Halászat, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1958-12-01 / 12. szám

V. évf. 12. szám, Szerkesztőség: Budapest, V., Kossuth Lajos tér 11. Kiadóhivatal: Budapest, V., Báthory utca 10. VI. em. Telefon 123-410 Felelős szerkesztő: Pékh Gyula országos halászati főfelügyelő. 1968. December Gondolatok az év végén... Ismét eltelt egy esztendő. Hol ro­hanva, hol ballagva telik-múlik az idő, de akárhogyan: a halászati szö­vetkezeteink a 15. év küszöbéhez ér­keztek. „Másfél évtized nem nagy idő a történelemben” — szokták mondani a szónokok, amikor ki akar­ják domborítani, hogy „mindazonál­tal” stb. Mi pedig — ezzel szemben — mondjuk ki egyenesen, hogy az elmúlt 14 év, sőt egyetlen egy év is, igenis „nagy idő” volt a halászati szövetkezetek, a természetesvízi ha­lászat történetében éppen úgy, mint ahogyan ez az időszak az évek távol­ságával szinte le sem mérhető előre­lépést jelent hazánk, népünk fel­­emelkedésében, állami, társadalmi és gazdasági berendezkedésünk átalaku­lásában, gazdasági és művelődési eredményeink álmodni sem mert színvonalának elérésében. Van egy szép költői hasonlat a ten­gerszemről, amely „titokzatos föld­alatti utakon” láthatatlan összekötte­tésben áll a tengerrel, megérzik an­nak viharait, csendes szomorúságát, harsogó örömét. Nos, ha úgy tetszik , a természetesvízi halászat ilyen „tengerszeme” népgazdaságunknak, de az összeköttetés, amelyben azzal áll, egyáltalán nem titokzatos, nem földalatti és nem láthatatlan, hanem nagyon is világos, valóságos és na­gyon is látható. Valóban: a termé­szetesvízi halászatunk, a halászati szövetkezetek mozgalma felszabadu­lásunk óta ugyanazon a fejlődésen ment át, mint népi demokráciánk, állami, társadalmi és gazdasági be­rendezkedésünk szocialista átalaku­lásának egész folyamata a maga szé­les,­­ hol egyenes, hol néha egy kicsit kanyargós országútján, amely azonban a zökkenőkön át is szünte­lenül halad az új világ kitárulása felé. A dialektikus materializmus a régi elhalásának és az új keletkezésének folyamatát fejlődésében és összefüg­géseiben szemléli, éppen ezért szeret behatolni a részletekbe, leszállni a mélységekbe, hogy a kicsiségek ös­­­szetevéséből állapítsa meg a nagyot, a részekből az egészet. Az ilyen ku­tató szem részére melegen ajánljuk a természetesvízi halászat 14 éves történetének áttekintését. Aki veszi ezt a fáradságot, meggyőződhetik róla: egy hatalmas erő, a szocializ­mus formáló ereje hogyan változtat­ta a távoli vizek magányának egyéni életérzésű — individualista — embe­rét kollektív szemléletű szövetkezeti emberré, a vizek hajdani jobbágyait, a Duna, Tisza, Körösök „Tiborcait” hogyan emelte fel a szociális és kul­turális nyomorúság mélységeiből az emberhez méltó élet anyagi és szel­lemi színvonalára; hogyan vette ki kezéből az erőt sorvasztó, meddő idő­pazarlást jelentő kézi evezőt és ültet­te motoros vízijárművekre, hogy per­cek alatt elröpítse a távoli munka­helyekre; hogyan öltöztette régi ron­gyai helyén a természet mostohasága ellen oltalmazó védőruhákba; hogyan nevelt a vetés nélkül arató, a halat csupán kifogni tudó (amire a kapita­lizmus tanította) halászból halte­nyésztő halászt, aki már tógazdasá­got épít és profilindexről beszél; ho­gyan adta az ósdi módszerekhez ra­gaszkodó, „öregapám is így csinálta”­­típusú halász kezébe az elkoptatha­­tatlan perionhálót; hogyan épített a „romantikus” nádkunyhó helyén a je­ges áradatot álló halászházat, ahol a pihenőre térő halász újságot és szak­lapot olvashat stb., stb. — folytat­hatnánk még tovább. De inkább néz­ze meg, akinek kedve és ideje van hozzá. Minderről beszélni fog a pak­siak, gyomaiak halastava, a pereszugi és kákafoki „halgyár”, az esztergomi Üsző Falu valóságos „úszó faluja”, a Vak Bottyán úszó halászház óriási tárolóbárkájával és brigádszállásai­val; a szolnokiak székháza és kultúr­terme; a htsz-melléküzemek mind gazdagabban és változatosabban ki­bontakozó hálózata. Azt mondhatná valaki: túlságosan szép képet festettem. Mi tagadás, a kiragadott példák nem minden htsz-re illenek. Vannak élenjárók, ha­ladottak és elmaradottak. De az utóbbi típus mind kevesebb és keve­sebb, maholnap elfogy, mint a hold­világ. Talán egy-két esztendő még és a mennyiségi át fog csapni a minősé­gibe. Mert erre tartunk, erre hala­dunk. A halászati termelőszövetkeze­tekre nem hibáik a jellemzőek. A hibakeresőknek pedig azt mond­juk: keressék tovább is a hibákat, tárják fel a fogyatékosságokat, de n­e csak ezt tegyék, hanem segítse­nek is. Jó tanácsokkal, szóval és tet­tel. Ezeknek a gondolatoknak a jegyé­ben kívánunk derék halászainknak és barátainknak sikerekben gazdag új esztendőt! Faragó Sándor Brigádban halásznak a Holt-Tiszában a csongrádi „Haladás” halászati szövetkezet tagjai. Vízbe merítik a 160 m hosszú állóvízi nagyhálót és át- meg átfésülik vele a vizet parttól partig. Néha akad bőséges zsákmány, néha meg bizony „lyukas a háló”, azaz kevés hal akad meg benne, mert a halászszerencse is forgandó. — Képünkön a halászszövetkezet tagjai az őszi nagyhálózást végzik. Éppen partot ért a háló zsákja, — ebbe tömörülnek össze a halak. Benedek József, Benke Imre, Benke József, Bakos Rókus és társaik számba veszik a ficánkoló halakat. Serényen dolgoznak, hiszen a halászat a kenyerük. (Várkonyi I. felv.) 223

Next