Halászat, 1956 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1956-05-01 / 5. szám
III. évf. 5. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, V., Beloiannisz utca 8. IV. em. — Telefon: 111-253. *— Felelős szerkeszt: Ribiánszky Miklós Kossuth-díjas. A szerkesztőbizottság elnöke: dr. Maucha Rezső Kossuth-díjas, a Magyar Tudományos Akadémia osztályelnöke. A szerkesztőbizottság tagjai: dr. Erős Pál, a mg. tudományok kandidátusa, Langmár József, Oeconomo Gyöngy, dr. Raskó Pál, Ribiánszky Miklós Kossuth-díjas, Szalay Mihály, dr. Woynárovich Elek, a mg. tudományok doktora. Szerkeszti: Farkasházy Tibor és Palojtay Béla. 1956. május /Hintsük т [UNK] — kecsegi és márna ádománnyunkat! Lapunk más helyén kérdést olvashatunk: hogyan kerülhetett a kistestű petényi márna a mérettel is védett halfajok közé. Néhány HTSz elnökünk pedig nem érti, miért lett egyáltalán védett hal a márna. A győri „Előre“ HTSz elnöke egyenesen panoptikumba valónak minősíti a 3 hónapos kecsegefogási tilalmat. Az első kérdésre, íme, a válasz: ha a tilalmi rendelet csak a rózsás márnát védené, könnyen előfordulhatna, hogy sok méreten aluli málna petényi márnává vedlene át a halbiológiában járatlan hatósági szervek ellenőrző szeme előtt. De hát miért a szigorúbb ívási tilalom, kérdik, ha eddig ilyen nem volt? Folyóvizeink halhústermő értéke szoros függvénye annak, hogy a vízsodrásban helytálló igazi folyóvízi nemes halfajokból hány darab él holdanként. Szeretném ezért megvilágítani. — egyelőre csak néhány szóval, később a konkrét elgondolások ismertetésével is, — hogy mi a kecsege és márna jelentősége folyóvizeinkben, és elegendő-e, ha továbbra is mindent a természetes utánpótlásra bízunk? Az elmúlt évtizedek során sokan keresték az utat folyóvizeink halállományának megjavítására. A legtöbb törődés azonban a folyóvizekben még nem teljesen tisztázott értékű pontyszaporítás és süllőfészekkészítés kérdéseire korlátozódott. Nem gondoltunk arra a két halfajunkra, amelyek minden porcikájukkal a sodró vízfolyásra termettek. Szaporodásuk, táplálkozásuk és egész életük színhelyét nem a csendes öblökben, nem a réti növényzettel borított sekély ártereken, hanem a folyók vízterületének legnagyobb hányadát kitevő állandó meder örvénylő tanyarn mélységeiben, kövesaljú ráés a medrek partoldalak menti sodró hajlatokban kell keresnünk. Itt kutatják az árral szembefordulva, a fenékhez simulva a főként rovarlárvákból álló táplálékukat, amelyet a békés nemes halakra jellemzően jó hatásfokkal alakítanak át értékes halhússá. Felülről lapított, izmos, torpedószerű testükkel épp oly könnyedén surrannak otthonukban, a rohanó vízben, mint az állóvízi életmódra termett és a folyóvízben tehetetlenül sodródó lapostestű kárász siklik a sűrű nádszálak vízalatti bozótjában. Életmódjuk és eddigi tanuk alapján valamennyi tapasztalafolyóvízi nemes halfajunk közül a márnáról és kecsegéről tételezhetjük fel leginkább, hogy helyhűek, vagyis a magyar vizeken születő példányok legtöbbje itt is éli le életét és nem sodródik le fokozatosan a széles Al- Duna csendesebb vizeire. Vessünk most egy pillantást az utolsó öt év fogási adataira: él-e annyi kecsege és málna a Duna és Tisza életterében, amennyi az ugyancsak a sodró életmódhoz alkalmazkodó folyóvízi táplálékszervezetek tömegének legjobb kihasználásához szükséges? A számok nagyon elszomorítóak. Bár folyóvizeink együttes halfogásai 1946-tól kezdve állandó emelkedést mutatnak, a márnafogások aggasztóan csökkennek. Míg 1952-ben 618 g márnát fogtak még ki nyíltvízi halászaink, tavaly már csak 320 g volt a zsákmány. Még riasztóbb — főként a dunai állomány megcsappanása következtében — a kecsegeállomány helyzete. Az 1950-ben még 205 mázsás összfogás 1953-ban 153 mázsára, 1955-ben pedig 109 mázsára csökkent. Ezen belül a Dunán 5 év alatt 14 q-ra zuhant le az 1950-ben még 100 g-t elérő kecsegefogás. Beleszámítva a horgászok 7 mázsás összfogását is, a holdankénti kecsegefogás a dunai vizeken 1955-ben mindössze 3—4 dekát tett ki, vagyis még 10 holdanként sem került hálóba vagy horogra egy kecsege a Duna sok tízezer holdnyi vízterületének átlagán! Keresve e nagy visszaesés okait, vádolnunk kell a vízszennyezésnek még ma is elhanyagolt állapotát, mert az oxigénben mindig gazdag áramló víz bennszülöttei, a sodrásra termett úgynevezett reofil halak minden más halfajnál érzékenyebbek az oxigénegyensúlyt veszélyeztető szennyezésekre. Rá kell ébrednünk azonban arra is, hogy még korántsem kielégítő az, amit a természetes vizeink állományának utánpótlására tettünk. Elmondhatjuk ugyan, hogy HTSz-ek és horgászegyesületek az előző évtizedek minden ezirányú fejlesztését megsokszorozva, a legutóbbi két év folyamán több száz holddal növelték ivató- és ivadéknevelő tavaik területét, ez azonban eddig főként még csak a pontyszaporítás érdekeit szolgálja. A kecsege és a márna még semmit sem kapott. A Haltenyésztési Kutató Intézet volt az első kezdeményező és a paksi „Vörös Csillag“ HTSz nagy anyagi áldozatot is vállaló, lelkes közreműködésével megoldotta a kecsege hipofizálását, az ikra mesterséges termékenyítését és keltetését, de még ma is teljesen tisztázatlanok hazánkban a zsenge ivadék nevelésének módszerei. Itt az ideje tehát, hogy hatékony intézkedéseket keressünk e pompás halak megmentésére és amennyire a vízszennyezések engedik, állományuk megtöbbszörözésére, komoly átfolyóvizű ivadéknevelő bázisok létesítésével. Szalay Mihály Nagy háló-Alítás Velencén. (Sólymos felv.) így lesz jó a varsa. (Sólymos felv.) 83