéisszintfa* Kvart a» úrét, nem a papet..." Újvidékre, alaz Noviszádra, kora reggel fut be 8 belgrádi gyors. A hordár átveszi bőröndjeimet, lerakja a sinek mellé s rohan tovább. Hamarosan új csomagokkal vágtat vissza, lerakja valamennyit egymás mellé s újra eltűnik. A perrúnról figyelem fit is... a holmimat is. Közben fiatal lány keríti elém, virággal a kezében zavartan nézeget. — Kérem — mondja. — aaaga aa, akit mi várunk? — Ea, én vagyok. De ki vár esgem? — Küldöttség — mondja büszkén. — Én vagyok az első. A többi lekötett kezet fogunk. «Se félszemem s egész figyelmem a bőrönd hegyen, a sinek mentén. — Mondja, itt olyan nagy a közbiztonság, hogy a hordár itthagyja gazdátlanul a rábízott csomagokat? Ily barátom csudálkozik. Ezen meg én csudálkozom ... Befut a küldöttség: vajdasági magyar és szerb írók, belgrádi ismerőseim a kongresszusról, köztük Gaál László, a Vajdaság legismertebb költője és Leszkovác, Ady rajongója és szerb fordítója s néhányan még a szerb „Matics" kiadóvállalat emberei közül. Közben eltűnt a bőröndhegy. Rám mutatom izgalmamat, csak ballagunk kifelé. A pályaudvar előtt vasúti őrség vizsgálja a csomagokat. — Nincs bennük vizsgálni, elvámolni való — mondom boldogan magyarul a megtett holmikra mutatva. — Az az utasítás, hogy minden utas csomagját meg kell nézni — foto! a katona... ő is magyarul. Az úton, szemben az autókkal, dobogva, ütemesen katonaság vonul. Pattogó nótát énekelnek. Magyarul. A dal egyik szakaszát lejegyeztem: „Szánt, szánt az apám, a magáét szántja. Nem az úrét, nem a papét. Ez a világ járja"... Ugyanezt a dalt másnap az elemi iskolában, első osztályos kislányok kórusban fújták, amikor megkértem őket: énekeljék a legkedvesebb dalukat. Utána megkérdezték tőlem a csöppségek: a „Kemencét" ismerem-e... És rögtön rá is kezdték a „Kemencét" énekelni. Kedves, népies munkadal ez. (A kenyérdagasztás, a kemencebevetés, a hőség s a jól kisült kenyér fölötti öröm arccal, kézzel, mozgással való kifejezését is megjátszották.) A folyosókon a télikabátok lógnak. A tantermekben kellemes a meleg. A padokban, a padokon füzetek, könyvek. Magyar tankönyvek. A füzetekben hatnyelvű a felírás. Közte: a magyar is. Egy negyedikes elemista, Tóth András, újgazda fia, a munkáról, az ország helyreállításáról mond magyar verset, negyedikes kislány a partizánok hősiességéről szavaz magyar költeményt, másik kislány Titóról énekel kis magyar dalt, újra másik szerb verset mond. Keresem vasúti lény-ismerősömet. A nevét nem tudom, csak annyit jegyeztem meg róla, hogy zsombolyai, négy középiskolát végzett s féléves tanfolyam után... tanító lett. — Zsombolyai? Ismerjük. Másik iskolában tanít — mondják. — Hogyan lehet, hogy valaki négy középiskolai képzettséggel Unit? — kérdem. A helyzet az, hogy százával nyíltak meg a magyar eleműi iskolák és kevés a magyar tanító. Tanfolyamokkal — úgynevezett gyorstalpaló kurzusokkal — pótolják a hiányt. Évenként továbbképző tanfolyamokra küldik majd ezeket az új pedagógusokat. A középiskolai tanárokkal ugyanez a helyzet. Érettségizett fiatalokat vagy akár meglett embereket pedagógus pályára agitálnak. Egyéves, másféléves kurzus után katedrához jutnak... de esztendőnként ők is továbbképzőre járnak. Eddig