Haladás, 1950 (6. évfolyam, 1-22. szám)
1950-06-01 / 22. szám
VI. ÉVFOLYAM 22. SZÁM ALAPÍTOTTA: ZSOLT BÉLA Fiúk és lányok levegőben — Örmény rapszódia — Hajnal Csepelen — Ketten a meccsről Beszélgetés Munkácsy titkárával halálos ágyán — Újonnan felfedezett bibliatekercsek Az egészségügy egységesítése — A Vatikán a haladás ellen KÖLCSEY, PETŐFI, ADY írta Kárpáti Aurél A címül írt három név nem véletlenül kerül egymás mellé itt ma, az idei könyvnap előestéjén. A polgári, nemzeti és általános emberi szabadságeszme e három lánglelkű magyar harcosa most találkozik össze először történelmi szerepének igazi jelentősége szerint— szinte jelképpé tömörülve s valóságos ,,költői szentháromságot“ alkotva — egy olyan tanulmánykötetben, amelynek megjelenése irodalmi életünk ritka nevezetes eseménye. Révai József könyvnapi könyvéről van szó. Ez az esszé-gyűjtemény derékrészében velük, költészetünk „pacsirta-álcás sirályaival“, a forradalom viharmadaraival foglalkozik legbehatóbban. A tanulmányok szerzője mintegy illusztrációval szolgál nemrég elhangzott kijelentéséhez, amelyet a fiatal magyar írókhoz intézett: „A jelent ábrázolni nem lehet a múlt ismerete nélkül... A letűnt világot megismerni várjon miből lehet jobban, mint klasszikus irodalmunkból? ... A klasszikus örökség kritikai elsajátítása nélkül hazafias nevelés nincs Hazaszeretetre nevelni csak úgy lehet, ha felébresztjük és ébren tartjuk népünkben azt a tudatot, hogy a jelen harcai és a múlt harcai között mély összefüggés van, hogy újat alkotva is folytatjuk azt, amit a magyar nép legjobbjai elkezdtek ...“ Ezekre a szavakra emlékezve emeljük ki a magyar múlt három forradalmi szellemű vezető elméjének nevét Révai jelent és múltat egy kép felölelő, értékes tanulmánykötetéből. Az egésznek érdemleges ismertetése — ép az anyag zavarba hozó bősége miatt — reménytelen vállalkozásszámba menne egy kimért újságcikk keretében, így be kell érnünk a résszel, amit őszintén sajnálok, mert a könyv második fele nem kevésbbé fontos kulturális kérdéseket vet fel s a legégetőbb mai irodalmi és művészeti problémák felől tájékoztat. Révai József irodalmi tanulmányaiból, mint említettem, három reprezentatív költői arckép tekint az olvasó felé, éppoly újszerű, mint hiteles, elmélyült elemzésre valló vonásaival. Mesteri portré mindegyik. A szocialista realizmus termékeny kritikai módszerével s irodalomszociológiai eszközeivel finoman részletezett, szerves egységbe foglalt egész. Az első Kölcsey, a második Petőfi, a harmadik Ady igazi arcát jeleníti elénk, a legmaibb ma eleven és elevenítő szemléletében. Révai élesen megvilágítva mutatja föl a szóbanforgó költők korba ágyazottságának társadalmi adottságait, osztályhelyzetének egyéniségalakító szerepét, egész magatartásának döntő állásfoglalását a haladás irányához s történelmi jelentőségének viszonyulását a jelenhez. Ez a teljességre való törekvés teszi nemcsak izgalmasan érdekessé, hanem maradandó értékűvé is mind a három arcképet. A Kölcsey-tanulmány még 1938-ban, a költő halálának századik évfordulója alkalmával íródott, de máig sem veszített semmit időszerűségéből. Kölcseyt sokan ma sem látják még tisztán. Nem felesleges hát szétoszlatni az alakja körül szállongó, megtévesztő ködöt. Ezt a feladatot Révai az ideológiai és esztétikai felkészültség biztonságával nemcsak vállalja, hanem remekül el is végzi. Mindenekelőtt a Kölcsey pesszimizmusa körül kialakult tévedéseket szedi ízekre. Kölcsey pesszimizmusát — írja — a reakció ,őskereső és kisajátító“ kísérlek béke és a harc — ellentétes fogalmak. Az emberiségnek ősrégi, soha be nem teljesedett vágya volt a béke, a nyugalmas munka s az öldöklés és rombolás végleges kikapcsolása, a kapitalizmus alkonyán került szoros és szerves kapcsolatba ez a két fogalom, csak most érzi át az emberiség, hogy béke és háború nemcsak abban az értelemben függnek