Halászat, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9. szám
PAKSI HALÁSZOK KÖZÖTT. Éveken át halászgattam legénykoromig a Zagyvában Jászberény és Hatvan között meztelen kézzel, lyukból fogva a halakat. Mélyvizű, sebessodrású kanyarokban, lebukva a víz alá, kitapogatva a volt rák-lyukakat, ahol menyhalak, compók, potykák, csukák húzták meg magukat. A lyukba benyúlni, a riadt hal kopoltyújába akasztani a hüvelyk- és a mutatóujjat, aztán a felszínre bukva, a partra dobni. Csakhogy ennek már húsz, huszonöt éve ... Ezért örültem aztán Bencze Ferenc barátom meghívásának, aki mint a Paksi Halászati Szövetkezet elnöke invitált: „Tölts el nálunk három napot. Nézd meg, hogyan élnek és dolgoznak a Duna mellett a halászok. Mint író ember, sokat láthatsz és tanulhatsz ...“ Nos, a három nap alatt sokat láttam, még többet tanultam. Az első és alapvető tapasztalat: a Paksi Halászati Szövetkezet tagjai — ha kisebb-nagyobb emberi hibáktól nem is mentesek — jól szervezetten, összeszokottan, egymást segítve dolgoznak a mostanában kialakuló magasabbrendű erkölcsi normák szerint, amelyeken a kívülállók csak csodálkozhatnak. Nem akarok én itt fehérszárnyas halászangyalokat pingálni, de például a halértékesítésnek az a módja, amelyet a paksi szövetkezeti tagok hétről hétre, hónapról hónapra gyakorolnak — és minden hiba nélkül —, magasabbrendű erkölcsiség kategóriájába tartozik. Fogások után a halat nem mérik le, hanem átadják a közgyűlés által fél esztendőre titkosan választott két bárkásnak — a haleladóknak — s azok aztán egy részét a bárkán eladják, míg a halak másik része a budapesti és a paksi halászcsárdába kerül. Tetszett nekem ez a bizalom és méginkább tetszett az, hogy egy esettől eltekintve, nem volt baj a halértékesítésnek e módja körül, hiszen negyven halász szeme, ítélőérzéke figyeli a két bárkást. Aztán olyan lelkülettel megy ez az ellenőrzés ki-ki szerint, hogy fél esztendő múltán ő kerülhet oda eladónak. A másik komoly tapasztalatom: nagyon igazságos a jövedelem elosztásának módja: az eladott halak után befolyt összegből az elnöktől kezdve mindenki egyformán részes. A múlt esztendőben például 29 000 forint jövedelemrészesedés jutott egy-egy tagra. Az elnök éppen úgy dolgozik, mint más halászember. Ottlétemkor is gyúrta a munkát: a konzervgyárból borsót szállított teherautón a biritópusztai halastavakhoz, majd a megyei küldöttel tárgyalt, aztán számadásokat nézett át, de már hajnalban talpon volt, hisz a pesti halászcsárdának kellett vinni a halat, délre már otthon is volt és nagyon sietett, mert a borsó igen kellett a halastóhoz, hát nekiállt újfent fuvarozni. A régi — és legyünk őszinték — mondvacsinált halászromantika nincstöbbé, nekem mesélhetnek, amit akarnak. Kemény, nehéz, egész embert kívánó munka a halászat. Már a fiatalok szervezetét is támadja a reuma, a kar, meg a lábfájás, a víz párája, dermesztő hidege a csontvelőt szivogatja. És aztán: ott voltam velük, láttam, annyit dolgozik a halász akkor is, ha csak egy keszeg van a hálóban, mintha fél mázsa lenne benne. Ezért is igazságos dolog az, hogy egyformán részel mindenki a közös jövedelemből. Ezeket a sorokat persze halászok olvassák és jogosan mondhatják, miért akar ez az ember meggyőzni bennünket, amikor mi ezeket a dolgokat úgy is tudjuk. Igazuk is van. Nem folytatom tovább a sort, inkább fölemlítek néhány adatot a szövetkezet gazdálkodásából és terveiből. A szövetkezet mintegy 40 km-es Duna-szakaszon halászik a brigádba tömörülve. Minden brigádnak külön halásztanyája van. Tavaly 1100 mázsa halat fogtak a Dunából, az idén az első félév mérlege: 800 mázsa. Sajnos, a 3. negyedévben beütött magas vízállás egyáltalán nem kedvezett a halfogásnak, ezért nem is igen reménykednek, hogy elérik a tavalyi jónak mondható eredményt. Föl sem osztható szövetkezeti vagyonuk kereken 1 millió forintra rúg, amiből csaknem fél millió forintot a hálóik és hálónyersanyaguk értéke tesz ki. A tagok hetenként előleget kapnak, mégpedig ,az eladott halak után a nyers bevétel 60 ° C-át. A fennmaradó 40% összegét a htsz a folyó kiadásaikra fordítja, illetőleg a szükséges beruházásokra tartalékolja. Nagyon tetszett nekem, hogy a szövetkezet nem épít teljesen a Duna forgandó szerencséjére, hanem halastavakat, ivadéknevelőket létesít, amivel folyamatossá teszi bevételeit, ellátva két halászcsárdáját. Bölcskén 1955-ben 20 kat. holdon építettek halastavat és Szanyi József halászmester szaktudásának köszönhető, hogy ebből évente 60—80 mázsa pontyot termelnek ki. Tavaly kezdték kiépíteni Biritópusztán halastavukat. Itt Szepesi Imre halászmester gondoskodik arról, hogy a 250 mázsa évi haltermésük legyen. Most épül az 50 és a 37 holdas tavuk mellé néhány telelő is. A halak kát. holdanként 10 mázsa takarmányt — csillagfürtöt, szemes és darált kukoricát, árpát, zöldborsót fogyasztanak el. A tógazdaság évi takarmányszükséglete kereken 1000 mázsa. Bizony, a takarmányt még vásárolják. Ahhoz, hogy olcsóbban hozzájuthassanak, saját maguknak kellene megtermelniök, de eddig még nincs mezőgazdasági területük. Most kilátásban van, hogy az őszi tsz-fejlesztés során hozzájutnak 100— 150 kat. hold földhöz, amin, ha gépesített takarmánytermelést folytatnak, megoldódik problémájuk. A szövetkezet tagjai a kecsegét és a márnát, a Dunának ezt a két értékes halfaját, — mesterségesen szaporítják és évente százezrével engedik a Dunának védettebb mellékágaiba. Végezetül: a szövetkezet vezetői és tagjai szeretnének sokat tanulni az idősebb, tapasztaltabb testvéreiktől, a Szovjetunió halászati kolhozaitól, amelyeknek száma meghaladja a több ezret. Nemrégiben két szovjet halászati szakember járt nálunk és elismerően nyilatkoztak a munkájukról. Szeretnék visszaadni mielőbb a látogatásukat, csak az utakat-módokat nem ismerik ehhez. Sok mindenről kellene még itt írnom, de a papírból nem futja. Legközelebb talán még sor kerül erre is. Bíró András A paksi brigád három tagja a hajnali indulás előtt leszedi a kecsegehálót a terízsfáról (Bíró felv.) Szepesi Imre halászmester a Biritópusztai halastó brigád vezetője az egyik etetőkarónál a csónakban (Bíró felv.) 17 ï