húsz, nem teljes magyar gimnázium működik a Vajdaságban. Eddig Szabadkán van teljes, nyolcosztályos magyar gimnázium. Az iskolaépületben magyar és szerb gimnázium működik. A központi igazgató: szerb tanárnő. Komoly s energikus asszony. Partizánjelvényt hord. Még nem tud magyarul, de... egy éven belül megtanul. Állunk a folyosón. Az igazgatónő csöndet int. A foyosó végén... az egyik teremben . . . harmónikaszó csendül. Pattogó magyar táncdalt játszik valaki. — Szabadság — köszöntenek a kis hölgyek. — Leülni... folytatni — figyelmezteti őket tanárnőjük az ismerkedés után. Három kislány állva marad. Az egyik karmester-módra felemeli karját. S rákezdik kórusban, írzom, csiszolt énekkultúrával, hogy „Te vagy a legény, Tyukody pajtás..Amikor befejezik a dalt, kissé krákogva, a meghatottságomat rejtve, kérdem meg az egyik énekesnőt, tudják-e ki volt Tyukody pajtás... Tudjuk. Hogyne tudnák. A nóta történelmi párhuzamát is megmagyarázza. „Két pogány közt egy hazáért" folyt a vére Tyukodynak és a szegény magyar parasztnak. A két pogány, a német s olasz fasizmusban jelentkezett. — Hát aztán, lányok, csak dalra szolgáljátok a felépítést? Felpattan a helyéről Fehér Zsuzsa kisasszony és kissé indignálódva jelenti, hogy a 4/b. osztály ötvenegy tanulója közül negyvennyolcan munkásbrigádba tömörültek. A heti szabadnapon romeltakarításra, városszépítészeti munkára vagy megfelelő munkaerőben szűkölködő újgazdák mezőgazdasági megsegítésére vállalkoztak. Két osztálytársuk beteges, a harmadik vonalon jár iskolába — faluról... Ezért nem százszázalékos az osztály munkavállalása. — És... dolgoztok is? — A város legjobb ronalbrigádjai közé tartozunk — feleli a kislány. Búcsúzóul Horváth Erzsike Ady Endre: „A vörös nap"-ját szavalja el — Nincsen József Attilánk — panaszkodik a kis művésznő. — Pedig nagyon szeretnénk... — rámkacsint. — Nem küldhetne egy összes Józsefet? A Vajdaság magyar képviselőivel nem találkoztam. Újvidékre érkezésem napján nyílt meg Belgrádban a szerb köztársaság parlamentjének új ülésszaka, amelyre a vajdasági magyarság tizennégy képviselője Belgrádba utazott. A Vajdaság a szerb köztársaságban autonóm köztársaságként él. Külön tartományi parlamentje van. Ebben a parlamentben harmincketten képviselik a magyarságot: munkás, paraszt és értelmiségiek. Van a magyarságnak az összjugoszláv parlamentben is képviselete, sőt az összjugoszláv nemzetgyűlés elnökségében egy helyet szintén magyar megbízott foglal el. A nemzetiségi kérdést a lehető legdemokratikusabban oldották meg. Például: a földosztásnál a magyarok épúgy földhöz jutottak, mint a nem magyarok Vagy, ahol jelentős számú magyar él, faluban, városban — a közigazgatás nyelve magyar is. Ahol a magyarság százalékaránya, mint például Topolyán, túlnyomó többségű, ott a közigazgatás — magyar. Ha nemzetiségi részrehajlásról egyáltalán szó lehet — az a magyarok javára szolgál. Például: össztöndíjakkal ösztönzik a fiatal értelmiségieket a tanítói, tanári pályára s esetenként pótösztöndíjakkal tetézik a segítséget. Aránylag legtöbb ösztöndíjas — magyar. Mert tanerőkben magyar vonalon mutatkozik a legnagyobb hiány. De nemcsak tonnában mutatkozik meg Új-Jugoszlávia szelleme. A Vajdasa Bénys2MJMotvell_ ezer fény. magyar.