össze, amint ezt a régi római mondás, ,,si vis Pacem para bellum“, ha békét akarsz készülj a háborúra, olyan tömör s mégis felületes formában kifejezett. A békét háborúra készülődéssel biztosítani passzív és elhárító s nem megelőző módszer, amely az emberiség történetében eddig mindig csődöt mondott, főleg azóta, amióta hatalmas tőkeérdekeltségek, a monopóltőke gigászai tudatosan és tervszerűen készítették elő a háborúkat, amelyekben a kapitalizmus kezdetétől a második világháborúig a tömegek elszegényedésén és nyomorba süllyedésén irtóztató összegeket kerestek. Az imperializmus anyagi érdekeltsége a háborúban volt az a momentum, amely az eddig élesen elválasztott két fogalmat, a békét és a harcot, napjainkban elválaszthatatlan egységbe fűzi. Ma már a világ minden tudatos, humánus gondolkozású embere tisztán látja, hogy harci küzdelem nélkül a háború apokaliptikus veszedelmét az emrei egyszerűen azonosították a német romantika , ellenforradalmi pesszimizmusával és divatos érzelmességével, holott annak egészen más gyökerei voltak. A német pesszimizmus alapja: a forradalomtól megcsömörlött polgár kiábrándulása a haladásból. Kölcsey pesszimizmusának alapja viszont kesergés azon, hogy a forradalmi korszak nem vitte előre Magyarországot, aggodalom a haladás sorsáért magyar földön. Kölcsey híve maradt az emberi haladás, a francia felvilágosodás, a francia forradalom eszméinek akkor is, amikor látszólag a német romantika érzelgős és sötéten látó érzelemvilága felé fordult. Sokkal elfogulatlanabbul tanulhatott tőlük éppen azért, mert a romantikus érzelmeken keresztül is a „magyar haladás“ sorsa fölötti gyötrődést tudta kifejezni. Kölcsey „romantikus“ költészete tehát nem az egyéni élet magánfájdalmának, hanem a közös magyar élet nyilvános fájdalmainak költészete. Igazi nemzeti, alapjában véve politikai költészet. Az ő pesszimizmusa ilyenformán jellegzetes magyar peszszimizmus, alaphangja egész kölbeliség felől elhárítani lehetetlen, harc nélkül lehetetlen legyőzni azokat az erőket, amelyek saját uralmuk meghosszabbítása, zsíros nyereségeik növelése érdekében újból meg újbóli felidézik a tömeggyilkosságot, leírhatatlan mennyiségű gazdasági javak és kultúrértékek pusztulását, s az erkölcsi elvadulást, amely minden háborúval együtt jár. A béke harc nélkül nem hull az ölünkbe, harcolnunk kell érte nemcsak az imperializmus egyre fenyegetőbb sorai, hanem határainkon belül lappangó hívei és csatlósai, a klerikális reakció s a kizsákmányolok maradék utócsapatai ellen. A minisztertanácsnak az idei termés learatásáról, csépléséről és a terménybegyűjtésről szóló rendelete a legkisebb részletekbe menő gonddal és előrelátással szabályozza ma még agráripari országunk évi termelésében kiemelkedő fontosságú munkálatok és műveletek egész menetét, az érési és learatási időpont tudományos pontossággal megállapított időpontjától kezdve a munkaerő, az üzemanyag, a tárolóhelyiségek készenlétbehelyezésén át a munkaversenyig és a termények gyors beadásának jutalmazásáig. Ez a minden részletre kiterjedő gondosság, a lebonyolítás módszeres biztosítása, a közösség érdekének mindenek fölött való védelme a legjellegzetesebb vonása a tervgazdaságnak, ellentettészetének. Ez a magyar pesszimizmus pedig nemcsak Kölcseynél található meg. Egész sor nagy magyar író, Berzsenyi, Vörösmarty s részben Ady költészete is fájdalmas és keserű borongás a magyar nép sorsán Révai nem éri be a puszta megállapítással. Tovább nyomozza eredetét ennek a pesszimizmusnak, amelyet egyáltalán nem hajlandó sem holmi elvont, általános hangulati okra, még kevésbbé az „örök magyar sors“ tragikus változtathatatlanságára visszavezetni. Azt mondja (s szinte felesleges külön hangsúlyozni, mennyire igaza van) a Zrínyi második éneke kapcsán, hogy a Kölcsey megrázó versében szereplő „rút szennye“ az emberi nemnek, e „kányák és férgek“ mind igaziak. „Azokból a magyar kormányférfiakból és magyar bírákból kerültek ki, akik bécsi parancsra perbe fogták és elítélték Wesselényi Miklóst, mert a szatmári megyegyűlésen a jobbágyok mellett szállt síkra. De igazi, mély pesszimizmusra nem is ezeknek a „bányáknak, kígyóknak, férgeknek“ maroknyi csapata késztette Kölcseyt. Vigasztalanság akkor fogta be a kapitalista gazdaságnak az egyéni érdekekre alapított kaotikus rendszertelenségével. A rendeletből erőteljes körvonalakban domborodik ki az a változás is, amely a földreform óta birtokviszonyainkban, mezőgazdasági termelésünk elosztásában beállott. A földreform előtt a piacra kerülő árugabona túlnyomó része a közép- és a nagybirtokról került ki. A kormányzat elsősorban a birtokos osztályok érdekeit védte, tökéletesen elhanyagolva úgy a kisparasztság és a mezőgazdasági munkásság, mint a fogyasztók érdekeit. A kapitalista rendtől elválaszthatatlan válságok idején a nagybirtok védelme odáig ment, hogy a világpiaci árak zuhanása folytán jövedelmükben beállott kiesést a fogyasztóval fizettette meg a hírhedt „baletta” formájában, nem tekintve azt, hogy már a földadónak a régi kataszteri tiszta hozadék alapján történt megállapítása is úgyszólván teljes adómentességet biztosított a nagybirtoknak. Mindez ma már a múlté. Az új aratási rendelet elsősorban a mezőgazdasági munkásság, a közép- és kisparasztok érdekeinek védelmén nyugszik, a gépállomások és a gépi berendezések kötelező igénybevételével az ő nehéz verejtékes munkájukon könnyít, az ő tisztes és idejében történt beszolgáltatásukat jutalmazza. Népi rendelet ez, világosan és tisztán a nép érdekében készült s a várható jó termés, amelyre a vendé-let bevezetésében utal, a magyar nép tömegeinek a javát szolgálja fel, amikor végignézett a táboron, melynek a haladás csapatát kellett volna alkotnia: a megyei nemességen, a táblabirákon, a középbirtokosokon. Ez a réteg vezette 1821 után a nemzeti ellenállást, ebből a mozgalomból azonban a magyar nép, a magyar haladás számára egyelőre nem származott semmi.“ Kölcsey kudarcos politikai szereplésének beszédes példái eléggé bizonyítják, hogy „nem passzív szemlélődés, embergyűlölet az emberiség ügyéből való kiábrándultság pesszimizmusa az övé, hanem azé a harcosé, aki nem bízik benne, hogy fegyvertásai együtt menetelnek vele az emberi haladás nagy céljai felé.“ Ebből a tragikus hangulatból születnek meg a huszas és harmincas évek halhatatlan nagy költeményei: a Hymnus, a Vanitatum vanitas, a Szabadsághoz, Zrínyi dala és Zrínyi második éneke. Mindennek lényege azonban nem a kétségbeesés átka, inkább a fájdalmas önbírálat. Innen van, hogy végső soron Kölcsey egész hazafias költészetének tartalma „az önmarcangoló, keserű szeretet és a kegyetlen, véres gúny“. E sajátos magyar pesszimizmus oka pedg abban az ellenmondó helyzetben rejlik, hogy „a haladás hívei és a maradiak nálunk egyazon társadalmi rétegben csaptak össze. A középbirtokos nemesség küzdelme a haladást szolgálta ugyan, de voltak reakciós vonásai is, így a haladás hívei az ellenséget ostorozva, önmagukat, saját osztályukat is ostorozták. A polgárosodott középnemesség vezette rá nálunk a magyarságot a polgári haladás útjára, bár féllábbal mindvégig azon a feudális talajon állt, mely ellen épp neki kellett vezetnie az egész nemzet harcát. S mert a haladás hívei — köztük elsősorban Kölcsey — még nem tudtak kapcsolatot találni a nagy népi erőkkel, szükségkép váltak magányosakká, elszigeteltekké, vagyis pesszimistákká. Kölcsey költészete nem volt népies költészet s ő maga sem volt plebejus harcosa a magyar haladásnak. De az, hogy elméletileg felismerte a népköltészet jelentőségét több volt pusztán esztétikai felismerésnél. Kifejeződik benne, hogy egy forradalom utáni és egy forradalom előtti korszakban, amikor Magyarországon nem voltak népmozgalmak és senki sem hitt .