%ánatt fej,e,t uj_ tóhalozata van. A Vajdasági Magyar Kulturszövetség irányítása alatt harmincötezer peldályos naplap jelenik meg: a ,,Magyar Szó. Kitűnően tipografalt és székesttb ujság. Hat nyolc- és tzoldalas. „Hid " címen havi - irodalm,, művészeti és stársa-7* gfcrata van. Négyezer példányban nyomják. Eu teljesen *kár.csa£ ^P^P, • n«P" csin" hetilap, tízezer példánya. A „Föld népe" háromezer, a „Dolgozó nő" kétezer az „Úttörő" kétezer, az „Ifjúság szava" hetilap tízezer példányban jelenik meg. Most szervezik a községi magyar könyvtáraim. Azulhagyott magyar fasisíta-volksbundista lakások könyvtárát a Magyar Kultúrszövetséghez szállítét be. Itt elosztják a használható könyveket a lehetőségek és sűríttés nagysága szerint. Óriási a magyarság éhsége politikai, szépirodalmi és szakkönyvek után. Néhány jó magyar publicistán és egy-két írón kívül a Vajdaság írástudói jószándékú, művelt kezdők. Kezdő — ami azt jelenti, hogy a néki műkedvelőkből hivatásos tollforgatók lettek. Idővel egy részük hasznos, hivatásos írástudója lesz a magyarságnak. Soraikat az új nemzedékből feltörő tehetségek fogják kitölteni. Néhány biztató tehetségű fiatal máris jelentkezett a pályadijkitűzések ösztönző erejétől s nem utolsó sorban a jelentékeny anyagi jutalomtól hajtva. Persze nagy segítséget kr a magyarság a szellemi téren a magyarországi írók, kritikusok, szociológusok s pedagógusok munkásságától. A kérdések özöne, amellyel elárasztottak, az érdeklődés iránya és a válaszaimra támadt csodálkozás azonban pontosan kirajzolják a jugoszláviai magyarság jövőbeni helyzetét, állásfoglalását a magyar intellektuális termeléssel kapcsolatban. Jellemző nyílt, éles kritikájuk a pesti napi sajtó nagy részéről. Bántja őket a napilapok magyartalan nyelve és a szenzációhajhászás. Súlyosan elítélik a magyar sajtó egy részének szűklátókörű, maradi politikai állásfoglalását. Az új magyar szépirodalmi termelést alig ismerik. A valutáris nehézségek miatt két és fél év óta semmiféle magyar könyvhöz nem jutottak. (Ez a zavar a legrövidebb időn belül az összjugoszláviai pénzügyi hatóságok különleges előzékenysége révén megszűnik.) Nem értik az egyes szócsoportok létezésének okát. Nem értik a l'art pour Tart art-istákat. Nem értik a felburjánzó reakciót az irodalmi életben és értetlenül figyelik egyes írói csoportok egymás ellen való hadakozását. Nem védekezem, csak magyarázok: az irodalmi élet az ország gazdasági, társadalmi és politikai széttagoltságának, osztályok, rétegek ellentétes érdekeinek a visszatükrözője... Bólintanak: hát persze... a klerikális, a faji, a gazdasági reakció nemcsak a gazdasági és politikai síkon, de a szellemi életben is jelentkezik. IV. A földbirtokosok, a zsírosparasztok, az ipari, a kereskedelmi és a banktőke, a fasiszta közigazgatás. A KW hadsereg csökevényei, maradványai Új-Jugoszláviában is fellelhetők, csak itt minden gazdasági, politikai és társadalmi bázis nélkül vegetálnak. Szabadkán, egy előadásom után gúnyos interpellációval fordult hozzám egy kisebb társaság. — Maga, pesti b író létére, el van ragadtatva ezektől a mezítlábasoktól? Ezek még faekével szántólak, amikor én már egész színtársulatot finanszíroztam — mondta fölényesen egy deresedő úr. — Különösen színésznőket — javítottam ki halkan. — No ész kellett. A magam pénzével és nem a más vagyonával rendelkeztem. De ezek? ... Tönkremegy a Bácska. Nem fog ez többet buzit exportálni... — Fog. De a néhai béres, most gazda, mindenesetre embermódra él már most is. Legyintett. A Bácskát sajnálják, de valójában a maguk jövőjét siratják és várják a percet, amikor a lakosságcsere a két ország közt megindul. Azonnal áttelepednek Magyar- országra. • — Ott mégis csak más lesz az élet — mondják. — Nem lesz olyan „más", hogy az maguknak lessen — mondom. — Nálunk is volt földosztás, van a kénbányák állami ellenőrzése, sok minden, ami megrontja az előlegezett szimpátiát. És lesz még sok egyéb is, a jövőben ... ami nem nagyon felel majd meg a várakozásaiknak. — Nem értem. Furcsa viszonyok lehetnek odaát. Nem értem, hogyan engedhetnek ki ilyen alakot Magyar-országról — fakad ki, egész hallhatóan a társaság egyik hölgytagja. • • • Szabadkán magyar színház van. A neve: Magyar Népszínház. 1948 novemberében nyílt meg. Havi százhuszonötezer dinár Állami s évi kétszázezer dinár néphatósági támogatást kap. A szubvenció százszázalékosan fedezi az összszemélyzetnek járó fizetést. Ebben az esztendőben négyszázezer dinár értékű díszletet és ruhaanyagot utalt ki számukra az állami vagyonkezelőség. A színházi előadások bevételét a díszlet-, kellék- és kosztümraktárak kiegészítésére, a színház szociális és könyvtáralapjának a kiépítésére, tagjainak kulturális továbbképzésére s esetleges különleges művészi érdeklődési körének fejlesztésére kell fordítani. A legalacsonyabb színészi fizetés havi kétezer dinár. MIJJ. A megélhetési viszonylatban ez havi nyolcszáz, nyolcszázötven forintos jövedelemnek felel meg. A legmagasabb jövedelem: havi négyezer dinár. Szerényen, emberségesen érkel jönvedelméből a színész. Egy feladata van: tanulni, ötvenhárom tagból SM a színház létszáma. Ebből harminchat a színész. Közülük kettő hivatásos színész volt Magyarországon — segédszínészi rangban. A színház főrendezője hivatásos vidéki színész volt. A társulat többi tagját munkás és paraszt műkedvelői csoportokból emelték ki. Intellektuális származású, érettségizett színésze az együttesnek — kettő van. Egyikük Charry Nelly, nagyon lehetséges. Szimonov? „Orosz emberek" — Mnrsnw hull lak n életben. « m!ly ritkán kutattuk • valódi ottott hüllők. n~*éhiwA. létezelemr.ók, művészek. orvosai,, dírea-rtét® véleményt nyilvánítottak r problémáról, de abbiin mindegy!! m8Rtityc«?tt, hogy a permnn-ns listi ápoltság e'hangfigurása. a fennálló telki romalinsk illesére Is. e „Fertl" elUldegtUéfélni ver't. Minden nnn egy csata: * m"gtaráláírl. S r here ti«sikeres«lel» fe*yvere ti ápolt, kivanaloa nrc'síi. I.fghflsíges'-hb segítülárea a PARCOI^rekrém fs pfidev, mely Hata'flla h Kdévé trsal lejdráfátih Itincséti arebórél. A bal apróságokkal tteiőadik, amit talán On é^-re «»m «(í, annál Inkább « kritikus tírflmem. A PARCOl.-krém n.ár n apró !iil)íknia e"ébe rá*. a-r'-írél éveken kreaiiO! espirálatoson védi a ITÍTICTIÍI KTÍ-ÉR-adát, esfinyuláa ell-n. Legyen hol a PARCOL-kífwitm'n.vefekta • ..0" A hilsíg-s Iess Onhill. A Míjiség varán)® láthatatlan bilincs, mely „ÖT" hrlfm méhke Onhön láncolja. Keidje el még ma a PARCOL «zépsé«£p"Mst fis Jeryma meg |flt Ápolás?... Pareol-krém én púder. Mami mát! I KILENC KOFFER F ÍRTA: ZSOLT BÉLA 84 1 A vadászruhás leült a csendőr mellé, üres helyre. A bombázás alatt nagyon félhetett szomszédai küzt s most jobb idegű férfiak közé akart kerülni, talán hogy erőt merítsen belőlük. — Memphist vagy Symphoniát? — kínálgatott bennüünket az ezüst tárcájából és maga is rágyújtott. — Zilajon voltam — kezdte mesélni, mintha kérdeztük volna. — Nyulat viszek haza, meg valami kis kolbászt és vajat. Otthon minden kifogyott vagy megfizethetetlen. Hogy is bírja a Pannónia a főzést? — Nehezen. Csak vidékről lehet már feliomtortoni. — Ropánkodol! a vadászruhás. Aztán bizalmasan: — Nem tudja, hogyan vizsgálnak a fináncok a Keletin?— Mikor hogy. — Nem tudom, hogy jutok be evvel a kis ennivalóval a városba — töprengett. — A család jóformán éhezik. Még elveszik. Valahol előbb kéne leszállni. Talán Kőbányán. — Kőbánya nem jó. Ott sok a finánc — mondtam szakavatottan. Közelebb húzódott a csendőrhöz és nyájaskodva kérlelte: — Talán, ha őrmester úr lenne olyan szíves és a kijáratnál vállalná... — Mi van benne? — kérdezte jóindulatúan a csendőr. — Mondom, nyúl! Meg miami kis disznóság, zsiradék. — Más nincs? — Nincs. ' — Na jól — mondja a csendfír kegyesen. *-- Majd a Keletin adja a kezembe. Nagy koffer? — Nem, dehogy! — lelkendezett a vadászruhás. — Egész kocsi. Az a barna ott! — én felmutatott a poggyásztartóra. A vonat megindult. 41. Ezt a vadászruhás most m izgatja, "no van elemi vessze át a nyulat a vámon. Nekem a bőrömet kell átcsempésznem a gyilkosok hálóján és a feleségem életét. Mégis, közel sem vagyok olyan izgatott, mint a vadászruhás. Úgy érzem magam, mint az apatikus kötéltáncos, aki gépiesen illeg a dróton, végzi a mutatványt s már nincs benne igazi irtózás az alatta tátongó mélységtől. Az életösztömöm mechanikusan működik, de az életkedvemet egyáltalában nem lobbantotta fel a váratlan és regényes szabadulás vagy egérút. Nem hiszem, hogy mindazok után, amit átéltem, érdemes még élni. S nem is tudom, hogy lehet-e még? Egyelőre gépiesen visz a vonat Pestre s ha majd megérkezem, ugyanilyen gépiesen azt fogom csinálni, amit a helyzet parancsol és engedélyez. Minthogy életem eddigi előzményei alapján nincs más utam, bizonyára addig mesterkedem majd, amíg felveszem a kapcsolatot a földalatti ellenállással vagy a titkás sajtóval s ha rám osztanak valamilyen szerepet, vállalom — nem azért, mert még mindig hiszek a magyarságban, a zsidóságban, a baloldaliságban vagy magában az emberben! Miben is hihetek én még, amikor ugyanebben az országban utazom, amelyben semmi sem változtatta meg a külső formáját azután sem, amit itt a saját szememmel láttam és a saját bőrömön átéltem? Mérsékelt égövű vidék maradt továbbra is, flórája és faunája a régi. Sem őserdő, pumákkal és óriáskígyókkal, sem fiskor jégvilág paleontológiai szörnyekkel, sem sivatag számommal — ugyanaz a gömbakác nedves az esőtől s az őrház elött a régi kutya hasal s a farkával kergeti a legyeket—ugyanaz a Magyarország! Az embereknek sem nőtt agyaruk, a szemük is ott van, ahol volt s valószínűen az agyuk és a szivük is! Miben hihetek még én ebben az országban, amelyben az a törvény, hogy minden városát, faluját, tanyaházát, bokrát végig kell gereblyézni, hátha esetleg még fennakad rajta egy csecsemő vagy egy százéves nénike, akit zsidónak matrikuláltak —s még mindig nem égették el! Ahány fehérre meszelt templomot látok a vonal mellett, annyi templomteret — amint összeterelik a közepükre a kis boltosokat, kocsmárosokat, doktorokat, patikusokat, rongyászokat az ijedt és kócos családjukkal s máris viszik fiket a vágon felé — szállátóan passzív vagy félrasült úrgyfűfiletét és kárörömét szabadlára eresztő paraszti sorsa között. S aztán, hogy elszállítják őket, mintha semmi sem történt volna, a falu ugyanúgy él tovább, a ahogyan azelőtt — az emberek kijárnak a mezőre, vasárnap harangoznak és a papok prédikálnak — , miután a gazdátlan zsidó holmin összemarakodtak, majd megosztoztak, néhány nap múlva már nem is beszélnek róluk, el is felejtenék az egészet! Itt is, a vagonban is, tulajdonképpen alig esnék szó rólk, ha ez a rettegésében izgága Aljegyző nem terelné vissza újra és újra a szót a zsidókra. A táj és a világ változatlansága és az emberek emóciótlansága, amellyel ezt az ezer éve példátlan szörnyűséget tudomásul vették, méginkább megerősített abban, hogy nincs sok értelme az életért való erőlködésnek. Ha a természet s az örökkévalóság ilyen közömbös az emberi dolgokkal szemben, akkor úgyis hiába erőlködünk, minden marad a régibe. Mindenesetre azért nem szeretném, ha a detektívek most lekapnának a vonaton. Devinnének a vasúti őrsre, átadnának a csendőröknek. A veréstől félek s a feleségem, ha a kezükbe kerülne, mindjárt belehalna ... De érzem, hogy a szerepemet jól játszom. Talán túlságosan is jól. Kicsit sztármódon, szólistaként. Az az érzésem, hogy annyira kiépítettem és túlméreteztem a pincér figráját, hogy Szabóné is csak nehezen tud belekapcsolódni. Nem is szólva a feleségemről, aki most már, hogy mindenkit «lejátszottam», nem is tehet egyebet, mint tovább alszik. Szabóné maga is érzi, hogy színjátszó túlbuzgalmamban egyre inkább kihagyom a játékból, ezért ő is alszik vagy mímeli az alvást. A vonal most már kilométerek óta úgy vánszorog, mintha folytonosan sebzett híd lenne alatta. A kupé csendes, az utasok nyújtott nyakkal fordulnak az ablakc felé, a bombázás friss nyomait keresik. Újabb katonavonatok suhognak el mellettünk. A betonországúton ekhósszekerek vonulnak kelet felé, a front felé, őszbajszos magyar katonakocsisokkal a bakon. Kis állomás hosszú sor kiégett vagonnal, csak a mozdony fordult fel, a vagonok még rajtamaradtak a síneken — gyújtóbombát kaphattak. Az állomásfőnök egyik karja fel van kötve. Gyanútlan, golyvás muzsikuscigány száll fel a kupéba, •A rádió harcias kívánsághangversenyeinek slágereit játssza kísértetiesen. Az emberek gyorsan pénzt adnak neki, hogy elhallgattassák. Csúszkálunk tovább. A jegyző feláll, kimegy. A katonák nevetnek. Az egyik katona utánaszólt No, ez alighanem tisztálkodni megy. De a kupénak nincs kedve vele gúnyolódni. Megint megállunk. Hosszan és sokszor sípol a mozdony, mintha valamilyen cinkosától várna válasz. Közvetlenül a szokiai"ak" előtt vagyunk. A mozdony gőze percekig sistereg fülsiketítően